Gondolatok a lengyel menekültügyről?
Hölgyeim és Uraim! Kedves lengyel barátaim!
Meghatódottan állok Önök előtt, elsősorban azért, mert nem személyes érdemem, hogy itt lehetek és megnyithatom ezt az ülést, hogy néhány gondolatot elmondhatok a lengyel menekültüggyel kapcsolatban. Mindig nehéz valaki hozzátartozójaként, esetemben apám nevében visszaemlékezni a lengyelekre, a franciákra s mindazon menekültekre, akik a második világháború éveiben találtak menedéket magyar földön. Ezen a napon mindenkire emlékezni kell, azokra, akik itt voltak, azokra, akik segítették őket, mert az utóbbiak nélkül nem lett volna menekültügy, és nem lett volna Magyarország számára történelmi, politikai és morális lehetőség annak megmutatására, hogy mire képes a másik, az örök Magyarország, amely mögött ott állt az egész magyar nép. Éppen ezért néhány olyan történelmi tényezőre is rá kell mutatni, amely túllép egy elnöki megnyitón.
Most, hogy itt vagyunk Balatonbogláron, talán megengedik, hogy bevezetőként olyan személyes emlékekkel kezdjem, amelyeket ugyan gyermekként éltem át, de a körülmények miatt elég tudatosan rögződtek bennem, s amelyek rekonstruálásában elsősorban apámmal való beszélgetések segítettek. Hangsúlyoznom kell, hogy hivatalosan soha nem foglalkoztam menekültüggyel, kerültem annak lehetőségét, nem nyilatkoztam, nem vettem részt ilyen tudományos munkálatokban, hiszen nem saját, hanem csak „örökletes” érdemek alapján kellett volna objektívnek maradni. Ettől csak egy alkalommal tértem el, amikor a körünkben megjelent Laczkó András másfél évvel ezelőtt felkért egy nyilatkozatra, de a döntésben szerepet játszott az, hogy családomat igen sok szál fűzi Somogy megyéhez. Évszázadokkal ezelőtt Somogyban és a Balaton túlsó partján éltek őseim. A török időkben várkapitányokként harcoltak a külső ellenséggel szemben.
Itt Balatonbogláron emlékezni kell, ennyi év után, Varga Bélára is, akiről apám soha nem feledkezett meg, akit a legnehezebb években is mindig barátjaként emlegetett, akinek érdemeiről a menekültügyben soha nem szabad megfeledkezni. Engedjék meg, hogy Varga Béla hosszú leveléből néhány sort idézzek: „Meghatódottan írom e pár sort Hozzád, hiszen annyi szeretet és hűség köt az Antall családhoz. Édesatyád életem legjobb, legkedvesebb barátja volt, több mint barát. Édesatyád örülne, hogy közös lengyel neveltjeink hálásan emlékeznek vissza Magyarországra.”
Varga Béla levelével, azt hiszem, hozzá is kezdhetünk az emlékezések folytatásához, ami személyes és közvetlen dolog. Sokszor tartózkodtam Balatonbogláron, itt a plébánián laktam, sokszor találkoztam azokkal a lengyel gyerekekkel, akik most felnőttként és barátaimként itt vannak. Mindenekelőtt szeretném elmondani, hogy 1939-ben, amikor kitört a világháború, az iskolában, ahol tanultam, ünnepséget rendeztek. Iskolaigazgatónk arra figyelmeztetett bennünket, kicsi gyerekeket, hogy most a testvéreink vívnak háborút. Ilyen hangulatban találkoztunk az első menekültekkel. Számomra rendkívül emlékezetes az az első karácsonyi vacsora, amely lakásunkon volt, s amelyen a szerveződő lengyel menekültügy kb. 30–40 vezetője vett részt. Emlékszem a fehér-piros szalagokkal díszített vacsoraasztalnál elmondott beszédekre, amelyek számomra meghatározóak lettek. Ide kötődő élményem az a vastag fényképalbum, amelyet akkor apámnak adtak át a lengyelek, s amelyben Varsó pusztulásáról és az 1939-es hadjáratról készült megrázó fényképek voltak. Azért is voltak megrázóak, mivel később mi is átéltük mindazt. Ilyen pusztulásról készült felvételeket először a varsói albumban láttam, amelyet évekkel ezelőtt átadtunk a varsói Nemzeti Múzeumnak. Nagyra értékelték, mert olyan állapotban mutatta Varsót, amelyet még több pusztítás követett. Személyes emlékeim sorát gazdagították a lengyel diákokkal folytatott beszélgetések. Mi még aránylag békében éltünk, így nagyon megrázóak voltak a lengyelek élményei, főleg az, hogy egyöntetűen mondták: készek bármikor meghalni Lengyelországért. A patriotizmus, ami mindig meghatározta a lengyelség életét, és az elszántság – amit mások néha irracionális érzésnek tartanak – a lengyelség számára a fennmaradás záloga lett. Nem érzem magam rosszabb hazafinak, de a hazafiságnak ez a szívbe markoló, valóban mély hittel, emóciókkal teli formája – a talán a kevésbé érzelmes magyar természet mellett – megrendített, és egy életre meghatározó lett. Nemcsak abban, hogy a lengyelséghez mindig különleges érzelmi kapcsolatok fűznek, hanem abban is, hogy őket mindig példának tekintem, miként kell jóban és rosszban, válságokban kitartani.
