Emléktöredékek

A következő néhány percre csak homályosan emlékszem. Antall Gyurit valószínűleg megölelem, mielőtt kilépek az ajtón. S mintha a folyosón a biztonsági tiszttel is kezet szorítanék…

Csütörtökön este Antall Gyuritól érdeklődöm az édesapja állapotáról. Azt mondja, tegnap is és ma is kapott transzfúziót, de nem sokat használ. Diehl professzor jövő héten jön konzultációra. Holnap is bemegy hozzá, amikor hazajön, majd tájékoztat. A Fehér Házban hívjál, mondom neki, szerintem sokáig benn leszek.

Másnap este már türelmetlenül várom Antall Gyuri hívását, amikor Rózsa Mariann telefonál. Ha életben akarod még látni, mondja elcsukló hangon, sürgősen menjél be hozzá a kórházba. Meglátogatom Antallt, mondom Venczel Évinek, aki még dolgozik valamin a szobájában. Ilyen későn? – kérdezi. Lehet, hogy a halálán van, felelem, mire sírva fakad. Aztán pakolni kezd az asztaláról. Elkísérlek, mondja, majd megvárlak a kórház előtt, a kocsiban.

A biztonsági tiszttől megtudom, hogy az ügyvéd fia, így mondja, benn van nála. Belépek a kórterembe. A miniszterelnök fekszik az ágyban, paróka nélkül, kiszolgáltatottan. Leülök mellé az ágyra, megfogom a kezét. Rám emeli a szemét és megszólal:

Te voltál az egyetlen politikus – mondja. – A többi csak adminisztratív államtitkár.

Ne viccelj, Jóska – felelem –, mi ez a múlt idő? Együtt fogjuk végig harcolni a választást, folytatom, s aztán a következő ciklust.

Megrázza a fejét. – Velem már nem – mondja alig hallhatóan.

Ne mondj ilyet – ellenkezem. Beszélek neki a holnapi választmányi ülésről, arról, hogy mindenki számít rá, hiszen nélküle nem győzhetünk. Folyik belőlem a szó, de úgy érzem, nem is hallja, amit mondok neki. Fogja a kezemet, de már a halállal viaskodik. Amikor búcsúzóul megcsókolom a homlokát, hirtelen felzokog.

Ne add fel, Jóska – mondom kétségbeesetten –, ne hagyj itt bennünket!

Nem tudom visszatartani a könnyeimet.

Én meghalok – mondja elcsukló hangon –, de ti, ti tartsatok ki mindenáron!

Folytatni fogjuk, ahogyan veled elkezdtük! – ígérem meg neki.

A következő néhány percre csak homályosan emlékszem. Antall Gyurit valószínűleg megölelem, mielőtt kilépek az ajtón. S mintha a folyosón a biztonsági tiszttel is kezet szorítanék…

Amikor beülök az autóba, kitör rajtam a zokogás. Nincs tovább, Antall feladta, mondom Évának. Ő is sír, miközben engem vigasztal. Mindjárt, mondom neki, mindjárt megnyugszom. Csak nem könnyű, próbálom megfogalmazni azt, ami a legjobban fáj, nem könnyű, ha valaki egymás után kétszer veszíti el az apját. Próbálok uralkodni magamon, mély lélegzeteket veszek. Azért boldog vagyok, mondom kicsit később, boldog vagyok, hogy elbúcsúzhattam tőle.

Részlet R. M. feljegyzéseiből:

„10. Péntek:

…Kónya I. hívott telefonon. Benn volt nála az este (még Gyuri is ott volt a szobában). Imre nagyon boldog, hogy beszélhetett vele. Azt mondta, Ő is örült neki. Azt mondta Imrének, te vagy az egyetlen politikus, a többi csak közigazgatási államtitkár lehetne. Imre felhívta Szabad Gyuri bácsit, aki szintén bement hozzá.”