A rendszerváltoztató miniszterelnök

Bár nem vitás, hogy a „megállapodásos forradalom” meghatározó alakja Antall Józse volt, az igazsághoz tartozik, hogy az Ellenzéki Kerekasztal létrejötte és az MDF-SZDSZ megállapodás aláírása  közötti bő egy esztendőben a politikai osztály egésze ­– alapvetően új szereplőkkel – kiválóan vizsgázott. Felelősségtudatból, kompromisszumkészségből és mértéktartásból. Antall József esetében azonban ez a politikai magatartás nem az aktuális helyzetből következett, hanem egész személyiségéből fakadt. Ezért – sokakkal ellentétben – ő akkor is hű maradt ezekhez az eszményekhez, amikor 1990-ben, a szabad választások után hatalomra került és a politikai helyzet alapvetően megváltozott. Ellenzéki kerekasztalos partnere, majd politikai ellenfele Tölgyessy Péter találó megfogalmazása szerint Antall „belülről vezérelt ember volt a kívülről vezérelt emberek korában”.

Nézem a frakció tagjait. Olyanok, amilyennek lenniük kell. Megilletődöttek, mégis elszántak. Jó csapat lesz ez, gondolom. Közben Antall arról beszél, ami összeköt. Koalíciót, ellenzéket egyaránt:

„Ami az elmúlt két évben történt, az páratlan a mi történelmünkben, de egész Európa történetében sem akad sok párja. Rendkívüli tudatossággal és keménységgel, mégis egyetlen csepp vér ontása nélkül vittünk végbe egy forradalmat, úttörőként és példaként egész térségünk számára. És ezt így tartja számon a világ.”

A velem szemben ülők arcát pásztázom, s arra gondolok, talán mégiscsak van remény a nemzeti együttműködésre…

Fontos, hogy elhangozzanak azok a felszólalások, folytatta, amelyek nem magas intellektuális élményekből fakadó megállapítások, hanem a mindennapi élet egyszerű tényei, eseményei. Fiatalok és öregek, iskolázottak és egyszerű emberek csak együtt szolgálhatjuk a nemzeti megújhodást…

Szükség van az egymás iránti szolidaritásra, mert esélyünk jobb, mint valaha eddig a történelemben, állította, de a magyar népnek minden erejével, hitével akarnia kell a kilábalást a válságból. Közös a sorsunk, fordult az ellenzékhez, s közösen kell megmutatnunk a világnak, hogy európai ország vagyunk. Mi azt szeretnénk, tette hozzá, hogy a parlament közös műhely, a jobb Magyarország megalkotásának közös műhelye legyen.

A hecckampánynak azonban pozitív hozadéka is van. Felerősíti a miniszterelnök üzenetét, s elősegíti, hogy eljusson azokhoz, akiknek szánta. Ők pedig pontosan értik, hogy Antall mit akart nekik üzenni. Azt, hogy negyven évig ugyan magukra voltak hagyatva, de mára ez megváltozott. Hogy Magyarországnak olyan kormánya van, amely felelősséget visel a határon túl élő magyarság sorsáért.

Antall hangsúlyozta, nem a második világháborús magyar szerepvállalást akarja ebben a rövid felszólalásban tisztára mosni, ez egyébként távol áll tőle, csak szeretne rámutatni arra, hogy milyen iszonyatos dilemma élt a magyar honvédség vezetőiben, amikor a számukra is elfogadhatatlan náci Németország oldalán indultak háborúba, egy olyan szövetség ellen, amelynek része volt a sztálini Szovjetunió. Milyen választás állt a honvédség vezetői előtt? – tette fel a kérdést. Hogyan tudták volna ezt a dilemmát feloldani?

Hirtelen nagyon megsajnáltam. Amíg ’56-os szerepvállalása miatt nem távolították el a katedráról, tanítványai osztatlan szeretetével, sőt rajongásával találkozott. El tudom képzelni, milyen keserűséget okoz neki ez a dolog. De a vigaszként felkínált egyszerű magyarázatot mégis visszautasítja.

