„A Magyar Demokrata Fórumnak az lehet és legyen a tagja, aki a magyarság, a jogállamiság és a parlamentáris demokrácia iránti elkötelezettséget egyaránt vállalja”
A nyári parlamenti szünet utáni első ülésre a terem zsúfolásig megtelt. Amikor Szabad György megadja a szót a miniszterelnöknek, mindenki elcsendesedik. Antall megígéri, hogy nem lesz hosszú, és kéri a képviselőket, hogy beszéde közben mellőzzék az érzelemnyilvánításokat. Tudja, hogy ez szokatlan kérés egy palamentben, teszi hozzá, de szeretné egybefüggően kifejteni az álláspontját Csurka István közzétett gondolataival kapcsolatban.
Elöljáróban leszögezi, hogy Csurka István az MDF egyik alelnöke, de ezt az írását az MDF egyetlen testületével sem egyeztette, sőt egyetlen vezető tagjával sem beszélte meg, tehát ez valóban az ő magánvéleményének tekinthető. Másrészt a koalíciós pártokban, fejtegette Antall, különböző irányvonalak vannak jelen, ezeken belül a kormány önálló felelősséggel dönt. A kormányt nem utasíthatják a pártok, mint annak idején az egypártrendszerben a Központi Bizottság vagy a Politikai Bizottság tette. „Addig állok az MDF és a választmány élén, ameddig a magyarság iránti elkötelezettségnek, a parlamentáris demokrácia és a jogállamiság alapelveinek eleget tehetek. De olyan felszólításoknak sem fogok eleget tenni, amely a hatalom átadását jelentette a történelem során, Kun Bélának, Hitlernek vagy másoknak” – jelentette ki.
Ezután következett a nyilvános elhatárolódás, amelyet ellenzéki oldalról augusztus 20-a óta folyamatosan hiányoltak, de amelyet Antall – közjogi érzékére hallgatva – a parlament előtt akart megtenni, és csak azután, hogy a Magyar Demokrata Fórum elnöksége, választmánya és képviselőcsoportja előtt világossá tette az álláspontját. Csurka István politikai pamfletjében, jelentette ki a miniszterelnök, „olyan megállapításokat tesz, amelyekben megszólaltat a közvélemény egyes csoportjaiban élő indulatokat, néha jelentős tömegek érzéseit, kérdéseket vet fel, majd bemutatja a kényszerpályákat, és megítélésem szerint számos kérdésben hibás interpretációban, politikailag több részben károsan és tévesen válaszol, amelyekkel sem a kormány, sem a magam nevében nem azonosíthatom magam, és nem azonosíthatta magát a Magyar Demokrata Fórum elnöksége és választmánya sem.” Azután leszögezi azt, amit a frakcióülésen a rosszul elsült metaforával is egyértelművé tett: „A Magyar Demokrata Fórumnak az lehet és legyen a tagja, aki a magyarság, a jogállamiság és a parlamentáris demokrácia iránti elkötelezettséget egyaránt vállalja”.
Ezt követően a miniszterelnök rátér az ellenzék és a sajtó felelősségére. Tárgyilagos hangon megállapítja, hogy „a kormánykoalíció pártjainak és a kormánynak a választásoktól kezdve olyan ellenséges légkörben kellett folytatnia a tevékenységét, ami messze meghaladja az átalakulás optimális körülményeit.” Példákat hoz fel az ellenzéki sajtó legújabb csúsztatásaira, ahogyan a Csurka dolgozattal kapcsolatos elnökségi és választmányi üléseken történteket bemutatták. Anélkül, hogy megemlítené a nevét, Hegedűs András minapi nyilatkozatára utal, és felteszi a kérdést, vajon jó ízlésre vall-e, hogy a varsói paktumot aláíró miniszterelnök bírálja azt a kormányt, amelyik aláírta a Varsói Szerződés megszüntetéséről szóló okmányt? Hozzáteszi, „aligha járul hozzá a jó légkörhöz, ha nem jutunk előre az olyan kérdésben, mint a megoldás megkeresése a főbenjáró bűnök megbüntethetőségére”. Végül nem kerülheti meg a kérdést, tér rá a Göncz Árpáddal kialakult konfliktusára, hogy „milyen káros hatással van az alkotmányos rendszerre, ha a köztársasági elnök úr olyan helyzetbe kerül, hogy nem menti fel a médiaelnököket a miniszterelnök javaslatára, még az Alkotmánybíróság egyértelmű jogértelmezése után sem.” Kijelenti, hogy mindaz, ami az alkotmányos jogkörök kiterjesztésére irányul, megbontja az alkotmány egységét. „A köztársasági elnök és a kormány együttműködésének az alkotmányon kell alapulni, és ennek a nemzetközi és hazai visszhangja is kedvező lenne” – állapítja meg. Hozzáteszi, hogy ezekre a káros jelenségekre csak azért hivatkozott, mert mindez „hozzájárult annak a légkörnek a kialakulásához, melyben Csurka István képviselő úr a gondolatait megfogalmazta”.
