A szeptember 18-án megszületett rendszerváltó megállapodással elérhető közelségbe kerültek az országgyűlési választások, nyilvánvaló volt, hogy a politikában a főszerepet ettől kezdve a pártok fogják játszani. Én viszont távol tartottam magam a pártpolitikától, korai belépésem ellenére az MDF-ben semmiféle szerepet nem játszottam. Ezért meglepetésként ért, amikor Szabad György feleségemmel együtt meghívott a lakására, s mindkettőnknek befutó helyet ajánlott az MDF listáján. Meglepődtem, amikor azt mondta, hogy tulajdonképpen az MDF elnökének kérését tolmácsolja. A kerekasztalnál ugyanis voltak közöttünk konfliktusok. Én, koromnál és habitusomnál fogva radikálisabb voltam Antallnál, és kevesebb is volt az információm.
Bár már nem én vezettem az EKA üléseit, az újságírók megszokták, hogy engem kérdezzenek, ezért gyakran nyilatkoztam a kerekasztal tárgyalásokról. Ezek a nyilatkozatok nem mindig vágtak egybe Antall elképzeléseivel. Emlékszem, egy alkalommal felhívott telefonon. Olvastam a tegnapi nyilatkozatodat, mondta. Pozsgayt támadod, hogy miért ment el szabadságra a tárgyalások közepén. Beszéltem Pozsgayval, néhány napon belül visszajön. Abba kellene hagyni a támadásokat. – Nem akarlak befolyásolni – jelentette ki –, csak informáltalak. – Köszönöm– válaszoltam, s arra gondoltam, hogy még egy utolsó támadás azért nem fog ártani. Felhívtam az egyik újságíró ismerősömet, s mondtam, szívesen nyilatkoznék neki Pozsgay felelőtlenségéről…
Jó néhány héttel azután, hogy Szabadnak igent mondtam, az MDF egyik kampánygyűlésén találkoztam Antall Józseffel. Odamentem hozzá, mondván, még nem is volt alkalmam, hogy megköszönjem a bizalmat. Nekem van köszönni valóm, hogy elvállaltad, felelte, majd hozzátette: „Közöttünk voltak nézeteltérések, de én mindig is tudtam, hogy alapjában véve egyformán gondolkodunk.” Ennyi elég volt neki. Hogy alapjában véve egyformán gondolkodunk. S hogy ő mindig is tudta…