„Amikor befejeztem a magyar szöveg ismertetését, halálos csend volt és mindenki Gorbacsovra nézett. És Gorbacsov egyszer csak bólintott, s azt mondta, hogy: „Da, harasó.” Máig sem tudom, nem értette, hogy miről van szó, Sevarnadze talán nem tájékoztatta megfelelően, vagy nem akart botrányt, és úgy gondolta: talán jobb is így, ha ebben a kerékvágásban folytatódik a dolog. Utána mindenesetre már mindenki lelkesedett, Mazowiecki is, Havel is, mindegyik.”

–Nekünk a német gazdasági kapcsolataink további erősítésére kell törekednünk – hangsúlyozza a miniszterelnök. – Ugyanakkor a lehetőségekhez képest – teszi hozzá – a Szovjetunióban megszerzett piaci pozícióinkat is őriznünk kell. Látni kell azonban a realitásokat, folytatja. A szovjet gazdaság évek óta hanyatlik. Exportunkat ugyan fogadják, de egyre nehezebben tudnak fizetni érte. E folyamatot rövid távon erősíti a Szovjetunió esetleges felbomlása, ami ma már politikai realitás. Az orosz parlament a minap mondta ki a függetlenségét, emlékeztet a miniszterelnök, s az ukránok is nagyon mozgolódnak. Külpolitikai szempontból mindez nekünk előnyös, de gazdaságilag már kevésbé. – Tehát fontosak a szovjet piacok – szögezi le újra –, és nem politikai szimpátia kérdése, hogy – a gazdasági racionalitás határain belül – őriznünk kell őket, de a jövő a németeké. Minél több szálon kapcsolódunk a német gazdasághoz, annál nagyobb az esélyünk, hogy magukkal húzzák a magyar gazdaságot is.

A nyugati politikusok megnyugvással tapasztalhatták, hogy Magyarország élén nem egy megbízhatatlan és kiismerhetetlen forradalmár, hanem egy olyan miniszterelnök áll, aki pontosan ismeri és tiszteli a demokrácia szabályait. Nem véletlen, hogy Helmut Kohl német kancellártól kezdve, Francois Mitterand francia köztársasági elnökön és Margaret Thatcher angol miniszterelnökön át George Bush amerikai elnökig, Antall minden nyugati partnerével kiváló személyes kapcsolatba került.

Életem egyik meghatározó élménye volt, amikor Jelcin a magyar parlamentben bocsánatot kért az 1956-os forradalom és szabadságharc fegyveres leveréséért, a szovjet beavatkozásért. Aznap esti személyes találkozásukkor Antall felidézte az MDF II. Országos Gyűlésének eseményeit. Akkor választották meg az MDF elnökévé, mesélte Jelcinnek, és beszéde közben, az első sorban helyet foglaló Sztukalin szovjet nagykövethez fordult, hogy közvetítse a Szovjetunió vezetőinek az MDF üzenetét. „Ha leveszik kezünkről a bilincset, baráti jobbunkat fogjuk nyújtani önöknek.” – idézte Antall a két évvel azelőtt elhangzott üzenetet, majd hozzátette: Úgy vélem elnök úr, most, miután az ön beszéde elhangzott a magyar parlamentben, elérkezett az idő. Felállt és kezét nyújtotta a könnyekig meghatódott orosz elnöknek.

A kiváló orosz kapcsolatok fenntartása mellett Antall nem rejtette véka alá azt a meggyőződését, hogy nekünk közép-európaiaknak mindenkor tisztában kell lennünk a szuverénitásunkat veszélyeztető orosz hatalmi törekvésekkel.