Végül Antall egyfajta békejobbot nyújt az ellenzéknek. A feszült nemzetközi és belső helyzetben, a határaink mentén folyó fegyveres harc közepette, jelenti ki, a nemzet nem engedheti meg magának a belső felőrlődést, ezért „az értelmetlen csaták ügyében a fegyverszünetet és a józan ész politikáját” javasolja mindkét oldalnak. Téved, aki azt hiszi, mondja, hogy a közvélemény végső soron nem együttesen ítéli meg a parlamentet, a kormányt és a demokrácia ügyét. „Azt kérem Önöktől – mondta ünnepélyes hangon – hogy határozottan és céltudatosan hajtsuk végre a rendszerváltozást, és az előttünk álló nehéz feladatokra koncentrálva, próbáljon az Országgyűlés együtt munkálkodni.”
Tardos Márton, az SZDSZ frakcióvezetője felszólalásában közvetlenül a miniszterelnökhöz fordul. Azt mondja, hogy az SZDSZ vezető testületei „megvitatták azokat az eseményeket” – így fejezi ki magát – amelyekre Ön reagált. Természetesen a helyzet a félórával ezelőtti szituációhoz képest változott, jelenti ki. „Örülök neki, köszönettel veszem, üdvösnek tartom, hogy egy ilyen elhatárolódási folyamatra sor került, és ezt Ön a nyilvánosság előtt megfogalmazta.” Aztán így folytatja: „Egyetértek Önnel abban, hogy a megörökölt körülmények nehezek, és ebben integrált munkára, közös erőfeszítésre van szükség, és különösen indokolt, hogy azok együtt dolgozzanak, akik a rendszerváltás alapkövetelményének maghatározásában valaha egy tábort alkottak”. Kötelességszerűen felsorol ugyan a Csurka-dolgozatból négy elemet, amelyet nyilván előzetesen eldöntöttek, hogy kifogásolni fognak, de beszéde végén ismét az SZDSZ együttműködési készségét hangsúlyozza.
Kövér László a Fidesz nevében Tardos Mártonnal homlokegyenest ellentétes hangot üt meg. Leszögezi, hogy szerinte a félórával ezelőtti helyzethez képest semmi sem változott meg. Megköszöni ugyan a miniszterelnök felszólalását, de kijelenti, hogy számára és a Fidesz számára mindez „ma már édeskevés”. Ezután fog hozzá beszédének felolvasásához.
Kijelenti: azzal, hogy a kormány és az MDF nem határolódott el Csurkától (mellesleg elhatárolódott – méltatlankodom magamban – Antall a kormány nevében, éppen most) nos, ezzel szerinte „legitimálták, a parlamenti politizálás szintjére emelték, tehát szalonképessé tették a náci beszédet”. Ez olyan felzúdulást kelt a kormányoldalon és tapsvihart arat a baloldalon, hogy az elnöknek kell csendre intenie a képviselőket. A rövid intermezzo után Kövér László zavartalanul folytatja, immár közvetlenül hozzánk intézi a szavait: „Jó azonban, ha tudják: ezzel viszont egész pártjukra hárul, amit Csurka képvisel.” És kimondja azt az ítéletet: „Minden józanul gondolkodó, a szabadságot, a demokráciát, a békét féltő magyar ember előtt világosnak kell lennie, hogy egy ilyen párt nem csak szalonképtelen minden parlamenti demokráciában, hanem ezzel a lépésével már közvetlenül fenyegeti életük mindennapi békéjét.”
Pontosan értettem Kövér Lászlót. Ő, ha akarta volna, akkor sem térhetett volna el a frakció által előzetesen elfogadott, jól átgondolt szövegétől. Inkább azon csodálkoztam, hogy Tardos Márton pozitívan reagált a miniszterelnök beszédére. Antall adta meg a magyarázatot. Tölgyessy az ülés előtt bement hozzá, s megkérdezte, milyen beszédet fog mondani? Antall azt felelte, hogy Csurkától elhatárolódik, de nem hallgatja el a sajtó és az ellenzék felelősségét sem. Erre Tölgyessy biztosította, hogy az SZDSZ ez esetben nem fogja támadni.
* * *
Húsz évvel később Tölgyessy – egy konferencián találkoztunk – az Antalltól kapott hajdani információt megerősítette, és az egész történetet tovább árnyalta.
– Miután Antallt biztosítottam az SZDSZ lojalitásáról – mondta –, bementem Orbánhoz. Elmondtam neki, hogy mit beszéltem Antallal, mire Viktor felcsattant: „Ha Csurkával leszámol, akkor megerősödik. Komolyan gondolod, hogy ez jó nekünk?”