Gyermekként részt vehettem a lengyelek ünnepségein, mindazon összejöveteleken, amelyek családi otthonunkban vagy a táborokban voltak. Egyszerűen azért – s talán nevelési szempontból sem volt közömbös –, mivel apám elve az volt, hogy a gyerek mindenütt ott lehet, ahol bármiről van szó, csak hallgatni kell megtanulnia. Ezt egy életre megtanultam, s azt is, hogy vannak olyan idők, amikor nem beszélünk, s azt is, hogy nem szükséges mindent elmondani. Nem árt ezt a gyermekkorban megtanulni.
Mit jelent a menekültügy? Valahogy az az érzésem, hogy évtizedeken keresztül az átlagembernek semmit sem mondott. Egyszerűen úgy fogták fel, hogy ez is része, egy kis része a történelemnek. A legutóbbi esztendők azonban megtanítottak minket arra, hogy mit is jelenthet a menekültügy a magyar társadalomnak. A menekültügy valósággá és új történelmi élménnyé vált akkor, amikor megindult Erdélyből, illetve Románia területéről a magyarság menekülése, de velük egy időben elérték hazánk földjét más menekültek is. Tanúi vagyunk annak, hogy a totális rendszereket már elviselni nem képes emberek inkább a menekülést választják, menekülnek, mivel nem bírják a fojtogató légkört. Magyarország ma a népek országútja, a menekültek útvonalai szelik át hazánkat. Egy olyan ország területét választják, amelyik mindig tisztességes volt a menekülőkkel. Tisztességes volt akkor is, amikor az oroszországi pogromok elől zsidók tömegei menekültek magyar földre. Sokan elfelejtik, hogy Magyarország liberális oázis volt akkor, amikor Kelet-Európában pogromok uralkodtak. Erre az oázisra menekültek, vagy innen vezetett tovább az útjuk. Ma újabb menekültek, a magyarokon kívül németek, románok stb. keresnek utat rajtunk keresztül Európába. Nem is lehetett más választásunk, mint a genfi és más egyezmények értelmében utat engedni nekik, mert az a kormány és az a rendszer, amelyik ezt nem vállalja, az az ezeréves magyar történelemmel találja magát szemben. A menekültügy ezt is jelenti, és erre mindennap gondolni kell!
Mit jelentett a második világháború alatt a menekültügy? Ezt elsősorban magyar honfitársaimnak mondom: 1939–1942 között mintegy 200 ezer erdélyi magyar érkezett a magyar állam területére, ebből a háború végéig mintegy 60 ezer maradt menekültstátusban, a többi vagy elhelyezkedett, vagy Észak-Erdély visszakerülése után visszatért szülőföldjére. A nálunk megfordult 100 ezer lengyel mellett francia, belga, angol, holland, orosz, majd badoglionista olasz tömegek találtak menedéket nálunk. Csehországból és Ausztriából, később a lengyel területekről menekült zsidókat keresztény papírokkal bújtatták vagy segítették őket tovább. Erről a 300 ezer emberről, hacsak az erdélyi magyarok és a lengyelek együttes számát vesszük, gondoskodni kellett, és gondoskodtak is. Voltak-e hibák? Voltak, hiszen voltak jó és rossz emberek is. Mégis, hogy Önök most itt vannak, az azt jelenti, hogy jó emlékeket őriznek rólunk. Jelenlétük azt is jelképezi, hogy hazánk képes volt a háború évei alatt sorsukat megszervezni. Akik ezt megszervezték, olyan érdemeket szereztek, melyeket talán ma sem tudunk kellőképpen értékelni, főleg akkor, amikor néha néhány ezer menekültről való gondoskodás zúgolódást vált ki. Sokan úgy gondolják, hogy a menekültek miatt van ellátási nehézség. Csak arra gondolnak, hogy mit vesznek el tőlük, azt feltételezve, hogy azt a menekültek kapják meg. Amikor egy nemzet eljut az önzésnek erre a fokára, az alapvető emberi érzések elfelejtéséhez, akkor morális hanyatlást kell feltételeznünk. Ezért legalább olyan felelős az elmúlt negyven esztendő, mint a gazdasági-politikai csődtömeg.
