A központi közigazgatás megszervezése Antall József irányadása alapján

 

1991 őszéig gyakorlatilag minden ment szépen a maga útján. Az Antall-kormány tevékenységének megítélése mind a hazai, mind a nemzetközi közvélemény szemében egyértelműen pozitív volt?, amihez – legalábbis is remélem – a Miniszterelnöki Hivatal egyre hatékonyabb működése is hozzájárult. Ennek ellenére az 1991-es év végül mégsem csak a pozitívumok éve lett, ugyanis 1991 őszén ez a trend – legalább is belpolitikai téren – megtört, aminek számos oka volt.

Bár ezen írásoknak elsődleges rendeltetése nem az Antall-kormány, hanem a Miniszterelnöki Hivatal működésének ismertetése, ennek ellenére röviden szólni kell a Kormány működéséről is, hiszen az a Hivatal életét és működését is jelentősen befolyásolta.

Debreczeni József szerint – akivel egyébként ebben is egyetértek – „négy egymással szorosan összekapcsolódó ügy okozta az Antall-kormány és az MDF vesztét, ami aztán az 1994-es választások eredményében meg is mutatkozott: a büntető igazságtétel, a médiaháború, a köztársasági elnökkel vívott küzdelem és a Csurka-féle radikalizmus előretörése.”?, amelyek közül az utolsó három már 1991-ben jelentkezett.

Talán elsőre meglepő, hiszen ezek ránézésre is kifejezetten politikai jellegű ügyek, ennek ellenére a felsorolt négy közül kettőben is, a médiaháborúban és a köztársasági elnökkel vívott küzdelemben tevőlegesen, míg a harmadikban, a Csurka-féle radikalizmus előretörésében pedig közvetetten érintett volt a Hivatal is.

A Magyar Televízió és a Magyar Rádió alelnökeinek kinevezésére vonatkozó határozati javaslatokat mi készítettük elő, sőt ezek fontosságára tekintettel én magam személyesen kézbesítettem őket a köztársasági elnök számára aláírásra. Pont ezek a személyi határozatok nem lettek aztán aláírva, amiből viszont az említett küzdelem is származott. Ezt a küzdelmet a miniszterelnök igyekezett mindig kifejezetten szakmai, alkotmányjogi alapon megvívni, és ennek érdekében többször is a – véleményünk szerint egyértelmű, de a politikai feszültségkeltés érdekében az ellenzék, valamint a köztársasági elnök által – vitatott alkotmányjogi kérdésekben kénytelen volt az Alkotmánybíróság állásfoglalását, döntését kérni. Ezek az alkotmánybírósági beadványok szigorúan szakmai alapon, alkotmányjogi érveléssel készültek, ezért ezek elkészítése mindig az én feladatom volt. Ahogy korábban is már említettem, a feladat bizalmi és kényes jellegére tekintettel ezek elkészítését nem is adtam ki az apparátus számára.?

A köztársasági elnökkel kialakult konfliktusok (amikről majd egy külön írásban adok számot) a sajtó és a média hathatós segítségével és sajátos tálalásával a Kormány közvéleménybeli pozitív megítélését is kezdte megváltoztatni, aminek eredményeként az az áldott állapot, amikor a Kormány csak az előtte álló feladatok végzésével tudott foglalkozni, ráadásul kifejezetten hatékonyan, sajnos gyorsan megszűnt.

1991 tavaszára a Hivatal apparátusa is teljesen megnyugodott, mindenki beállt a sorba, és lelkiismeretesen végezte a munkáját. Ebben a személyügyileg is idilli állapotban, 1991 decemberében „robbant aztán egy bomba”. Az MDF V. Országos Gyűlésén szétosztásra került a küldötteknek egy 33 nevet tartalmazó lista, „Kommunista ejtőernyősök” címmel, amin a Hivatal több szakmai vezetőjének és munkatársának a neve is szerepelt.? Az MDF radikálisai szerint lassú tempóban zajlik a rendszerváltoztatás, ráadásul 1991 végére a közhangulat is megváltozott a Kormány viszonylatában, és ezeket a negatív hatásokat többen a közigazgatási apparátusban dolgozó volt MSZMP tagok szabotálásának tudták be. A listán szereplő kollégák döntő többsége a rendszerváltozás előtt valóban az állampárt, az MSZMP tagja volt, de mint láttuk, nem ejtőernyősként kerültek az apparátusba, hanem a kormányváltáskor az Antall-kormány megörökölte őket. Ráadásul a listán szereplő emberek kifejezetten bizonyították az eltelt időszak alatt, hogy a munkájukat tisztességesen és a Kormányhoz is lojálisan végzik. A listán volt két olyan név is, akiket nem is a volt pártagságuk miatt támadták, hanem édesapjuk állítólagos bűnös múltja miatt. A két személy: Müller György, a Hivatal általános helyettes államtitkára, valamint én, a Hivatal vezetője voltam. A helyettesem egyébként valamikor szintén tagja volt az MSZMP-nek, de a kreált támadás azt hozta fel ellene, hogy az apja az ÁVH tisztje volt. Nálam az MSZMP tagságot nem lehetett bűnként felróni, mert még hivatásos katonaként? sem voltam tagja az állampártnak, majd az IM-ben sem lettem az, ezért a lista szerkesztője, Balás István MDF-es képviselő azt találta ki, vagy valakitől ezt hallotta, hogy édesapám az 1940-es évek második felében az egyik magasrangú kommunista vezető személyi titkára volt?. Nem is annyira a személyünket ért támadás volt fájdalmas, bár el kell ismernem, hogy természetesen nagyon bántott bennünket ez az alaptalan rágalom, ezért a helyettesemmel együtt jogi elégtételt is akartunk venni, ami aztán egy nyilvános bocsánatkéréssel és helyreigazítással meg is történt. Ráadásul éreztük, hogy mi csak azért kerültünk fel ilyen furcsa és alaptalan indokkal a listára, mert Antall József legszűkebb szakmai vezetői köréhez tartoztunk, vagyis ez sokkal inkább már a miniszterelnök személye elleni támadás volt az MDF radikálisai részéről.