Antall külpolitikai törekvései között kezdettől fogva kiemelt helyen szerepelt a Lengyelországgal és Csehszlovákiával való minél szorosabb együttműködés. Egyszer futólag megemlítette nekem, hogy azt szeretné, ha egy visegrádi csúcstalálkozón kerülne sor a három ország közötti megállapodás aláírására. Tehát nem Budapesten, hanem Visegrádon, tette hozzá, és összehúzott szemöldökkel rám nézett. Az osztályfőnök úr vizsgáztatni akar, gondoltam, s belementem a játékba. Királytalálkozó 1335-ben, mondtam fel a leckét, Károly Róbert magyar, Nagy Kázmér lengyel és János cseh király részvételével. Antall elégedetten bólintott, de azért megjegyezte: pontosabban 1335 novemberében, tehát éppen 655 évvel ezelőtt.

Horváth Balázst keresem telefonon, de nem tudják kapcsolni. Tíz percen belül visszahív, üzeni. A tíz percből fél óra lesz, de a belügyminiszter megnyugtat: – Tájékoztatást kértem a budapesti főkapitánytól – mondja –, de Barna Sándor szerint nem veszélyes a helyzet. A rendőrség kézben tartja a dolgokat. Nem sokkal később a taxisok eltorlaszolják a budapesti hidakat, majd lezárják a repülőtérre vezető utat, és elfoglalják a fő közlekedési csomópontokat. Az akció vidékre is kiterjed. Reggelre blokád alatt az ország.

Amikor évekkel később Feledy Pétertől megkérdeztem, hogyan tudta Antallt lebeszélni arról, hogy átöltözzék az interjúhoz, szerényen annyit mondott: a vita kompromisszummal végződött. Kompromisszummal? – kérdeztem csodálkozva. Igen, bólintott Feledy, a miniszterelnök úr ahhoz azért ragaszkodott, hogy a pizsamáját tisztára cserélje.

„Fenyegetésekkel tarkított megbeszéléseken a szovjetek az itt hagyott objektumokért kétmilliárd dollárt követeltek, pontosan annyit, amennyivel nekünk tartoztak. Nem voltunk hajlandók aláírni azt a biztonsági záradékot sem, amely korlátozta volna szuverenitásunkat más szervezetekhez való csatlakozás esetén. Ennél az asztalnál ült a szovjet kormány képviselője, és közölte: ha nem írjuk alá a megállapodást, nem vonulnak ki az országból a csapataik. Nem voltak könnyű órák…”

Azt mondta a kihallgatóm, aki amúgy nem volt egy buta ember, mesélte Antall, hogy a kommunista rendszer legnagyobb veszélye az, amit én, mint történész s mint kisgazda politikus képviselek. Huszonöt éves voltam akkor, tette hozzá, ezt a kijelentést, hogy én lennék a legfőbb ellenség, nem lehetett komolyan venni, de azért erőt is adott, hogy megmutassam ezeknek: ilyen maradok, s akármit tesztek, soha nem fogok megváltozni.

Antall felállt, ne haragudj, be kell fejeznünk a beszélgetést, mert várnak rám, kissé nehézkesen emelkedett ki a székéből, mint akinek fáj a dereka. Egyszerre nagyon megsajnáltam. Hankiss Elemért ő választotta, kicsit barátjának is tudta, s az most mégis hátba döfte.

Az Alkotmánybíróság első döntése után Antall személyes hangú levélben próbálta a vitát lezárni, egyben kapcsolatát rendezni az elnökkel. A levélről azt követően szereztem tudomást, amikor Haraszti Miklós interpellációt nyújtott be a miniszterelnökhöz A Magyar Rádió és a Magyar Televízió kormányfelügyelet és kézi vezérlés alá vonásának kísérletéről címmel. Válaszában Antall – a koalíciós képviselők hangos tetszésnyilvánításától kísérve – kijelenti: „semmiféle kézivezérlésről nincs szó, messze kinőttem már abból a korból”

„Tiltakoztatok az ellen, hogy nem vállalom a jobb esélyt adó, de a munkám folytatását korlátozó, majd lehetetlenné tevő kezelést. Meg akartatok mindent tenni az ember gyógyítása érdekében, de nekem a miniszterelnöki teendők ellátása a feladatom, erre esküdtem fel, mint egy katona. Ez elé nem helyezhetem a magam személyes érdekét. Ha nem lesz más esélyem, akkor talán – a dolgok előkészítése mellett – a halálom is szolgálatot tehet az emberi érzések, a nemzeti elkötelezettség és a nemzeti egység érdekében.”

