Emléktöredékek

Antall is, a népiek is egyformán ragaszkodnak a magyarsághoz, gondoltam e beszélgetést hallgatva, s ezt gondolom ma is. A különbség az, hogy Antall mindezt kevesebb indulattal és okosabban teszi. És mélyen meg van győződve arról, hogy a magyarság érdekei csakis a jogállam és a demokrácia keretei között érvényesülhetne.

Antall az alapító atyák segítségével próbálja jobb belátásra bírni Csurkát. Meghívja Csoóri Sándort, Für Lajost. A megbeszélésen én is ott vagyok, Szabad György és talán mások is. A lényeg azonban az alapító tekintélyeken van, ezt mi, többiek tiszteletben tartjuk. Antall azzal kezdi, hogy egy demokráciában az esztétikai ügyek nem tartoznak a miniszterelnökre, és neki személy szerint semmi baja nem lenne az írással, ha Csurka nem lenne politikus. Ez esetben betölthetne egy olyan szerepet a magyar közéletben, mint Szabó Dezső a maga idejében. Csurka ragyogóan ír, sokat segíthetne az MDF hátországának erősítésében. Csoóri csatlakozik, dicséri Csurka tehetségét, stílusát, és próbálja rábeszélni, vonuljon vissza a politikától. Csurka azt feleli, itt nem róla van szó, hanem a magyarság jövőjéről.

Antall hamar belátja, ez a vonal nem működik. Rátér arra, amiért valójában összehívta a találkozót. Szeretné, ha ebben a körben őszintén meg tudnánk beszélni, mondja, hogy tulajdonképpen mit várna Csurka tőle és a kormánytól. Mert ő az írását olvasva úgy látja, azt Csurka is elismeri, hogy minden esetben azt tette, amit az MDF által vallott értékek jegyében, az adott helyzetben a magyarság érdekében lehetősége volt megtenni. Csurka azt feleli, távol áll tőle, hogy a miniszterelnököt támadja. Óriási dolog volt az, amit ilyen beszorított helyzetben Antall el tudott érni. De képtelen hallgatni akkor, amikor látja és minden nap tapasztalja, hogy belső és külső erők a nemzet létére törnek, és a magyarság még soha nem volt ilyen rettenetes állapotban, amilyenben ma van. Mint trombitaszóra a lovasroham, úgy tör ki Csoóriból és Für Lajosból a keserűség. Antall türelmesen hallgatja az érzelemtől fűtött, hangzatos mondatokat, megvárja, míg mindketten befejezik, és csak néhány másodperc után szólal meg. Sok mindennel egyetértek, jelenti ki, de azzal a pesszimizmussal és a hitetlenséggel, ahogy ti látjátok a nemzet helyzetét és esélyeit, azzal nem. Én úgy emlékszem, folytatja tárgyilagos hangon, hogy a négy és félmilliós magyarságból a török hódoltság után másfél millióan maradtunk. És mégis képesek voltunk felállni. Most viszont – szűk mezsgyén haladunk, de a magunk megszabta úton, és negyven év elnyomás után újra szabadok vagyunk, megszűnt a Varsói Szerződés és a KGST, kimentek az oroszok, hát miért ne sikerülne a felemelkedés?

A jó kétórás beszélgetés során aztán Antall elérte, amit akart. Csoóri és Für a miniszterelnökkel együtt óvta a túlzásoktól és az indulatos megnyilvánulásoktól Csurkát, aki egy idő után meglepően együttműködő és rugalmas volt. Legalábbis így maradt meg bennem, anélkül, hogy a továbbiakból egy mondatot is fel tudnék idézni. De az a jelenet, ahogyan a három alapítónak a népéért, nemzetéért érzett keserűsége egymással összhangban felcsendült, és ahogyan Antall arra reagált, mélyen bevésődött az emlékezetembe. Valamit megértettem abból a nehezen áthidalható ellentétből, ami az MDF népi gyökerű alapítói és a kisnemesi származású, nemzedékek óta értelmiségi családból származó miniszterelnök között van. A népiek úgy gondolják, hogy ők jobban ragaszkodnak a magyarsághoz, mint azok, akiknek már a nagyapja is „nadrágos” ember volt. Csoóri őszintén beszélt akkor, amikor a Magyarok Világtalálkozóján elmondott beszéde után így dicsérte meg Antallt: „Nem is tudtam Jóska, hogy neked ilyen fontos a magyarság!” És a miniszterelnöknek igaza volt, amikor ezen vérig sértődött. Antall is, a népiek is egyformán ragaszkodnak a magyarsághoz, gondoltam e beszélgetést hallgatva, s ezt gondolom ma is. A különbség az, hogy Antall mindezt kevesebb indulattal és okosabban teszi. És mélyen meg van győződve arról, hogy a magyarság érdekei csakis a jogállam és a demokrácia keretei között érvényesülhetne.