Los Angelesből hazafelé megszakítottam az utamat Washingtonban, ahol két nap alatt egy eléggé zsúfolt programot bonyolítottam le. Közben azért kerestem Rózsa Mariannt a Parlamentben, de közölték, hogy szabadságon van. Végül otthon találtam meg. Megtudtam tőle, hogy megindult a sejtszaporulat. Másnap Antallt is felhívtam Kölnben. Mondtam neki, hallottam a jó hírt, és gratulálok. Igen, mondta elégedetten, és ráadásul az első sejtet épp október 23-án találták meg!
Pontban egy hónappal Diehl professzor konzíliuma után 1993. október 6-án reggel Antall József elutazik Kölnbe, hogy alávesse magát a transzplantációs műtétnek. Hiába ódzkodott tehát, és hiába halasztotta azt a megoldást, amely orvosai szerint az egyetlen esélyt jelentette a gyógyulásához, tudomásul kellett vennie, ha élni akar, szükség van a műtétre. Amikor erről beszélgettünk, azt mondta, hogy az orvosok egyöntetű véleménye szerint ötven százalékos esélye van arra, hogy a műtét meghosszabbítja az életét, de műtét nélkül legfeljebb hónapjai lehetnek már hátra. Ezt már az augusztusi németországi látogatása során lebonyolított vizsgálatot követően egyértelműen közölte vele Diehl professzor. Antall ezt követően változtatott elzárkózó álláspontján, annál is inkább, mivel az őt kezelő magyar orvoscsoport is egyetértett a kölni professzor által vázolt perspektívával.
Az indulást megelőző nap délelőttjén Antall fogadta a frakcióelnökséget. Előtte üzent: én jöjjek negyedórával korábban. Elmondta, minden eshetőségre felkészült. – Írni fog egy vázlatos elemzést Kohl kancellárnak a magyarországi belpolitikai viszonyokról. Ha a legrosszabb következne be – tette hozzá. – A másik, ha életben maradok – mondta tárgyilagos hangon –, de nem lennék cselekvőképes. Erre az esetre felhatalmazlak benneteket, hogy nyújtsatok be konstruktív bizalmatlansági indítványt ellenem. – Ne viccelj – szaladt ki a számon. – Ugyan – intett le Antall. – Lehet, hogy ez az utolsó közjogi ötletem – jegyezte meg, s elmosolyodott. – Nem akarok olyan helyzetet, hogy Göncz, s ezzel az SZDSZ kénye-kedvére legyen kiszolgáltatva az ország – tette hozzá. – Mindezt egy levélben részletesen leírom. Szárazon, szinte katonásan, pattogóan beszélt. – Az átmeneti időszakra Borosst alkalmasnak látom – mondta. – Nem lesz átmeneti időszak – vetettem közbe –, mert veled visszük végig a ciklust. – Persze – legyintett Antall –, de minden eshetőségre fel kell készülni.
A frakcióelnökséggel folytatott megbeszélésen is elmondta, hogy ötven százalékos az esély, de azt is, hogy kénytelen volt tudomásul venni: ha akarja még folytatni miniszterelnöki tevékenységét, nincs más alternatíva. Próbálta elkerülni a műtétet, mert ez legalább egy hónapos kiesést jelent a munkájából. Megjegyezte, hogy háromévi miniszterelnöki tevékenysége alatt még nem volt ilyen hosszú ideig távol. Eddigi kezelései nem gátolták a folyamatos munkában és most is biztosítva van, hogy figyelemmel kísérje a hazai történéseket. Meg van szervezve a folyamatos konzultáció. A miniszterelnök igyekezett biztonságot sugározni, de nehezen tudta palástolni nyugtalanságát.
Az interpellációkat követő szünetben írtam neki egy levelet. Személyes hangú levél volt, tiszta szívemből írtam. Meggyőződéssel állítottam, hogy sikerülni fog a műtét. Hajdani piarista diáktársa, Gyurkovics Tibor könyvének címét kölcsön véve azt írtam, hogy „Isten nem szerencsejátékos”. Ha úgy döntött, hogy olyasvalakit húz elő a semmiből, aki egyedül képes arra, hogy átvigye az országot a túlsó partra, nem vonhatja vissza az ajándékát, mielőtt célba érkeznénk. Átvittem a levelet a miniszterelnökségre, és lelkére kötöttem Rózsa Mariannak, hogy adja át Antallnak a borítékot azzal, hogy ráér majd Kölnben felbontani.
