Antall előre jelezte, hogy hamarosan sor kerül Bosznia-Hercegovinára is, ahol szerbek, horvátok és bosnyákok (muzulmánok) élnek. A nemzetközi támogatás, a függetlenség elismerésének elmaradása esetén itt még véresebb háború fog zajlani. Ennél borzalmasabb már csak az albánok küzdelme lesz. A nemzetközi közösség előbb-utóbb kénytelen lesz beavatkozni, de addig sok ezer halott és lerombolt város, falu válik a demokratikus világ késlekedésének áldozatává.
1991 késő őszén a miniszterelnök magához hívatott, megkért, utazzam Bonnba, és személyes megbízottjaként tárgyaljak Hans-Dietrich Genscherrel, a Német Köztársaság külügyminiszterével. Bernd Fischert, a CDU Külügyi Hivatalának vezetőjét kértem meg, hogy hívjanak meg Bonnba, mint az MDF külpolitikusát a CDU/CSU Frakció külügyi szakembereivel folytatandó tárgyalásokra. Azt is kértem, hogy a látogatás keretében fogadjon engem hivatalában a külügyminiszter, mint a Magyar Országgyűlés Külügyi Bizottságának alelnökét. Jeleztem azt is, hogy Antall József miniszterelnök személyes üzenetét viszem magammal.
Fischer német alapossággal megszervezett mindent. Néhány héttel később Genscher a külügyminisztériumban fogadott. 20 percet adtak a beszélgetésre, nagyon kellett koncentrálnom, hogy ne maradjon ki semmi a történelmi háttérrel és a jelen helyzet elemzésével alátámasztott üzenetből. Az udvariassági fordulatok után szólni kellett a kétoldalú kapcsolatok néhány eleméről is, de a külügyminiszter különös érzékkel hamar észrevette, hogy mondanivalóm több időt igényelne, és a téma egy bővebb eszmecserére érdemes.
Így jutott osztályrészemül az a megtiszteltetés, hogy Genscher aznap estére meghívott a lakására vacsorára. Négyen ültünk az asztalnál, kettőnkön kívül a házigazda felesége, Barbara Genscher és a külügyminiszter egyik közeli barátja, Helmut Fahrnschon, aki gyakran járt Magyarországra üzleti célból, és akit 1989 óta az MDF támogatójaként is számon tartottunk. Ő mondta nekem, hogy én voltam a második politikus Közép- és Kelet-Európából, akit Genscher a házában fogadott. (Az első Eduard Sevarnadze, volt szovjet külügyminiszter, későbbi grúz elnök volt.) A megtiszteltetés természetesen Antall József küldöttének szólt.
Antall József sokszor és sokaknak kifejtette álláspontját a jugoszláv helyzettel kapcsolatban, amelyet akkor még nagyon kevesen értettek meg. A történelem azonban egyértelműen őt igazolta. Már 1990–91-ben látnoki módon leírta, mi történik majd a Balkánon, ha a nemzetközi közösség nem ismeri el haladéktalanul a jugoszláv tagköztársaságok függetlenségi törekvéseit és a koszovói albánok önrendelkezési igényét. Helyzetértékelésének alapja a történelmi ismeret volt. A 19. század második felében a több évszázados török hódoltság alól felszabadult balkáni népek szabadságvágya kiolthatatlan volt, sőt, a szerbek még ezen túl is mentek, rögtön „birodalmi” igényeik támadtak. Szemet vetettek arra a Boszniára, amelyet a Monarchia 1878-ban bekebelezett. Nem véletlen, hogy az első világháborút kirobbantó szarajevói merényletet szerb anarchista követte el.
A jugoszláv gondolat Zágrábban született meg a 19. század végén, de a horvátok úgy gondolták, majd ők dominálnak a délszláv államban. Nem így történt, ezért már 1928-ban a szétesés szélén állt a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság. „Királyi diktatúra” bevezetése mentette meg a Jugoszlávia néven újjáformált államalakulatot. Az elfojtott indulatokat a második világháború poklában a csetnik és usztasa mészárlások „vezették le”. Halva született gondolat volt egy fedél alá terelni olyan népeket, nemzeteket, amelyeknek sem közös történelmük, sem hasonló kultúrájuk, sem azonos vallásuk nem volt. Mentalitásbeli, felfogásbeli szakadék volt szlovénok, horvátok és a többi nép között. Nyugati és keleti kereszténység, Közép-Európa és Balkán.
A második világégést követő négy évtizedben egy különleges adottságú diktátor és a két világrendszer határán kialakult speciális geopolitikai környezet kellett ahhoz, hogy Jugoszlávia egyben maradjon, és bizonyos fokig pozitív szerepet játsszon a világpolitikában, mindenekelőtt a „harmadik világban” kialakított szerepe révén. Tito halálával és a kommunizmus európai összeomlásával mindez megszűnt.
