A központi közigazgatás megszervezése Antall József irányadása alapján

A Minisztertanács Hivatalának engedélyezett? létszáma 1990. január 1-jén 515 fő volt, 1990. május 23-án – a megváltozott közjogi helyzetre és a megnövekedett funkcióra való tekintet nélkül – 512 fő, de akkor ténylegesen csak 442 fő dolgozott a MEH-ben. A státuszok száma július 1-jére 485-re csökkent, miközben ténylegesen csak 403 fő dolgozott a Hivatalban. Mindezt azért érdemes feleleveníteni, mert a MEH szinte azonnal támadások kereszttűzébe került azzal, hogy milyen nagy vízfej, hogy milyen nagy létszámú apparátussal működik.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy 1990. január 1. és július 1. között a Hivatal sok szervezeti egysége? valóban megszűnt, viszont a változó és új funkcióknak megfelelően több új? is létrejött. Viszont, ha azt vesszük alapul, hogy a kormányhivatal működési környezete (pl. a végrehajtói hatalom politikai és szakmai döntéseinek egy pontba, a MEH-be kerülése, a folyamatosan ülésező Országgyűlés, a heti üléseket tartó Kormány) mekkorát változott, akkor reálisan kijelenthető, hogy ez a létszám egyáltalán nem volt túlzó. A Hivatal és természetesen az akkor ott dolgozó kollégák utólag is csak elismerést érdemelnek, hogy a csökkenő létszám ellenére is eleget tudtak tenni a megnövekedett feladatoknak. Ezzel persze nem akarom azt állítani, hogy a Hivatal tökéletesen működött, főleg az elején, hiszen nyugodtan kijelenthető, hogy az az időszak egy csendes forradalmi helyzet volt, nap mint nap újabb és újabb feladatokkal, kihívásokkal kellett szembesülni, ami miatt sokszor csak sodródtunk az eseményekkel, amiket nem mi irányítottuk, és gyakran még befolyásolni sem tudtuk.?

A hivatali létszám alakulását jelentősen befolyásolta a Hivatal munkatársainak bérhelyzete is. Már a ’80-as évek végén érződött a fokozatosan kiépülő és növekvő magánszektor elszívó hatása, hiszen a jól felkészült szakemberek számára egy kötött bérgazdálkodással működő közigazgatásnál sokkal jobb béreket tudott biztosítani. A rendszerváltozáskor sokan hagyták el az államigazgatási pályát. Volt persze, aki politikai okból, ugyanis politikai értékrendje miatt nem kívánt egy MDF által vezetett Kormány alatt dolgozni. A többség azonban elsősorban egzisztenciális ok miatt távozott.

Miközben Antall Józsefnek is meggyőződése és határozott törekvése volt, hogy a közigazgatásban lehetőleg a legfelkészültebb szakemberek dolgozzanak, tisztában volt egyben azzal is, hogy e törekvésével szembe megy – az ország akkori anyagi helyzetéből adódóan – az állam által adható bérek viszonylag alacsony szintje. Ennek ellenére, amikor mód volt rá, engedélyezte, hogy a köztisztviselők bérelemelést vagy jutalmat kaphassanak?. Ez alól nagyon sokáig csak a Kormány tagjai voltak a kivétel. Antall József többször kormányüléseken is kijelentette – amikor egyes miniszterek szóba hozták azt az abszurd helyzetet, hogy a minisztériumukban lassan már az osztályvezetők is többet keresnek, mint ők miniszterként – hogy a Kormány az ország érdekében egy szolgálatot végez, és ameddig az ország anyagi helyzete ennyire rossz (mint ahogy megörököltük az elődeinktől), addig szó sem lehet e személyi kör számára béremelésről. Ezen nagyon tisztelendő és elfogadható álláspontnak „csak” egy nagy problémája volt, mégpedig az, hogy a miniszteri bér egy olyan „alapcövek” volt, amihez több más tisztséget viselő állami vezető személyi bére is hozzá volt kötve.

Az akkori hatályos szabályozás szerint a miniszter személyi bére (ami akkor bruttó 65 000,- Ft.) volt a viszonyítási alap, és ehhez képest a miniszterelnök fizetése a miniszteri bér 150%-a (bruttó 97 500,- Ft.), az államtitkár fizetése a miniszteri bér 90%-a (bruttó 58 500,- Ft.), míg a helyettes államtitkár bére pedig a miniszteri bér 80%-a (52 000,- Ft.) volt. Emellett a miniszteri bérhez volt kötve további állami vezetők, mint pl. az Alkotmánybíróság, az Állami Számvevőszék, a Legfelsőbb Bíróság és a Legfőbb Ügyészség első számú vezetőinek a bére is.

Ráadásul az etalonként szolgáló miniszteri bér összegét még 1988 júniusában állapította meg a Minisztertanács.? Ezt követően a központi államigazgatásban három alkalommal (1989 januárjában – 10%; 1989 novemberében – 12% és 1990 januárjában – 16%) is volt kötelező béremelés, amelyben viszont az állami vezetők nem részesültek. Ez a Miniszterelnöki Hivatalban is azt a helyzetet idézte elő, hogy a hivatalvezető bérem már induláskor sem volt a legmagasabb az apparátus körében, és a későbbi bérfejlesztések – amiből természetesen az előbb említett indok és ok miatt a Hivatal állami vezetői is változatlanul kimaradtak – hatására a Hivatali bértáblán a középvezetők is simán megelőztek.

Azonban senki ne gondoljon arra, hogy a közigazgatásban „agyonfizetett” szakemberek dolgoztak. Az az olló, ami ma megvan a magánszféra és a közigazgatás között, akkor kezdett élesen szétnyílni, és bizony egyáltalán nem volt könnyű a jó szakembereket megtartani a közigazgatásban, különösen azokat nem, akik piacképes tudással és ismeretekkel rendelkeztek.

1990 nyarán meglepő módon a fentiek ellenére is sikerült több kiváló szakembert a Hivatalhoz „csábítani”, akik nyilvánvalóan nem a kimagaslóan magas bér miatt fogadták el a felkérést.? A rendszer-változás és -változtatás lelkesedésétől fűtve sokan érezték úgy, hogy ha lehetőségük van, akkor tenni akarnak az ország fejlődése érdekében. Ez a tenniakarási vágy egyébként azokban az években gyakorlatilag az egész Hivatalra jellemző volt, és ez az első, bizonytalanságban eltöltött hetek után a munkavégzésben szerencsére meg is érződött.

A bérek vonatkozásában a miniszterelnök egyetlen egy intézmény vonatkozásában tett kifejezetten nagy engedményt. Surányi György jegybankelnök kérését akceptálva engedélyezte, hogy a Nemzeti Bankban (MNB-ben) – amely akkor még a Kormány felügyelete alatt álló országos hatáskörű szerv volt – a bérek elszakadhassanak az államigazgatási kötött bérektől, és közelíthessenek a magánszférában kialakult, piaci bérekhez.