Emléktöredékek

„Fenyegetésekkel tarkított megbeszéléseken a szovjetek az itt hagyott objektumokért kétmilliárd dollárt követeltek, pontosan annyit, amennyivel nekünk tartoztak. Nem voltunk hajlandók aláírni azt a biztonsági záradékot sem, amely korlátozta volna szuverenitásunkat más szervezetekhez való csatlakozás esetén. Ennél az asztalnál ült a szovjet kormány képviselője, és közölte: ha nem írjuk alá a megállapodást, nem vonulnak ki az országból a csapataik. Nem voltak könnyű órák…”

Az 1990-es választások előtt két héttel Németh Miklós által aláírt egyezményben a szovjet kormány vállalta, hogy 1991. június 30-áig kivonják Magyarország területéről a szovjet csapatokat. Mindenki tudta, hogy a megállapodás végrehajtása a változó politikai helyzet függvénye lehet.

A kivonulással kapcsolatos anyagi kérdéseket végképp nem tisztázta a megállapodás. A Szovjetunió kétmilliárd dollárt követelt a Magyarországon létesített objektumok fejében. Folyamatosan fenyegetőztek, hogy amennyiben nem vagyunk hajlandók fizetni, nem fognak kivonulni. Mi ellenköveteléssel álltunk elő, elsősorban a környezetben okozott károk fejében – de az ’56-os rombolásra is hivatkoztunk –, és szerettük volna nullamegoldással lezárni a szovjet megszállás évtizedeit. Antall Józsefnek moszkvai tárgyalásai során erről Jelcinnel sikerült is megállapodnia.

Ennek ellenére a szovjet katonai vezetés újra meg újra felvetette a Szovjetunió anyagi igényeit. Antall a Jelcinnel való budapesti megbeszélésen megjegyezte, furcsállja, hogy honvédségi oldalról rendre felmerülnek olyan igények, amelyeket már elvetettünk. Jelcin szinte ledorongolta a honvédelmi minisztert, kijelentvén, hogy Antall miniszterelnök úrral már megállapodtunk, tehát ebben a kérdésben nincs helye további vitának.

* * *

A Népszabadságnak adott évértékelő interjúban a szovjet csapatok kivonulásáról a miniszterelnök a következőképpen emlékezik meg: „Nekem legszebb álmom vált valóra, amikor a szovjet csapatok kivonultak Magyarországról. A kivonulással kapcsolatos tárgyalások sokkal nehezebbek voltak, mint ahogy azt a közvélemény ismeri. Fenyegetésekkel tarkított megbeszéléseken a szovjetek az itt hagyott objektumokért kétmilliárd dollárt követeltek, pontosan annyit, amennyivel nekünk tartoztak. Nem voltunk hajlandók aláírni azt a biztonsági záradékot sem, amely korlátozta volna szuverenitásunkat más szervezetekhez való csatlakozás esetén. Ennél az asztalnál ült a szovjet kormány képviselője, és közölte: ha nem írjuk alá a megállapodást, nem vonulnak ki az országból a csapataik. Nem voltak könnyű órák…” 

* * *

A tárgyalásnak azért voltak olyan epizódjai is, amelyre Antall szívesebben emlékezett. Anyagi követelésének alátámasztására a szovjet fél azzal is érvelt, hogy katonák tízezreinek kell a hazatérés után a lakhatását megoldani, ezért ehhez a magyaroknak mindenképpen hozzá kell járulniuk. Egy alkalommal a miniszterelnök dolgozószobájában Beszmertnih külügyminiszter indokként azt is felhozta, hogy a nyugatnémetek méltányosan kezelték ezt az igényt, és jelentős összeggel járultak hozzá a szovjet katonák otthoni egzisztenciájának megteremtéséhez.

Antall erre megjegyezte, hogy önök, uraim, elkövettek egy hibát, mert annak idején, 1945-ben nem álltak meg a Dunánál. Ebben az esetben ugyanis lenne egy Nyugat-Magyarország, amely fejlett országként, ugyanúgy, mint Nyugat-Németország, nagyvonalúan fizetné a számlát. De sajnos önök egész Magyarországot megszállták, ezért nem áll módunkban a követelésüket teljesíteni.