A központi közigazgatás megszervezése Antall József irányadása alapján

A Miniszterelnöki Hivatalnak a rendszerváltoztató miniszterelnököt és kormányát segítő tevékenységének bemutatása után szólni kell egy olyan körülményről, amely ezt a tevékenységet nagymértékben nehezítette, anélkül, hogy ez az előző negyven év örökségéből, az ország és a magyar társadalom állapotából vagy a politikai helyzetből szükségszerűen következett volna. Ez a „körülmény” Göncz Árpád köztársasági elnök személye és az Antall-kormány működésének időszakában folytatott tevékenysége volt. Tisztában vagyok azzal, hogy mindaz, amit a következőkben le fogok írni, sokban ellenkezik azzal, ami Göncz Árpádról és a korabeli eseményekről az emberek jelentős részében él, éppen ezért is kell elmondanom mindazt, amit személyesen tapasztaltam. Azért, mert ez az igazság, aminek kimondása minden szemtanúnak kötelessége.

Valamikor 1992 őszén Antall és Göncz többedik csörtéjét követően egy éjszakai, négyszemközti beszélgetés során rákérdeztem, hogy miért találta ki a paktum megkötésekor, hogy felajánlja az SZDSZ-nek a köztársasági elnöki tisztséget, kikötve azt, hogy a köztársasági elnök csak Göncz Árpád lehet. A miniszterelnök válasza az volt, hogy az ország kormányozhatóságának biztosítása érdekében? ezt a tisztséget „be kellett áldozni”, ráadásul Árpád régi jó ismerőse, szinte a barátja volt, akit egy kifejezetten csendes, tisztességes embernek ismert meg. Ezért – a közös kisgazda múlt, Göncz 56-os szerepvállalása és a börtönévei, valamint az utána levő ismeretség alapján – úgy gondolta, hogy az Alkotmány szerinti köztársasági elnöki jogkört, ami igazából csak egy reprezentatív elnöki jogkör, Árpád jól és az Alkotmánynak megfelelően, vagyis pártok felett állóként, a nemzet egységét reprezentálva fogja majd ellátni. Sajnos ebben mélységesen csalódnia kellett. De ne vágjunk a történések elébe!

A köztársasági elnökkel vívott jövendő küzdelemnek már 1990 nyarán voltak előjelei.

1990 nyarán az SZDSZ a gyakorlatilag már teljesen leegyeztetett önkormányzati törvényjavaslatot tárgyaló asztal mellől a megegyezéstől visszakozva felállt, és ezért – annak kétharmadossága miatt – veszélybe került az önkormányzati törvény elfogadása, a rendszerváltoztatás egyik igen fontos elemének, a tanácsrendszer önkormányzati rendszerrel történő felváltása. Ekkor Antall József, aki épp egy hivatalos úton Olaszországban tartózkodott, telefonon engem kért meg arra, hogy Göncz Árpádnak tolmácsoljam a kérését, miszerint „vegye rá a volt pártját, az SZDSZ-t, hogy szavazzák meg a már korábban velük is leegyeztetett önkormányzati törvényjavaslatot”. Az üzenet azonban a kérést követően még folytatódott azzal, hogy amennyiben nem sikerül rávennie a pártját, akkor gondok adódhatnak a közelgő köztársasági elnök személyéről szóló parlamenti szavazásnál. Még vissza is kérdeztem, hogy ragaszkodik ahhoz, hogy ezt így adjam át? Antall kifejezetten ragaszkodott hozzá, sőt nyomatékosan megkért, hogy szó szerint adjam át az üzenetét, amit jó köztisztviselőként meg is tettem. Göncz Árpád a kérés, illetőleg az üzenet meghallgatása után teljesen kikelt magából, verve az asztalt teljesen elvörösödve kiabálta, hogy ez zsarolás, és kikéri ezt magának, ugyanis semmilyen ráhatása nincs a volt pártjára. Árpi bácsit? alig tudtam megnyugtatni. Azt hangsúlyoztam, hogy félreérti az üzenetet, ugyanis ez nem zsarolás, de hát ő is ismeri, hogy mennyire heterogén összetételű az MDF frakció, amely, ha azt érzékeli, hogy az SZDSZ egy korábbi vállalását nem teljesíti, akkor nyilvánvalóan lesznek az MDF frakcióban is olyanok, akik ezen felbuzdúlva nem fogják magukra nézve kötelezőnek tartani a paktumban foglaltakat. Miután az ideiglenes köztársasági elnök úr egy kicsit lenyugodott, azzal váltunk el egymástól, hogy megpróbálja a kérést teljesíteni, bár ismételten hangsúlyozta, hogy nincs befolyása a volt pártjára. Ennek ellenére az SZDSZ visszaült a tárgyaló asztalhoz, és meg is született a megállapodás, majd pedig elfogadásra került a kétharmados önkormányzati törvény, amihez az SZDSZ-es szavazatok nélkülözhetetlenek voltak. Később Göncz Árpád is köztársasági elnök lett, amihez viszont az MDF-es képviselők szavazatai is kellettek.

