A rendszerváltoztató miniszterelnök

A hét végén Cegléden ülést tart az MDF Országos Választmánya. Az elnökségi tagok teljes jogú tagjai a Választmánynak is, de itt a „mezei hadak” vannak többségben. Ők azok, akik bőrükön érzik az MDF népszerűtlenségét, s akiknek Csurka írása reményt adott. Antallt ugyan feltétel nélkül tisztelik, de a hozzá közel álló kormánytagok már kevésbé népszerűek. Felhívom Antallt, hogy tájékoztassam a választmány hangulatáról. Őt holnap délelőttre várjuk, nem árt, ha tudja, mire számíthat. Végighallgat, majd megjegyzi, Jeszenszky már előttem hívta, és ő nálam is sötétebb képet festett a helyzetről. Reggel kezelésre megy, mondja, de legkésőbb 11-re Cegléden lesz. Kemoterápia? – kérdezem. Az, feleli kurtán.

Antall a beszéde elején drámai hangot üt meg: „Vagy utoljára szólok itt Önökhöz, ebben a minőségben, jelenti ki, vagy rendbe tesszük a dolgokat. Ha nem értenek meg, és a bizalom hiányzik, akkor felállok, és távozom.” Mellettem egy lelkes csurkista értetlenül rázza a fejét, hiszen erről szó sem volt, mi Antallt támogatjuk, mondja. A miniszterelnök ezután sorra veszi a Csurka által felvetett témákat. Hosszan beszél a betegségéről, töviről-hegyire mindent elmesél, hogyan kezdődött, sorra a kezeléseket, olyan részletekig, hogy most éppen tizenkét Prednisolon van benne, de mindezt mindenkor alárendelte a munkájának. Megjegyzi, hogy a műtétje óta egyetlen egy napot sem mulasztott a betegség vagy a kezelés miatt. Az orvosok most optimisták, mondja, de ki meri kétségbe vonni, hogy azonnal lemond, ha nem tudja száz százalékig ellátni a feladatát? Csurka Pista megkövetett azért, amit ezzel kapcsolatban leírt, mondta, ezzel engem megrendített, de sajnos nem tudta jóvátenni azt a kárt, amit a Magyar Demokrata Fórumnak azzal okozott, hogy nyomtatásban megjelent: beteg emberre nem fognak szavazni.

Részletesen elmagyarázza, miért volt szükség az MDF–SZDSZ-megállapodásra, és indulatosan kijelenti, hogy ezt a paktumot nem sugallta senki. „Egyszer és mindenkorra kikérem magamnak, emeli fel a hangját, hogy bárki azzal gyanúsítgasson, hogy engem valaki mozgat!” Aztán az értékrendjéről beszél. Nem említi Csurka nevét, de mindenki tudja, hogy neki válaszol: „Én azt mondtam Heller Ágneséknak, hogy engem ne oktasson liberalizmusból, aki akkor csasztuskázott, amikor én a liberalizmusról írtam a szakdolgozatomat, de itt most kijelentem: engem magyarságból se oktasson senki! Én ezt a kettőt, a magyarságot és egy jogállamiságon alapuló parlamentáris demokráciát alapnak tekintem a Magyar Demokrata Fórumban.”

A választmányi tagok, azok is, akik korábban Csurka mellett érveltek, halálos csendben hallgatják a kemény kritikát. Lezsák Sándor korábbi nyilatkozatára utalva, amelyben a lakiteleki sátorverő 90 százalékban igaznak és hasznosnak minősíttette Csurka pamfletjét, Antall megjegyzi, ha egy amúgy tökéletesen megfőzött levesbe egy szemernyi fekália kerül, akkor az egész leves ehetetlen. Majd a halálos csendben figyelő tagság előtt egy hirtelen váltással a miniszterelnök kijelenti, hogy az is elfogadhatatlan, ha valaki a saját párttársát igaztalanul nácinak minősíti. Erre kitört a taps. Antall pedig mutató ujját előre szegezve felkiáltott: „Ne tapsoljanak, nem tapsoltak az előbb sem, majd a végén tapsoljanak, vagy fütyüljenek ki!”