Másnap este a lakásomon hívott a miniszterelnök. Nyugodt, sőt derűs volt a hangja, elmondta, hogy nagyon jók a körülmények, kényelmesen elhelyezkedett, egyelőre senki se bántotta, de jelezték, hogy néhány napos előzetes kemoterápiás kezelésre lesz szükség, s előreláthatóan egy hét múlva kerülhet sor a műtétre. Megköszönte a levelet, és megjegyezte, hogy ő is optimista, de reálisan látni kell, hogy a kilátások nem rózsásak. Lehet, hogy öreg már ehhez a műtéthez. Azt feleltem, hogy szükségünk van rá, ezért biztos, hogy sikerülni fog.
A feleségem, aki mellettem állt, a fülembe súgta: mondd el neki a nagypapa történetét! Kati is szeretne veled beszélni, mondtam erre a miniszterelnöknek. Átadtam a feleségemnek a kagylót, aki elmesélte a jól ismert családi történetet:
„Két és fél éves voltam, amikor áttelepítettek bennünket egy Érsekújvár melletti kis faluból Magyarországra. Anyámnak ott maradtak a szülei, testvérei, az egész közösség, amelyhez tartozott. Egy évre rá, 1949-ben táviratot kaptunk, hogy a nagyapám haldoklik. És nem kaptunk útlevelet a testvéri Csehszlovákiába! A nagyapám azt mondta, addig nem hal meg, amíg nem láthatja a legkisebbik lányát. Volt orvosi igazolásunk, minden évben próbálkoztunk, de csak 1955-ben, hat évre rá kaptunk útlevelet. Mentünk, öcsém az anyám karján, ő kicsi volt, ’54-ben született. A nagyapa még élt. Hat évet várt a legkisebb lányára, megfogta a kezét, megcsókolta és meghalt.”
Gyönyörű történet, mondta a miniszterelnök, néhány másodpercnyi hallgatás után. Köszönöm, hogy elmesélte…
* * *
A transzplantációs műtét sikere azon múlik, hogy megindul-e a műtét utáni napokban a sejtszaporodás. Amikor elindultam Amerikába, az október 23-ai ünnepségre, még nem találtak új sejtet. Los Angelesből, Dancs Kálmán barátomtól felhívom Rózsa Mariannt. Azt mondja, még mindig semmi, majd gyorsan hozzáteszi: az orvosok szerint ez így normális, tehát ne aggódjál. Hangja tele aggodalommal.
Los Angelesből hazafelé megszakítottam az utamat Washingtonban, ahol két nap alatt egy eléggé zsúfolt programot bonyolítottam le. Közben azért kerestem Rózsa Mariannt a Parlamentben, de közölték, hogy szabadságon van. Végül otthon találtam meg. Megtudtam tőle, hogy megindult a sejtszaporulat. Másnap Antallt is felhívtam Kölnben. Mondtam neki, hallottam a jó hírt, és gratulálok. Igen, mondta elégedetten, és ráadásul az első sejtet épp október 23-án találták meg!
Beszámoltam a kongresszusi képviselőkkel és külügyminisztériumi tisztviselőkkel folytatott megbeszéléseimről, valamint a Nemzeti Demokrata Intézetben tartott előadásomról. Megemlítettem neki, hogy most jöttem a sajtótájékoztatóról, amelyet Tar Pál nagykövettel együtt magyar újságíróknak tartottunk. Tar Palinak fogalma sincs a belpolitikáról, méltatlankodott Antall, miért kellett odaengedni a sajtótájékoztatóra? Miután a nagykövetség szervezte a tájékoztatót, válaszoltam, és ő oda akart mellém ülni, elég nehéz lett volna ebben megakadályoznom. Magamban pedig elégedetten állapítottam meg: Úgy látszik csakugyan gyógyulóban van…