A két közjogi méltóság (a miniszterelnök és a köztársasági elnök) között – mint ahogy a taxisblokádról szóló írásomban erről már említést tettem – konfliktus alakult ki a taxisblokád idején is, mivel a köztársasági elnök a békeidőben nem létező jogkörével élve, mint „a hadsereg főparancsnoka” adott ki parancsot, amit Antall József alkotmányjogi szempontból már a kórházi ágyából megkifogásolt. Telefonon közölt kérésére ekkor is nekem kellett személyesen tolmácsolnom ezt az alkotmányjogi kritikát az elnöki fellépéssel (paranccsal) szemben, amit aztán egy alkotmánybírósági beadványunk kapcsán az Alkotmánybíróság is megerősített. A miniszterelnök és a köztársasági elnök közötti kezdetben kifejezetten baráti viszony megromlása tehát a taxis-blokád idején kezdődött?.

A közvélemény számára az SZDSZ és a sajtó egy jelentős része konfliktusként próbálta beállítani azt az esetet is, amikor a Visegrádi Együttműködést? a Magyar Köztársaság nevében Göncz Árpád szerette volna aláírni, arra hivatkozva, hogy a másik két aláíró is köztársasági elnök. Ez tény szerint igaz is volt, azonban mind a csehszlovák, mind a lengyel köztársasági elnök alkotmányos jogállása teljesen más volt az alkotmányjogilag gyenge magyar köztársasági elnökhöz képest. Az ő jogállásukkal azonos jogállással – legalább is az ország nemzetközi szerződéseinek megkötése vonatkozásában mindenképp – a miniszterelnök rendelkezett. Egyébként ezt Göncz Árpád hamar tudomásul is vette (a konfliktust gerjesztők viszont még sokáig nem). Sőt a köztársasági elnök kifejezetten hálás volt Antall bizonyos gesztusának, ugyanis a tényleges együttműködési megállapodás megkötése mellett – a magyar miniszterelnök kezdeményezésére – aláírásra került egy ünnepélyes nyilatkozat is, amit viszont a magyar fél részéről már Göncz Árpád írhatott alá.

Már túl voltunk az első média konfliktuson?, amikor egy újabb nehéz helyzet állt elő. Miután a miniszterelnök biztosra akart menni Surányi György, az MNB elnökének felmentése ügyében, a felmentésre vonatkozó határozati javaslatot személyesen kellett elnök úrnak átvinnem, és meg is kellett helyben várnom annak aláírását. A Magyar Nemzeti Bankról szóló 1991. évi LX. törvény rendelkezése szerint az akkor regnáló jegybank elnököt mindenképp fel kellett menteni, hiszen addig a jegybank elnöke államtitkári jogállású állami vezetőként irányította a Kormány alá rendelt, országos hatáskörű szervként működő jegybankot. Az új jegybanktörvény viszont egy önálló jogállású, Kormánytól független szervezetet hozott létre, amelynek emiatt új jogállású vezetőjének is kellett lennie. A személyes kézbesítésnek az volt a rendeltetése, hogy amennyiben elnök úr netán értetlenkedne a felmentési javaslat kapcsán, akkor tájékoztassam a jogi helyzetről, vagyis arról, hogy a jegybank elnökének felmentése mindenképp elkerülhetetlen (az más kérdés, hogy annak viszont nem lett volna akadálya, hogy Surányi György a felmentését követően azonnal kinevezést kapjon az új jogállású jegybank élére is, ami a személyes véleményem szerint – miután Antall József őt kifejezetten kedvelte és a szakmai tudását is nagyra tartotta – meg is történt volna, ha Surányi még a Kormány irányítása alatt álló országos hatáskörű szerv vezetőjeként nem írja alá a Kormányt egyértelműen támadó Demokratikus Charta nyilatkozatot?). A szerepem viszont a végén csak postási szerep maradt, ugyanis elnök úr nem akadékoskodott a felmentési javaslat aláírása kapcsán, gyakorlatilag szó nélkül aláírta azt. Azt azért megtette, hogy még a jelenlétemben felhívatta Surányit, és előttem a telefonban tájékoztatta őt, hogy „Kajdi Jóska személyesen hozta a felmentési határozatodat, amit kénytelen voltam alírni, de remélem, hogy egyszer az újbóli kinevezésedet is aláírhatom!”?