Ilyen előzmények után felvethetjük a kérdést: mit jelentett Magyarországnak a menekültügy? Azt hazánk olyan politikai és katonai helyzetben vállalta, amikor a felfegyverzett Németország Európa jelentős részét uralma alá hajtotta, amikor Mussolini Olaszországával együtt sorra aratta katonai sikereit, amikor Anglia visszavonult, amikor Franciaország letette a fegyvert, amikor egymás után adta meg magát Norvégia, Dánia, Belgium és Hollandia, amikor a Szovjetunió megkötötte az ún. Molotov–Ribbentrop-paktumot, amikor minden környező állam német megszállás alá került, s a semleges országok is másként viselkedtek. Gondoljunk arra, hogy amikor a semleges Svédország átengedte területein a Norvégia ellen robogó katonavonatokat, akkor Magyarország nem volt hajlandó részt venni a lengyelek elleni hadműveletekben. Ezt olyan körülmények között tette, amikor például az Egyesült Államok távol tartotta magát Európától. Magyarország a későbbiekben is csak kényszeredetten haladt együtt Németországgal. Gyakran teszik fel a kérdést: miért lett Magyarország német csatlós? Ezt annak a kis Magyarországnak teszik fel, amely 1944 tavaszáig, a német megszállásig nemcsak a lengyel menekülteknek, hanem Európa legnagyobb zsidó közösségének is megmentője volt. Ez az ország az utolsó csatlós megbélyegzésével nem élhet tovább, és nyugodtan utasíthatja vissza ezt a megalázó rágalmat. Nyugodtan hivatkozhat földrajzi és politikai helyzetére, s akkor nincs mit szégyellnie.
A másik visszautasítási ok: a lengyel menekültek magyar földön valóban otthonra és menedékre találtak, biztonságban élhettek. Kik segítették őket? Az irányítás legfelsőbb szintjétől az egyszerű emberekig mindenki, tulajdonképpen az egész nemzet. Akkor is, ha nem egyformán cselekedett mindenki, és akkor is, ha voltak közöttük kollaboránsok, akik kiszolgálták a hitlerista hatalmat. Hol nem voltak kollaboránsok? Lengyelország arra mindig büszke lehet, hogy náluk nem voltak, hiszen kezdettől fogva a harcot választották.
Magyarországon a lengyelekkel kapcsolatban egy különös együttműködés alakult ki. Ki kell mondanunk a lengyelekkel kapcsolatban, hogy ha nem lett volna egyetértés, ha a befogadásukkal és a róluk történő gondoskodás elveivel Horthy Miklós kormányzó nem értett volna egyet, nem alakultak volna olyan kedvezően dolgaik. Ez vonatkozik az emigrációra is, hiszen annak támogatása nélkül nehezebb körülmények formálódtak volna ki. Akkor sem lett volna menekültügy, ha a magyar kormányok – Teleki Pál és Kállay Miklós kormányfők, Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter – nem álltak volna e probléma megoldása mellé. Az ügyet támogatta a magyar parlament, az ellenzék stb. Varga Béla, Bajcsy-Zsilinszky Endre és sokan mások az ellenzéki pártoktól. Arra is gondolni kell, hogy mit tettek az egyházak, és mit tett az egész magyar társadalom; mit tett a HM XXI. alosztálya, annak vezetői, Baló Zoltán ezredes és később Utassy Loránd vk. ezredes; mit tett számos tiszt. Ugyanígy a BM-ben számosan, különösen Osváth László, az elnöki osztály vezetője. Valamennyiük segítségére szükség volt, hogy mások, köztük apám, nyugodtan végezhessék a munkájukat.
