Csóti György

Antall József humanista demokrata volt, aki politikai célkitűzéseinek elérése során mindig betartotta a törvényességet, és szem előtt tartotta az emberiességet. Elkötelezett magyar hazafi volt, aki lélekben, érzésben 15 millió magyar miniszterelnöke kívánt lenni. Kiemelkedő európai politikus volt, aki a magyarság problémáit európai összefüggésekben vizsgálta.

Antall tisztában volt azzal, hogy a kommunista titkosszolgálatok 1957 óta megfigyelés alatt tartották. Azt azonban csak később tudta meg, hogy a három jóbarátja közül az egyik, Kiss György is azok közé tartozott, akik folyamatosan jelentéseket írtak róla. A volt iskolatárs harminc éven át folytatta ezt a tevékenységet.

Állandóan kereste az összefüggéseket, előre tekintett, távlatokban gondolkodott a pillanatnyi feladatok megoldásakor is.

Kérdeztem, emlékszik-e rá? Hogyne, barátnője Judit, aki később a felesége lett, nagyon csinos lány volt, mondta. Judit öccse, Laci meg nagyon ügyes, sportos gyerek volt.

Amikor az éjszaka közepén megérkeztünk a Meredek utcai lakásához, búcsúzóul ezt mondta: „Ez az egész út annyit ér, amennyit róla a holnapi magyar sajtó megír.”

„Elnök úr, szeretném, ha Ön mindenekelőtt tisztában lenne azzal, hogy én elsősorban zsidó vagyok, és mindent ebből a szempontból nézek.” Antallnak a szeme sem rebbent. Arcán finom, elegáns mosoly vonult végig, és nyugodt, barátságos hangon így válaszolt: „Miniszter úr, szeretném, ha Ön is tisztában lenne azzal, hogy én elsősorban magyar vagyok, és mindent ebből a szempontból vizsgálok. Ezért biztos vagyok abban, hogy nagyon jól megértjük majd egymást.”

Amikor miniszterelnökünk befejezte, felnézett a papírokból, mély csönd ült a teremben. Gorbacsov, aki valószínűleg semmit sem hallott az egészből, nem figyelt, hiszen álmában sem gondolta volna, nem az ő előterjesztése került felolvasásra, felkapta a fejét, és így szólt: „Da, harasó!” Erre mindenki megszavazta!

Ahogy alakultak az események, és Antall „jóslatai” valóra váltak, rendre odajöttek hozzám gratulálni, hitetlenkedve emlékezni a nevezetes beszélgetésre, és sajnálkoztak, hogy ő már nincs közöttünk.

Antall kezdettől fogva győzködte, elsősorban idősebb George Busht, Margaret Thachert és Helmut Kohlt a jobb belátásra személyes találkozásaik alkalmával, levélben, de legtöbbször telefonon. Kohl 1991 nyarán már hajlott a két jugoszláv tagköztársaság, Szlovénia és Horvátország elismerésére, de Genscher hajthatatlan volt.

Antall előre jelezte, hogy hamarosan sor kerül Bosznia-Hercegovinára is, ahol szerbek, horvátok és bosnyákok (muzulmánok) élnek. A nemzetközi támogatás, a függetlenség elismerésének elmaradása esetén itt még véresebb háború fog zajlani. Ennél borzalmasabb már csak az albánok küzdelme lesz. A nemzetközi közösség előbb-utóbb kénytelen lesz beavatkozni, de addig sok ezer halott és lerombolt város, falu válik a demokratikus világ késlekedésének áldozatává.

Végül „Árpi bácsi” odajött hozzánk, és félszegen azt mondta partnerének: „Elnök úr, késő van, biztosan fáradt már, ideje lenne hazamenni.” Ez már durva felrúgása volt mindenféle protokollnak! Meri, aki egyébként igazi úriember volt, tartását egy angol lord is megirigyelhette volna, lezseren odafordult, és azt mondta: „Elnézést, de előbb befejezem.” Még viszonylag hosszan beszélt, Göncz meg ott állt mellettünk zavartan, hallgatott, egyik lábáról a másikra állt. Azután elbúcsúztunk, Göncz meg lépését szaporázva kísérte el a nála egy fejjel magasabb vendégét.

Fontos körülmény, hogy az utcát a konzervatív-kereszténydemokrata erők nevezték el róla, a szoborállításról pedig a későbbi szociáldemokrata városvezetés döntött. Az elismerés délnyugati szomszédunknál egységes, pártállástól független.

„Törvényes értelemben, a magyar közjog alapján minden magyar állampolgárnak, ennek a tízmilliós országnak a kormányfőjeként, lélekben, érzésben, tizenötmillió magyar miniszterelnöke kívánok lenni.”