Miközben a miniszterelnök többször is kísérletet tett a média helyzet rendezésére, azonban ezek a kísérletek egytől egyig sikertelenek maradtak a köztársasági elnök elutasító döntése miatt, aminek következtében a két közjogi méltóság közötti viszony egyre feszültebbé vált.

A következő komoly konfliktust előidéző esemény a köztársasági elnök 1992. október 23-i rendezvényen való kifütyölése volt a Kossuth téren. Bár ez nem a két közjogi méltóság személyes konfliktusa volt, de mindenképp rontott az akkor már amúgy sem rózsás viszonyon. Ennek a történetnek is több interpretálása látott eddig napvilágot. A közvélemény felé a leghangosabban és a legkitartóbban az ellenzéki sajtó és az ellenzéki politikusok azt kommunikálták, hogy a Kormány neonáci fiatalokat vett rá arra, hogy fütyüléssel akadályozzák meg Göncz Árpádot az ünnepi beszédének elmondásában. Ez az állítás több szempontból sem felel meg a valóságnak. Neonáci fiatalok kisebb csoportja árpádsávos zászlóval valóban megjelent a rendezvényen, mégpedig a tömeg szélén, azonban a rendőrök még a beszéd elhangzása előtt igazoltatták és elvitték őket a helyszínről. Aki akkor a téren kint volt, igazolhatja, hogy amikor Árpi bácsi a mikrofonhoz lépett, akkor nem pár elszórt fütty hallatszott, hanem bizony több ezren fütyültek a megjelent ünneplők, különösen az 56-osok közül. Hogy mivel váltotta ki Göncz Árpád ezt a reakciót? Az 56-osok nagyon rossz néven vették, hogy a Zétényi-Takács féle igazságtételi törvényjavaslatot a köztársasági elnök, mint volt 56-os elítélt az aláírás helyett az Alkotmánybírósághoz küldte el, amely viszont megsemmisítette a törvényt. A volt 56-osok az elnök úrnak ezt a cselekedetét árulásnak tartották. Ehhez járult még az is, hogy a téren lévő közül sokan nehezteltek az elnök úrra amiatt is, hogy az SZDSZ befolyása alatt állóan hathatósan hozzájárult a média konfliktus egyre inkább történő elmérgesedéséhez. A füttyel a felháborodásuknak és a nemtetszésüknek adtak hangot. Ennek az eseménynek volt még egy érdekes mozzanata. Göncz Árpád épp a moszkvai útjáról jött haza, amelynek során Jelcin elnökkel is találkozott, aki megígérte neki, hogy a közelgő magyarországi útján meg fogja követni a magyar népet az 1956-os szovjet beavatkozás miatt. Göncz Árpád még ennek az élménynek a hatása alatt készült a beszédére, kicsit a maga érdemének is betudva az előbb említett ígéretet, ami után egyszerűen sokként érte őt a füttykoncert. Boross Péter látva az elnök úr leblokkolását, még oda is kiabált neki: „Árpád, kezdj el beszélni!”, ugyanis olyan erős volt a tér kihangosítása, hogy a beszéd simán elnyomta volna a füttykoncert hangját. Göncz Árpád viszont a beszéd megkezdése helyett hirtelen sarkon fordult és sértetten elviharzott a pódiumról. Természetesen ennek a történésnek is meglett a belpolitikai következménye, hetekig szajkózta a sajtó és az ellenzék, hogy a Kormány mennyire megalázta a köztársasági elnököt.  