Már magán az Országos Gyűlésen Horváth Balázs és a miniszterelnök is visszautasította ezt az eljárást, és védelméről, valamint bizalmáról biztosította a listán lévő személyeket, amit aztán a soron következő kormányülésen is megtettek. A meglepő az volt, hogy az Országos Gyűlésen még Csurka István is – lehet persze, hogy csak taktikázásból, de – elítélte ezt a listázást. Ennek ellenére e történésnek sajnos kifejezetten negatív következménye lett az apparátus hangulatára és munkakedvére nézve. A fejekben és a szívekben újra megjelent a félelem („lehet, hogy akkor most jön majd el az ideje az MDF választási szlogenjének, a „Tavaszi nagytakarítás”-nak a végrehajtására?). Hiába próbáltam nyugtatni az embereket, akik azzal reagáltak, hogy „lám még Téged is megtámadtak, annak ellenére, hogy nem is voltál pártag”. Sajnos ki kell jelentenem, hogy ez a félelem aztán teljesen már soha nem múlt el, már csak azért sem, mert Csurka vezetésével az MDF radikálisai egyre erősebbek és hangosabbak lettek.

Az említetteken túl történtek még további negatív belpolitikai események is, amelyek kihatással voltak a Kormány működésére. Ezek közül leginkább az FKgP kiválását a koalíciós kormányból, valamint Surányi Györgynek az MNB éléről való távozását szükséges megemlíteni.

Amikor Torgyán József átvette a hatalmat a kisgazda párton belül, a korábbi személyes sérelmeitől is vezérelve (ami abból fakadt, hogy Antall nem volt hajlandó bevenni őt a Kormányába), valamint a reprivatizáció elmaradására hivatkozva, a pártját kivitte a koalícióból. Egy ilyen koalíciós szakítás sokszor a Kormány bukását tudja előidézni. Hazánkban azonban ez nem következett be, ugyanis a miniszterelnök egy zseniális politikai húzással elérte, hogy a hozzá és Kormányához hű kisgazda képviselők, a 36-ok önálló frakciót alakítva változatlanul támogassák az Antall-kormányt, vagyis ezt a konfliktust ügyesen megoldotta.

Surányi György eltávolítása az MNB éléről viszont emberileg a miniszterelnököt nagyon megviselte. Surányit Antall kifejezetten kedvelte, még korábban, ellenzéki pártvezérként is többször véleményét kérte gazdasági kérdésekben, ezért is szinte természetes volt 1990 nyarán az ő kinevezése az MNB élére. Sokan elfelejtik, hogy az MNB egészen a jegybanktörvény? hatályba lépéséig, a Kormány felügyelete alatt működő országos hatáskörű szerv volt. Éppen ezért kellően furcsán és finoman fogalmazva is nagyon szerencsétlenül jött ki, hogy az MNB elnöke, mint egy a Kormány felügyelete alatt álló országos hatáskörű szerv vezetője is aláírta a Demokratikus Chartának – egyértelműen ellenzéki, a Kormányt elítélő – felhívását, nyilatkozatát. Az MDF radikálisai – élükön Csurkával – Surányi azonnali leváltását követelték. Személyes tanúja voltam annak, hogy a miniszterelnök napokig vívódott a kérdéssel, miközben tudta, hogy a jegybank elnöke országos hatáskörű szerv vezetőjeként védhetetlen lépést tett, mégis a belpolitikai botrány elkerülése, illetőleg enyhítése végett, valamint az emberi szimpátiája miatt is igyekezett olyan megoldást találni, ami a legkevesebb kárral jár, Surányi személyére nézve is. Kapóra jött az, hogy közelgett a nemrég elfogadott jegybanktörvény hatálybalépésének napja, amely törvény szerint a korábbi jegybankelnököt formálisan is fel kellett mentetni. Az már más kérdés, hogy természetesen lehetőség lett volna Surányit javasolni kinevezésre az új jogállású jegybank élére is, azonban érthető okból ezt a miniszterelnök már nem tette meg, hanem Bod Péter Ákost, az addigi ipari és kereskedelmi minisztert – a felmentésével egyidejűleg – javasolta kinevezni az MNB elnökének.?

Végezetül tetézte a gondokat az is, hogy év végére a miniszterelnök betegségének tünetei újra megjelentek, és újra megkezdődtek a kezelések.?

Mégis, ha mérleget kellene vonni erről az 1991. évről, akkor összességében még a negatív történések ellenére is pozitív lenne a minősítés.

Kajdi József

(a Miniszterelnöki Hivatal vezetője 1990 májusa és 1994 júliusa között)