Megválasztott miniszterelnökként Antall két évvel ezelőtt békejobbot nyújtott a legyőzött ellenfélnek, akik a gesztust nem viszonozták.. Azóta a helyzet nagyot változott. Az értelmiségi megmondóemberek a liberálisok mellett egyre inkább a szocialistákat támogatják, akik maguk is igyekeznek a közvélemény előtt a szakértelem képviselőjeként megjelenni a „dilettáns” kormány alternatívájaként. Antall felveszi a kesztyűt, s kimondja: „Attól még, hogy szívbeteg stafétafutóként átestek a célszalagon, attól még hordágyon vitték el őket.”

1992 augusztusában, a sok csalódás és kudarc után először érzem úgy, hogy minden gáncsoskodás ellenére a kishitűségen úrrá lehet a nemzeti összetartozás érzése. Az olimpiai sikerek Barcelonában, a Világkiállítás Sevillában, aztán a Magyarok Világszövetségének a III. Kongresszusa, ahol ötvenöt évi kényszerszünet után először találkozhatott a világ magyarsága, majd a miniszterelnök erőtől duzzadó, önbizalmat sugárzó Szent István-napi beszéde együttesen olyan közhangulatot alakított ki, amely reményeim szerint elősegítheti a magyarság összefogását.

Miközben a Szent István-szobornál a miniszterelnök beszédét hallgatom, már megjelent a Magyar Fórum ünnepi száma, benne Csurka nyolc teljes oldalt betöltő esszéje Néhány gondolat a rendszerváltás két esztendeje és az MDF új programja kapcsán címmel. Lendületes, jól megfogalmazott írás, néhány logikai ellentmondással és jónéhány elfogadhatatlan megállapítással.

„Én azt mondtam Heller Ágneséknak, hogy engem ne oktasson liberalizmusból, aki akkor csasztuskázott, amikor én a liberalizmusról írtam a szakdolgozatomat, de itt most kijelentem: engem magyarságból se oktasson senki! Én ezt a kettőt, a magyarságot és egy jogállamiságon alapuló parlamentáris demokráciát alapnak tekintem a Magyar Demokrata Fórumban.”

„A Magyar Demokrata Fórumnak az lehet és legyen a tagja, aki a magyarság, a jogállamiság és a parlamentáris demokrácia iránti elkötelezettséget egyaránt vállalja”

Kövér László radikális felszólalása és az ellenzék körében aratott osztatlan sikere előrevetítette, hogy a miniszterelnök elhatárolódása nem fogja elcsendesíteni a vihart. A sajtó másról sem szól, mint arról, hogy az MDF alelnöke (figyelmen kívül hagyva, hogy Csurka csak egyike a hat alelnöknek) antiszemita álláspontot és egyéb elfogadhatatlan nézeteket képvisel, Magyarországon veszélyben a demokrácia és a béke, polgárháború és fasizmus fenyeget, és így tovább.

Antall is, a népiek is egyformán ragaszkodnak a magyarsághoz, gondoltam e beszélgetést hallgatva, s ezt gondolom ma is. A különbség az, hogy Antall mindezt kevesebb indulattal és okosabban teszi. És mélyen meg van győződve arról, hogy a magyarság érdekei csakis a jogállam és a demokrácia keretei között érvényesülhetne.