Sokan egyébként anno azzal magyarázták a miniszterelnök és a köztársasági elnök közti viszony megromlását, hogy Antall József biztosan féltékeny volt Göncz Árpád népszerűségére. Ez egyszerűen nem igaz, hiszen Antall soha nem hajszolta a népszerűséget, ráadásul teljesen tisztában volt azzal, hogy a közjogilag „felelőtlen”, az embereket fájdalmasan érintő döntéseket nem hozó köztársasági elnök – bárki is tölti be ezt a tisztséget – mindig is népszerűbb lesz, mint a súlyos döntéseket meghozni kényszerülő Kormány vezetője. Ráadásul nagyon jól látta, hogy Göncz Árpád esetében erre még rá is játszottak, vagyis mind a politikai és személyi környezete, mind a sajtó döntő többsége tudatosan az elnök úrból igyekezett a „mindenki Árpi bácsiját” csinálni, amely szerepre egyébként Göncz Árpád ideális alany is volt. Ennek ellenére én ezt a szituációt egyáltalán nem tekintem a két közjogi méltóság közötti konfliktust okozó helyzetnek, és maga a miniszterelnök sem tartotta annak.

A miniszterelnök és a köztársasági elnök viszonyának romlása egyértelműen a média háború egymást követő eseményei során érte el a mélypontot.? A köztársasági elnök rendre olyan indokra hivatkozva tagadta meg a média vezetőire vonatkozó személyi javaslatokat, amik alkotmányjogilag nem állták meg a helyüket, amiket utólag az Alkotmánybíróság is mindig visszaigazolt. Antall József végig az Alkotmány talaján állva próbálta a média helyzetet rendezni, éppen ezért – közjoghoz értőként – mindig engem küldött el az elnök úrral, vagy az elnök úr jogi tanácsadójával történő egyeztetésre, hiszen az esetleges megállapodást úgy is nekem kellett írásba foglalnom. Több ilyen megállapodás-tervezet is készült, amelyek aztán mindig borultak az elnök úr által megfogalmazott további feltételek miatt. Volt olyan alkalom, amikor a miniszterelnöki szobában csak hárman voltunk jelen az egyeztetésen (a miniszterelnök, a köztársasági elnök és én), amelyen még az is elhangzott Göncz Árpád szájából a miniszterelnöknek címezve, hogy „bár én vagyok jogvégzett, még is Te értesz jobban a joghoz”. Az egyeztetéseknek volt egy olyan állomása, amikor egy egész napon keresztül egyeztettem az elnök úr jogi tanácsadójával (az egyeztetés döntő részén az elnök úr is személyesen részt vett). Az elnök úr különböző dokumentumokban lefektetett jogi garanciákat várt el, és az egyeztetés végén úgy álltunk fel, hogy ha ezek a garanciák írásba foglalva másnap reggel 8 h-ra elkészülnek, akkor hajlandó lesz aláírni a miniszterelnök személyi javaslatait. Az egyeztetést követően a titkárnőm segítségével az éjszaka során el is készítettem a kért dokumentumokat, sőt még a miniszterelnököt is megkértem, hogy hamarabb jöjjön be másnap, hogy az általa is aláírt dokumentumokkal tudjam reggel fogadni az elnök urat. Másnap 8 h-kor ott is álltam a titkárságának ajtaja előtt, amikor kis késéssel megérkezett az elnök úr, aki már az ajtóban közölte velem, hogy bár az előző nap este ígéretet tett az aláírásra (ráadásul nem csak nekem, hanem telefonban még a miniszterelnöknek is), ennek ellenére az éjszaka meggondolta magát, és mégsem fogja aláírni a kormányfő által megtett személyi javaslatokról szóló határozatot. Miután nem ez volt az első be nem tartott ígérete az elnök úrnak, ráadásul előtte való nap valóban úgy álltunk fel a tárgyaló asztaltól, hogy végre számára is megnyugtatóan meg tudtunk mindenben állapodni (amiről Antall József a tájékoztatásom, illetőleg az elnök úr telefonja alapján is tudott), ráadásul a miniszterelnök korán reggel még azt is megnyugvással tapasztalta, hogy minden, az elnöki aláíráshoz feltételül szabott dokumentum a kért tartalommal időre elkészült, ezért az elnök úr elutasító döntése Antallt kifejezetten váratlanul érte, amit végül mélységes csalódással kénytelen volt tudomásul venni. Ekkor azért fel is hívatta telefonon az elnök urat, és előttem telefonban közölte: „Árpád, én befejeztem! Ettől a pillanattól kezdve csak a hivatalosan elkerülhetetlen alkalmakkor fogunk egymással, és akkor is csak a legminimálisabb mértékig kapcsolatba lépni.”