Ezt követően hullámzóvá vált a beszéd. Antall hol nagyon kemény volt, és úgy fogalmazott, ahogyan nyilvános beszédben még soha: „Ha nem tetszik a pofám, szóljanak, és nem látnak többé!”, hol anekdotázni kezdett, mesélt az életéről, az Orvostörténeti Múzeumról, olyan kevéssé lényeges ügyekről, mint a ceglédi kórház elnevezése, aztán újra bekeményített. Több mint háromórás beszéde végére a miniszterelnök teljesen elkészült az erejével.

Az országos választmány már a miniszterelnök távozása után egy nyilatkozatot fogadott el. Ebben ugyan általánosságban utal arra, hogy a Csurka dolgozat „megállapításainak nagy része” jól hasznosítható az MDF új programjának kidolgozásainál. De azt leszögezte, hogy a tárgyalt írás „vitatható kitételei alapján az országos választmány szükségesnek látja, hogy ismételten kinyilvánítsa elkötelezettségét a korszerű, népnemzeti, kereszténydemokrata és nemzeti szabadelvű törekvések, a parlamenti demokrácia, a csorbíthatatlan jogállamiság, a másság iránti türelem, a szociális piacgazdaság és a középpárt vállalása mellett”. Végül a nyilatkozat zárómondata szerint „az országos választmány Antall Józsefet az MDF elnökeként és miniszterelnökként töretlen bizalommal támogatja”.

* * *

A másnap déli frakcióülésen a miniszterelnökön nyoma sincs a tegnapi kimerültségnek. Nyugodt és kiegyensúlyozott beszédet tart, kerüli a konfrontációt. Bejelenti, hogy napirend előtt felszólal a délutáni plenáris ülésen. Elmondja, hogy minden demokratikus pártban helye van a vitának, de azt nem célszerű a nyilvánosság előtt lefolytatni. Arra azért rámutat, hogy Csurka nézeteinek egy része az MDF számára elfogadhatatlan.

Aki a magyarság és a demokrácia iránti elkötelezettséget nem tartja egyformán fontosnak – jelenti ki Antall –, az rossz ajtón jött be, amikor az MDF-et választotta.

A nem túl szerencsés metaforát Csurka ellene fordítja:

Nem én jöttem be azon az ajtón – mondja –, hanem én nyitottam ki az ajtót másoknak.

Nyelek egyet, s ránézek Antallra: akar-e válaszolni, de int, hogy nem akar.

* * *

A miniszterelnök csak hónapokkal később találja meg az alkalmat, hogy korrigálja a rosszul elsült metaforát. A Pesti Hírlapban az MDF VI. Országos Gyűlésének első napján megjelent interjúban utal arra, hogy Csurka egyszer egy vita során azt mondta, hogy nem ő jött be rossz ajtón, hanem ő nyitott ajtót másoknak: „Engem az MDF iránti rokonszenv és az MDF legkiválóbb szellemi vezetői hívtak. Jó ajtón léptem hát be, szépen felhajtott sátorlap alatt, ezért hát nem vagyok hajlandó olyan magatartásra, hogy egyszer egy disznóól ajtaján kelljen távoznom”. Kissé megkésett, de egyértelmű és pontos válasz, gondolom az interjút olvasva. Ráadásul, aki nem volt jelen a frakcióülésen, annak eszébe sem jut, hogy Antall annak idején egy vitában Csurkával szemben alulmaradt.

Sőt, az eredetileg rosszul sikerült metaforát továbbgondolva, a nagy összecsapás kezdetén megrendítő ütést visz be az üldözött magyarság és a szegény emberek védelmét a világ hatalmasai ellen felvállaló népvezérnek, amikor így folytatja: „Ehhez azt hiszem, megvannak az erkölcsi alapjaim, miután az egész világon, az Élysée-palotától a Buckingham-palotáig, a Fehér Háztól a Kremlig sikerült feltárni sok fényes ajtót a magyar nemzet előtt. E fényes ajtók azonban soha nem feledtetik el a kicsi magyar parasztházak, egyszerű otthonok vagy akár csak kunyhók belső világát, s elkötelezettségünket, hogy Tiborc panaszát, szóljon bármilyen halkan, meghalljuk. Isten óvja Magyarországot a felelőtlen demagógiáktól, a sarlatánoktól, akik valóban szálláscsinálói lehetnek az anarchiának, a diktatúrának, és az előző rendszer legrosszabb képviselőinek.