Amikor Antall József halálának 25-ik évfordulójához közeledve rendszerbe kezdtem foglalni az emlékeimet, azon vettem észre magam, hogy esténként, elalvás előtt Nagy László versének utolsó sorai zakatolnak a fejemben. Azok, ahol a kérdések után nem kérdőjelet, hanem felkiáltójelet tett a költő: „Létem ha végleg lemerült,/ki rettenti a keselyűt!/S ki viszi át fogában tartva/a Szerelmet a túlsó partra!”
Egy idő után rádöbbentem, hogy ez nem véletlen. Hiszen ő átvitte. Átvitte az országot a túlsó partra. Mielőtt még léte végleg lemerült volna. Ám a keselyűk továbbra is itt köröznek felettünk. S ő már nem rettentheti őket. De Ady Kompországa horgonyt vetett a túlsó parton. Hiszem, hogy nincs többé visszaút. És mások mellett ezt elsősorban neki köszönhetjük.
Elfogult lennék? Bizonyára. Mint mindenki, aki közelről ismerhette őt. De külföldi kortársai, a legnagyobbak is egyenrangú félként tekintettek rá. s ma már egykori ellenfelei is elismerik érdemeit. A hozzá közelállók azonban sokkal többet megtudhattak róla. Ezt szeretném megosztani mindenkivel. Mert most, amikor már hosszabb ideje lesújtó az emberek véleménye a közélet szereplőiről, abban is egyetértés van és vigasztaló tudni, hogy születtek itt emberek, akik sziklaszilárd jellemmel és megingathatatlan elkötelezettséggel a hazát akarták szolgálni, ha pedig a Sors teret nyitott nekik, akkor ezt meg is tették, kiemelkedve nemzedéktársaik közül, és megkerülhetetlen példát mutatva utódaiknak. Antall József ilyen ember volt.
A forradalom leverése után néhány hónappal, 1957 elején találkozott Pándi (Kardos) Pállal, a később Kossuth-díjjal is megjutalmazott irodalomtörténésszel. Amikor Pándi meglátta Antallt, meglepődve kiáltott fel: – Mi az Antall, te nem disszidáltál? Mire a válasz: – Kardos úr, ön elfelejti, hogy Magyarország nekem a hazám, és nem a működési területem. Huszonöt éves volt ekkor. És ötvenhét, amikor a Kerekasztal tárgyalások meghatározó egyéniségeként, majd miniszterelnökként szolgálhatta hazáját, alakíthatta a magyar történelmet.
Elég jól ismerem az akkor színre lépő politikusi nemzedéket. Sok kiváló ember volt közöttük. De Antall volt az egyetlen, akinek kellő tapasztalata, tudása volt e történelmi feladat véghezviteléhez, ugyanakkor életútjának nem volt olyan szakasza, sőt egyetlen olyan momentuma sem, ami miatt szégyenkeznie vagy magyarázkodnia kellett volna.
Antall József határozott elgondolásokkal érkezett a politikába, világos és egyértelmű elképzelései voltak az ország és a nemzet jövőjének kívánatos irányát illetően. Békés rendszerváltozást akart, nem pedig felfordulást. Parlamentáris demokráciát, az alkotmányos keretekre és a stabil pártstruktúrára vonatkozó, részletekbe menő elképzelésekkel. Demokratikus jogállamot. Kulturálisan, szellemileg és gazdaságilag a Nyugathoz kapcsolódó, az atlanti gondolat jegyében egyesülő Európához csatlakozó szuverén Magyarországot. E stratégiai célok megvalósítása érdekében taktikai kompromisszumokat kötött. Döntései meghozatalánál személyes szempontok nem játszottak szerepet.
A kizárólagos hatalom ellen fellépő ellenzékiként, és a demokratikus választások után hatalomra kerülő miniszterelnökként egyaránt a megegyezést kereste. Nem mintha naiv lett volna, pontosan tudta kikkel van körülvéve. S ha kellett, keményen harcba szállt ellenfeleivel. De nem kereste a háborúskodást, mert tudta, hogy a népnek békére, nyugalomra van szüksége. S mert ilyen volt a természete. Úriember volt és demokrata.
Szabad György szerint: „Soha nem kívánt fényleni, de mindig akart és tudott világítani.” A Wall Street Journal írta nekrológjában: Ő volt a keleteurópai átalakulás meg nem énekelt hőse. Valóban, keleteurópai társai, a lengyel Walesa és a cseh Václav Havel a kommunizmus elleni harcban világszerte ismert nevekké váltak, és méltán váltak azzá. A rendszerváltoztatás, a demokratikus átalakulás, az új rendszer felépítésének hőse viszont Antall József volt. A korabeli politikusok világszerte megbecsülték őt és rajta keresztül az országot. Az idősebb Bush elnöktől Kohl kancellárig, Margaret Thatchertől, Mitterandig és Chiracig, Walesatól Jelcin elnökig.
Meggyőződésem, hogy az a nem egészen négy esztendő, ami Antall Józsefnek jutott, a magyar történelem kiemelkedő időszaka. De tudom, az emberek többsége ezt nem így élte meg. A szabadság visszaszerzése a viszonylagos biztonság elvesztésével járt. S akik örültek a változásoknak, azok is többnyire csalódtak. Szeretném, ha e menüpont alatt a honlapra feltett cikkekből kiderülne, hogy Antall József amit ember megtehetett, azt megtette, hogy ez a csalódás ne következzék be. Azt gondolom, hogy az elfogulatlan látogató, ha egymás után elolvassa ezeket a cikkeket, mire a végére ér az emlékeimnek, aligha vonja kétségbe, hogy a rendszerváltoztató miniszterelnök – ahogy kormányára vonatkoztatva egy beszédében megfogalmazta – „tudta, hogy mit kellene tenni, s tette azt, amit lehet”.
Kónya Imre