„A demokrácia elleni nyílt, agresszív, frontális támadást hosszas orvlövész-előkészítés után nem a centrum és a kormány erői kezdték, hanem azok a politikai erők, amelyek Csurka István körül gyülekeznek”

Csurka István lázadása az Országos Gyűléssel nem zárult le, csak újabb szakaszába lépett. Csurka István tovább folytatta a miniszterelnök elleni harcát. A Magyar Fórumban sorra jelentek meg a kormányt támadó írásai és belekezdett a Magyar Út Körök szervezésébe. Nyilvánvaló volt, hogy Csurkát az MDF-ben el kell szigetelni.

A szavazás eredményének kihirdetése után Csurka István teátrálisan kirúgta maga alól a széket és távozott az országos választmány üléséről. Az MDF egysége ezzel helyreállt.

Amikor véget ért a megbeszélés, Antall József az ajtóig kísért bennünket. „Lehet, hogy egyszer még a halálommal fogok szolgálni – mondta búcsúzóul, majd gyorsan hozzátette: – de most, hogy bizalmatokról biztosítottatok, remélem, egy ideig még az életemmel is tudok.”

A következő napok eseményeit híven tükrözik Rózsa Mariann feljegyzései. A miniszterelnök legbizalmasabb munkatársa 1991-től kezdve készített rövid feljegyzéseket Antall József mindennapjairól. Kezdetben ritkábban, de az utolsó időszakban szinte napi rendszerességgel. Rózsa Mariann átadta nekem ezt a naplóvá összegyűjtött anyagot, azzal, hogy használjam belátásom szerint, ha akarok, idézzek is belőle.

Los Angelesből hazafelé megszakítottam az utamat Washingtonban, ahol két nap alatt egy eléggé zsúfolt programot bonyolítottam le. Közben azért kerestem Rózsa Mariannt a Parlamentben, de közölték, hogy szabadságon van. Végül otthon találtam meg. Megtudtam tőle, hogy megindult a sejtszaporulat. Másnap Antallt is felhívtam Kölnben. Mondtam neki, hallottam a jó hírt, és gratulálok. Igen, mondta elégedetten, és ráadásul az első sejtet épp október 23-án találták meg!

A miniszterelnököt hétvégeken a lakásán csak akkor szoktam zavarni, ha valami nagyon fontos dolog történt. Most mégis kivételt tettem. Hazaérkezését követő napon, szombaton délelőtt felhívtam telefonon, hogy üdvözöljem újra itthon. Friss volt és erőteljes a hangja, úgy éreztem teljesen jól van.

Vasárnap délelőtt csengett a telefonom. A miniszterelnök hívott. Közölte, hogy az olasz La Stampa szombati számában kolumnás interjú jelent meg Göncz Árpáddal, aminek alcíme: Az elnök is a jobboldali kormány ellen, segítsen Európa!

Vasárnap délután látogathattam meg első alkalommal a miniszterelnököt. Az ágy szélén ülve fogadott. Energikus volt és bizakodó. Kijelentette, ameddig a kórházban van, reméli nem tart már sokáig, szeretné, ha hárman látogatnánk a politikustársak közül. Boross, Lezsák és én. Valóban, futott át az agyamon, Boross helyettesíti a kormányban, Lezsák a pártban a második ember és én vagyok a frakcióvezető. Hangosan pedig megkérdeztem: – Azért ugye, mert így van jól közjogilag? Elmosolyodott és elégedetten bólintott: – Igen. Közjogilag.

A következő néhány percre csak homályosan emlékszem. Antall Gyurit valószínűleg megölelem, mielőtt kilépek az ajtón. S mintha a folyosón a biztonsági tiszttel is kezet szorítanék…

Miután rendbe tette a lelkét, a miniszterelnök kérette a honvédség vezérkari főnökét, Deák tábornokot, Pintér Sándor országos rendőrfőkapitányt és Sabjanics ezredest, a testőrség parancsnokát. „Köszönöm a szolgálatot. Köszönöm, hogy szolgálták a hazát és a demokráciát. Arra kérem önöket, hogy továbbra is ezt tegyék.” – mondta nekik.