Aki végig olvasta az emléktöredékeket, talán többet tud arról, hogy a rendszerváltozás miniszterelnöke milyen ember is volt valójában. Antall József fegyelmezett ember volt. A nagyvilág előtt talán ezért is maradt rejtve közvetlen, barátságos, szeretni való személyisége. Talán mindennél jobban szerette volna, ha kormányfőként nem csak tisztelik, de szeretik is az emberek, ám férfiatlannak tartotta, ha a külvilág felé bármilyen jelét adta volna ennek. Élete vége felé belátta, hogy ezt már nem fogja megérni. Megköszönte az embereknek, hogy elviselték a rendszerváltozással elszenvedett nehézségeket.
Ravatalánál a metsző, hideg szélben órákig sorban álló tömeg, és temetését a televízióban végig kísérő milliók bizonyítják, hogy akkor, egy pillanatra közel került az emberekhez. De gyorsan elmúlt ez a pillanat is. Talán most, huszonöt évvel a halála után olvadni kezd a jég, és a rendszerváltoztató miniszterelnököt szívébe zárhatja a magyar nép.
* * *
„Szomorú az elnök kötelessége.” Így kezdi Szabad György búcsúbeszédét az országgyűlés 1993. december 13-án délután 3 órakor kezdődő plenáris ülésén. „Arról kell szólnia, hogy halott a Magyar Köztársaság első szabadon választott miniszterelnöke.” Meglepődve látom, hogy a házelnök ezt követően olvasni kezd. Aztán egy idő után – bár egy-egy gondolatsort követően bele-belenéz a leírt szövegbe – szabadon szárnyalnak a mondatai:
„Antall József pártjának, az általa vezetett Magyar Demokrata Fórumnak és az őt vezetőjének elismerő, de függetlenségüket megőrző pártokból létrejött hárompárti koalíciónak kiemelkedő vezető személyiségeként három – talán önkényes a minősítés, de korunkban és régiónkban a legfontosabb – követelményt félreérthetetlenné tett: ötvöződjék nálunk, mint történelmünk legkiemelkedőbb és hatásaiban legsikeresebb korszakaiban a nemzetinek és a demokratikusnak a követelménye szétbonthatatlan egységgé; társuljon nálunk a demokratikus és nemzeti követelményeink örökségét megtestesítő és valóra váltó hagyományőrzés a korszerűsítéssel, a modernizációval, az öröklött és az örökítendő, az öröklött érték és az új érték egymással szétbonthatatlan egységgé; és valósuljon meg Magyarországon az az irányvétel, amelyik az átmenet veszélyei és egyensúlytartást követelő körülményei között a centrumpolitikát nem öncélúan, hanem nagyon is a pragmatikus követelményeket is figyelembe véve, irányjelző legyen a nemzet számára, s vele együtt a határozott elhatárolódás minden kalandorságtól, minden szélsőségességtől, a diktatúra kockázatait messze hárítva, a demokrácia sikert hozó távlatait biztosítva.”
Illyés Gyula „Bartók” című versének sorai rezonálnak bennem Szabad György búcsúszózatára. „Példamutató, nagy ikerpár” – ismétlem magamban a költő szavait. Igen, Antall és Szabad: a példamutató, nagy ikerpár. Miként Illyés szerint Bartók és Kodály a zenében, ők ketten a politikában, válik bizonyossággá bennem a felismerés, miközben megrendülten hallgatom a házelnököt:
„Mindehhez járult Antall József erkölcsi alapokon kiformált, szolgálattevő alapállása, kérlelhetetlen igényessége önmagával szemben, puritanizmusa, intellektualitása, amely mind egy embernek a páratlan önfegyelmével és áldozatkészségével marokra fogottan vezetett oda, hogy önmagát nem kímélve, messze kiemelkedve nemzedékéből azt tudta nyújtani teljesítményben, amit az adott körülmények között nyújtani lehetett. Megtestesítette azt, amit ebben a teremben más fogalmazásban, születésnapi üdvözletként tartott néhány szavas köszöntésemben elmondtam róla. Abban is a legnagyobbjainkkal társítható, hogy soha nem kívánt fényleni, de mindig akart és tudott világítani. Tisztelt Országgyűlés! Honfitársaim! Egy nemzet halhatatlanságba emelkedő nagyjai – legyen bármilyen tragikus a vég – sohasem szerencsétlenek. De mindig szerencsétlen az a nemzet, amely nem érti meg nagyjait és nem tudja követni irányadásukat. Antall József vetett, hogy ez a nemzet arathasson. Rajtunk múlik, hogy így legyen.”
* * *
Ha Antall József élve marad, sok minden másképp alakult volna. De ha élve marad, és részt vállal a halála óta eltelt időszak kisszerű politikai csatározásaiban, aligha válhatott volna a békés rendszerváltozás szimbolikus alakjává. A rendszerváltozás pedig, az a néhány esztendő, amely Antall Józsefnek megadatott, ott van a magyarság történelmének nagy pillanatai között. Azok között, amelyekre joggal lehet büszke ez a nép, s amelyekre világszerte megbecsüléssel tekintenek.
Fontos, hogy a nemzet sajátjaként élje meg nagy történelmi pillanatait. Ezek adnak tartást a nemzetnek, és erősítik az összetartozás érzését. Egy közösség pedig akkor tud azonosulni saját történelmével, ha a nagy pillanatok egy-egy személyhez köthetők. A rendszerváltozás, az ezredvégi demokratikus Magyarország létrejötte, immár aligha vitatható: Antall József személyéhez kötődik. Aki halála árán a rendszerváltozás szimbolikus alakjává válhatott.
Az évek múlásával egyre erősebben érzem, hogy Antall József fájdalmasan korai halála utólag értelmet kapott.
Kónya Imre