A színre lépő új diktátornak, Szlobodán Milosevicsnek a személyes adottságai sem voltak meg, és a geopolitikai feltételek sem voltak adottak számára. Féktelen, leplezetlen sovinizmusával azonnal puskaporos hordóvá tette a Balkánt és Közép-Európa déli peremét. Milosevics csak az erő szavát értette. Minden neki tett engedmény csak olaj volt a tűzre, mérhetetlen étvágyát növelte. Nem véletlen, hogy többen kis Hitlernek nevezték. Azonnal megálljt kellett volna parancsolni Horvátország és Szlovénia elismerésével, annál is inkább, mert a függetlenség kinyilatkozása teljesen törvényes módon zajlott le, hasonlóan a rögtön elismert balti államokéhoz.
Nagy hiba a népek önrendelkezési jogának ez a nyilvánvaló szelektív kezelése, rossz példa az átalakuló, demokratizálódó Közép- és Kelet-Európa számára. Antall jelezte, hogy az azonnali elismerés elmaradása esetén a háború elkerülhetetlen, a szerb agresszió lerohanja Horvátországot és Szlovéniát, a hadsereg és a fegyverek Belgrád kezében vannak, Ljubljana és Zágráb védtelen. Lehet, hogy Milosevics lemond Szlovéniáról, mert ott nem él számottevő szerb, de Horvátország nagy részét megszállja, mert „szerb ember idegen fennhatóság alatt nem élhet” (csak albán, magyar, horvát és más). Ezzel a logikával azokra a területekre, falvakra, városokra is igényt tartanak, ahol a szerbek kisebbségben vannak. A 90%-ban albánok által lakott Koszovótól ugyanakkor történelmi jogra hivatkozva még a Tito által adott autonómiát is elvették. A soknemzetiségű és történelmileg mindig Magyarországhoz tartozott Vajdaságban ezzel szemben elkezdték az etnikai tisztogatást. Itt nem számított a történelmi jog.
Antall előre jelezte, hogy hamarosan sor kerül Bosznia-Hercegovinára is, ahol szerbek, horvátok és bosnyákok (muzulmánok) élnek. A nemzetközi támogatás, a függetlenség elismerésének elmaradása esetén itt még véresebb háború fog zajlani. Ennél borzalmasabb már csak az albánok küzdelme lesz. A nemzetközi közösség előbb-utóbb kénytelen lesz beavatkozni, de addig sok ezer halott és lerombolt város, falu válik a demokratikus világ késlekedésének áldozatává. A régi indulatok felszínre törnek, és az újabb sérelmek évtizedekig tartó gyűlölködés magvait vetik el. Ez a tét, ezt kell a világ meghatározó politikai erőinek mérlegelni.
Ezt kellett nekem elmondani Hans-Dietrich Genschernek Bad Godesberg-i házában, kellemes, baráti hangulatú vacsora közben. Genscher nagyon szívélyesen fogadott, azonnal oldott légkört teremtett. Mindenekelőtt a magyarországi helyzetről érdeklődött. Halle-i (NDK) születésű lévén megkülönböztetett figyelemmel kísérte a térségünkben zajló rendszerváltoztatásokat. Magyarországot – a határnyitás, a keletnémet menekültek Ausztriába átengedése miatt – egyenesen szívügyének tekintette. Türelmesen végighallgatta a délszláv válsággal kapcsolatos fejtegetéseimet is. Amikor befejeztem mondanivalómat, azt kezdte ecsetelni, hogy az 1975-ös Helsinki Egyezmény az európai béke és együttműködés alapja. Az európai status quót megváltoztatni nem lehet. Szó szerint a következő mondattal zárta értékelését: „Semmi körülmények között nem engedhetjük meg Jugoszlávia szétesését. Jugoszlávia megszűnése Európa végét jelentené.” Soha nem felejtem el ezeket a szavakat, mert a szinte családias hangulatú, kellemes est után idegenül, visszautasítóan csengtek.
Genscher politikusi nagyságát jelzi, hogy az események hatására rövid idő alatt megváltoztatta véleményét, 180 fokos fordulattal Szlovénia és Horvátország elismerésének élharcosa lett. A világpolitikai közvélemény Németországot és személy szerint Genschert tartja a két volt jugoszláv tagköztársaság elismerése kulcsszereplőjének. A végkifejletben így is volt.
Amikor Antalltól türelmetlenül kérdeztem, mikor ismerjük már el Horvátországot és Szlovéniát, azt válaszolta: mi nem rohanhatunk előre, az kontraproduktív lenne. A Kalasnyikov-üggyé vált támogatásunk révén már nyilvánvaló elkötelezettségünk. Először legalább egy Európai Közösség-beli országnak kell megadni az elismerést, utána rögtön lépünk. Ezen kívül, tekintettel kell lennünk a Vajdaságban élő többszázezer magyarra, akik szerb megtorlás áldozataivá válhatnak. (Végül ötödikek lettünk a sorban, de egy napon belül: Vatikán, Németország, Ausztria, Olaszország, Magyarország.)
