Emléktöredékek

Azt mondta a kihallgatóm, aki amúgy nem volt egy buta ember, mesélte Antall, hogy a kommunista rendszer legnagyobb veszélye az, amit én, mint történész s mint kisgazda politikus képviselek. Huszonöt éves voltam akkor, tette hozzá, ezt a kijelentést, hogy én lennék a legfőbb ellenség, nem lehetett komolyan venni, de azért erőt is adott, hogy megmutassam ezeknek: ilyen maradok, s akármit tesztek, soha nem fogok megváltozni.

Miközben a szabaddemokraták ellenezték a gyilkosok és hazaárulók bíróság elé állítását lehetővé tevő Zétényi-törvényt, a kommunista titkosszolgálatok ügynökeinek a megbélyegzését kezdettől fogva szorgalmazták. Antall József az egész besúgóüggyel kapcsolatban meglehetősen ambivalens volt. Amikor erről beszélgettünk, többféle indokot is előhozott. Hivatkozott arra, hogy mindenütt, ahol ezt a kérdést elővették, rengeteg és felesleges konfliktust okozott. Másrészt az ügynökként beszervezett emberek többségükben a rendszer kiszolgáltatottjaiból tevődtek össze, míg a rendszer működtetésében részeseket nem kellett beszervezni. Ők ott voltak az apparátusban és nyíltan folytatták tevékenységüket. S ott voltak azok is, akik kapták és felhasználták a besúgói jelentéseket. És azok is, akik beszervezték a besúgókat.

Nem beszélve arról, folytatta Antall, hogy a rendszer az egyházakat tekintette legfőbb ellenségének. Ezért természetes, hogy papok, lelkészek között is sok az érintett személy, hiszen az egyházakat úgy lehetett ellenőrzés alatt tartani, ha az ő soraikból szervezik be az ügynököket. Sokszor zsarolással, sőt a legtöbbször úgy.

Tőle szokatlan felindultsággal beszélt arról, hogy itt rengeteg megzsarolt, szerencsétlen emberről van szó, akik valamikor a régmúltban elkövettek valamit, s ezeknek az ügyeknek a felelevenítése emberi tragédiákhoz vezethet. De az áldozatnak sem mindig jó, ha megtudja az igazságot, jelentette ki. Nem hivatkozott rá, de tudtam, hogy tapasztalatból beszél. A kormányalakítás után derült csak ki, hogy egyik legjobb barátja évtizedeken keresztül jelentett róla.

Kiss György 1956-ban Antall Józseffel együtt részt vett az Országos Levéltár lefoglalásában. Amikor ez a hatóságok tudomására jutott, ajánlatot tettek neki. Elkerülheti a felelősségre vonást, amennyiben hajlandó jelenteni a rendszer ellenségeként számon tartott gyerekkori barátjáról.

Antallnak eszébe se jutott gyanakodni. Régi barátja rendszeresen felkereste otthonában, a szülei belvárosi lakásában. Ilyenkor lementek sétálni a Duna-partra, miközben Antall elemezte a nemzetközi és a hazai politikai helyzetet, s kifejtette a jövőre vonatkozó elképzeléseit. A Duna-parti sétákat Antall javasolta, mondván, nem lehet tudni, hogy a lakásban van-e lehallgató berendezés, itt viszont nyugodtan beszélgethetnek…

Kiss Györgyöt az 1990-es választásai kampány idején ismertem meg, mint az MDF elnökének barátját. A kormányalakítás után hivatalosan is Antall tanácsadója lett. Szobája rövid ideig a miniszterelnök közelében volt, de aztán másik szobát kapott, és úgy hírlett, megbetegedett. Nem sokkal később megtudtam az igazságot. De Antallt nem kérdeztem, s ő sem beszélt erről nekem. A miniszterelnök diszkréten kezelte a gyerekkori barátjáról megtudott információkat.

Volt még egy fontos szempont, ami óvatosságra intette a miniszterelnököt. Titkosszolgálatokra a demokratikus országokban is szükség van, mondta. A németek egyszerűen megoldhatták a kérdést, folytatta, hiszen ott volt a nyugatnémet titkosszolgálat, amely a Stázi helyébe léphetett. Nálunk viszont, ahol nincs „tartalék” titkosszolgálat, óvatosan kell kezelni ezt a kérdést, nehogy elbizonytalanodjanak a kémelhárításra és a felderítésre szakosodott szolgálatok is, amelyek sok vonatkozásban összefonódtak azokkal, akikkel szemben indokolt a fellépés.

Érdekes, jegyeztem meg egyszer a miniszterelnöknek, amikor közöttünk ez szóba került, téged fél életeden keresztül megfigyelés alatt tartottak és zaklattak az állambiztonsági szervek, és mégis milyen empatikus vagy a szolgálatokkal. Más dolog a személyes érzelem, és más a miniszterelnöki felelősség, jelentette ki Antall. Ez igaz, helyeseltem. Én nem vagyok miniszterelnök, folytattam, mégis úgy gondolom, hogy mindent meg kell tennünk a felderítés és a kémelhárítás terén működő szolgálatok erősítéséért. De nekem könnyebb, tettem hozzá, mert engem soha sem bántottak, mint téged annak idején.

Én ezt már régen feldolgoztam, legyintett Antall. Sőt, kicsit hálás is vagyok nekik, tette hozzá. A forradalom után a kihallgatótisztem elmagyarázta, hogy mi vagyunk az igazi ellenségek, nem a fasiszták. Mert azok kezelhetők, hiszen a fasizmus helyébe behelyettesítették a kommunizmust, a náci Németország helyébe pedig a Szovjetuniót. De mi, akik nacionalisták vagyunk, ugyanakkor nemzetközi érvekre is hivatkozunk, sokkal veszélyesebbek vagyunk. Azt mondta a kihallgatóm, aki amúgy nem volt egy buta ember, mesélte Antall, hogy a kommunista rendszer legnagyobb veszélye az, amit én, mint történész s mint kisgazda politikus képviselek. Huszonöt éves voltam akkor, tette hozzá, ezt a kijelentést, hogy én lennék a legfőbb ellenség, nem lehetett komolyan venni, de azért erőt is adott, hogy megmutassam ezeknek: ilyen maradok, s akármit tesztek, soha nem fogok megváltozni.