Ez az egyre romló viszony jelentősen rányomta a bélyegét a Kormány működésére, sőt Antall József kedélyére is, hiszen úgy érezte, hogy egy barátjában? kell csalódnia. Ráadásul kénytelen volt folyamatosan olyan kérdésekkel is foglalkozni, amelyekkel egy normálisan működő demokráciában semmiképpen sem kellett volna. Mindez pedig akaratlanul kihatással volt a Miniszterelnöki Hivatal életére, működésére is.

Antall az említett telefonbeszélgetést követően tartotta is magát a kijelentéséhez. Míg korábban előfordult, hogy telefonon beszéltek egymással, vagy az elnök urat meghívta a miniszterelnöki szobájába baráti beszélgetésre. Ezt követően viszont ezek megszűntek, valóban csak a legminimálisabb kapcsolattartás volt, lehetőleg az is csak írásban. A személyes találkozáskor is csak egy kimért kézfogás volt, a régebbi, közvetlen baráti „csevej” már elmaradt.

Kettőjük közti konfliktusra sajnos a miniszterelnök életének még az utolsó napjaiban is sor került. Az 1993. december 9-i kormányülésen, amit – Antall kórházi ágyhoz kötöttsége miatt – Boross Péter belügyminiszter miniszterelnököt helyettesítő jogkörében vezetett, Boross Péter közölte a Kormány tagjaival a nagyon rossz hírt, miszerint a miniszterelnök állapotában hirtelen súlyos rosszabbodás állt be, és félő, hogy közeleg a vég. Erre való tekintettel meg is kérte a minisztereket, hogy az elkövetkező napokban ne utazzanak külföldre, és adják meg a MEH vezetőjének, vagyis nekem, a mindenkori közvetlen elérhetőségüket. Boross Péter a rossz hír közlésén túl felvetette azt is, hogy bár a jelen helyzetben őt, mint a miniszterelnököt helyettesítő személyt illetné meg a jog, de a helyzetre való tekintettel azt kéri, hogy az egész Kormány tegyen javaslatot a köztársasági elnöknek arra, hogy Antall Józsefnek, a rendszerváltoztatás első miniszterelnökének a legmagasabb állami kitüntetést adományozza úgy, hogy azt a miniszterelnök még az életében megkaphassa. A határozati javaslat még a kormányülés alatt el is készült, amit azonnal személyesen kézbesítettem is a köztársasági elnöknek, aki épp távozóban volt a Parlament épületéből, ezért a főemeleti folyosón, félúton találkoztunk. Meglepetésemre elnök úr először megtagadta a kitüntetési javaslat aláírását?, és bizony egy egyáltalán nem kellemes és kifejezetten rosszízű vitát követően volt csak hajlandó aláírni a javaslatot. A kitüntetés átadására a köztársasági elnök részéről 1993. december 11-én, szombat délután került sor a kórházi szobában. Az átadáskor csak hárman voltak jelen a kicsi, egyágyas szobában, Göncz Árpád, valamint az ágyban fekvő miniszterelnök, továbbá Antall György András, a miniszterelnök idősebbik fia, aki pár perccel később magából teljesen kikelve mesélte el nekem a kitüntetés átadásának körülményeit.? Antall Gyuri felháborodását az váltotta ki, hogy Göncz Árpád a kitüntetés átadását (a miniszterelnök a bekötött infúzió, valamint a leromlott fizikai állapota miatt nem volt képes a kitüntetést tartalmazó dobozt és oklevelet átvenni, ezt András fia tette meg helyette) követően a magatehetetlen miniszterelnököt homlokon csókolta. Aki egy kicsit is ismerte a miniszterelnököt, márpedig Göncz Árpádot évtizedes ismeretség és barátság kötötte Antall Józsefhez, az nagyon jól tudta, hogy a miniszterelnök kifejezetten irtózik az ilyen, férfiak közötti bizalmasságtól. A miniszterelnöki időszaka alatt én soha nem láttam tőle kézfogáson túl bármi mást, még a legjobb gyerekkori barátai esetében sem. Soha nem volt ölelkezés, puszi, de még vállveregetés sem. Ez tőle maximálisan idegen volt. Éppen ezért lehetett számára ez az elnöki cselekedet – amivel kapcsolatban azért biztos vagyok abban, hogy az nem tudatos, ártó szándékkal történt, ennek ellenére – még egy csapás attól a volt baráttól, aki a miniszterelnöki ténykedését iszonyúan megnehezítette.