Joggal merül fel a kérdés: mennyire utasították őket munkájukban? Itt találjuk azt az ellentmondást, amit történetírásunk olyan gyakran elfelejt: nemcsak annyit tettek, amennyit hatáskörük előírt, hanem azt messze túllépték. Enélkül nem lehetett volna magyar földön lengyel ellenállás, lehetetlen lett volna a londoni lengyel kormánnyal és a Honi Hadsereg lengyel földön működő főparancsnokságával való kapcsolattartás, nem lehetett volna a magyar föld a lengyel menekültek második otthona. Ez azért történhetett meg, mivel a magyar hatóságok élén olyan emberek álltak, akik meg merték tenni azt, amit csak személyes bátorsággal és mély politikai meggyőződéssel lehetett vállalni. Elég csak arra utalnom, hogy a lengyelekkel kapcsolatban kialakított bánásmód modellként szolgált a más nemzetiségű emigránsokkal kapcsolatos tevékenységhez. Tudjuk, hogy Balatonbogláron nemcsak lengyelek, hanem franciák is voltak. Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy 1943. július 14-én, Franciaország nemzeti ünnepén, a Balaton partján a francia menekültek katonai tiszteletadással – a magyar tisztek jelenlétében – felvonták a francia lobogót, és a francia attasé vezényletével tisztelegtek hazájuknak. Történt ez a világháború derekán, s ez nemcsak a második világháború történetében, hanem a magyar-francia kapcsolatokban is lényeges eseménynek számított. Ez a kapcsolat számunkra lényeges volt mindig, bár a franciák gyakran egyoldalúan mutatták ki rokonszenvüket irántunk. Magyarország legnehezebb óráiban sem felejtkezett meg az emberségről. A francia szökött katonákkal hazánk úgy bánt, mint más menekültekkel. Így válhatott Balatonboglár jelképévé mindannak, amit hazánk a második világháború alatt humanista elkötelezettségében megtett. Balatonbogláron, a nevezetes vasárnapi miséken, a magyar és a pápai lobogó mellett ott lengett a lengyel zászló és a francia trikolór is. Ezért kereste fel több alkalommal Balatonboglárt Angelo Rotta pápai nuncius, később a svéd királyi család tagja, a Protestáns Világszövetség küldötte, a Nemzetközi Vöröskereszt alelnöke és mások. Talán akkor Balatonbogláron kevesen tudták, hogy kik jártak ott, és mit készítettek elő Magyarországnak. Ezért sokan azzal vádoltak minket, hogy számításból tettük. Ilyeneket írt annak idején E. Fehér Pál, de nem akarok ünneprontó lenni hosszabb névsor felolvasásával. De arról sem szabad megfeledkeznem, hogy a Parlament folyosóján Rákosi Mátyás mit mondott. Apám tevékenységét a lengyel állam Polonia Restituta kitüntetéssel ismerte el, és ennek átnyújtása után hangzott el a következő Rákosi szájából: „Antall azért egy burzsujmentő volt, hiszen a lengyel burzsujokat mentették a magyar burzsujok.”
Nem tudom, Hölgyeim és Uraim, hány burzsuj ül most itt? Ha végignéznek maguk között vagy a 100 ezer lengyel menekült között, akkor valóban burzsujmentés volt-e? Ez volt a politikai szemlélet, amely visszatartotta a tisztességes megítélést, amely, sajnos, napjainkig is él. Igaz, közöttünk ülnek azok a történészek, akik az elmúlt évtizedben tisztességes munkát végeztek. Nem mondok neveket, de nekik is hálával tartozunk.
Ilyen körülmények között, amikor a lengyel és a magyar történelem egybeeséséről van szó, gondolnunk kell arra is, hogy ez mit jelentett a két nép elkötelezettségében. Úgy gondolom, elsősorban arra kell utalnom, amit nagyon sokan állítanak, akik nem ismerik e kelet-európai térséget. Például Walter Lückmann, több amerikai elnök tanácsadója ezt írta könyvében: „…nem tudom, hogy lesz, lesz-e erőnk ahhoz, hogy Kelet-Európa ne tartozzék közvetlenül és egyoldalúan a szovjet érdekvédelmi övezethez. Alighanem nem lesz erőnk ennek megakadályozásához. Ha valamelyik irányba elindul közülük egy-két nemzet, biztos más nemzetek – sajnos – más irányba indulnak el. Ha a lengyelek és a magyarok a szabadság utáni vágyukban együtt fognak működni és újat kívánnak, akkor a csehek, románok és mások nem állnak mellettük.” A lengyelek és a magyarok együttműködéséről egy másik angol politikus a következőket mondta: „Ebben a térségben igazán erre a két nemzetre lehet számítani, mert ahhoz, hogy egy nemzetre számítani lehessen, ahhoz arra van szükség, hogy annak a nemzetnek ne csak állama, hanem államán kívül történelme és bátorsága is legyen.”
Ez súlyos megállapítás, de bízzunk a következő hónapokban, években, hogy ez a súlyos megállapítás ne legyen igaz, e térség együtt keresse boldogulását, jövőjét, és ne elszigetelve haladjunk közös utunkon. Közös problémáink vannak, közösek bajaink, félelmeink, és nem tehetünk mást Európa e viharos sarkában, mint hogy megkíséreljük az új megteremtését, ami emlékezetes lesz az utódok számára. Hogy sikerülni fog-e, a körülményektől is függ, függ a világ erőitől, de függ tőlünk is. Arra van szükség, hogy józanok, bátrak legyünk, és higgyünk önmagunkban…
