Ez a magyar történelemnek kitörölhetetlen része, és aki ki akarja törölni, az a nemzet ellen vétkezik.
Az európai összefogás, a kereszténység ereje vallott kudarcot 1526-ban.
Luther, majd Kálvin új európai értékeket hozott a mi közös nagy kincstárunkba.
Eötvös nagyszerű miniszter volt. Toleráns ember, aki maga köré tudta gyűjteni a nagy szellemi kapacitásokat, a kor vezető értelmiségét.
Kossuth Lajos nemcsak a nemzet függetlenségével foglalkozott. De sorolhatnék másokat, Széchenyitől Eötvösig. Ezek a férfiak tudták azt, hogy az állam feladata a köz szolgálata.
Széchenyi, Kossuth, Deák, Eötvös József eszméikkel, életművükkel a modern Magyarország megszületésének tartópillérévé váltak.
Széchenyi István megtanít bennünket arra, hogy a pártok felett, a napi politikai érdekellentétek felett van valami, ami átfogó. Az álom és a valóság összefonódása.
Széchenyi István tudta azt, hogy a tulajdonviszonyok tisztázása, a hitelképesség megteremtése az, ami nélkül nincs átalakulás.
Széchenyi tudta, hogy a szállítás az, amin keresztül a köz leginkább beleszólhat a gazdaság alakulásába.
Széchenyi tudta azt, hogy a nemzet átalakulása, feltámadása elképzelhetetlen anélkül, hogy a nők, az asszonyok érezzék ennek szükségességét. Ne csak műveltségüket, olvasottságukat adják hozzá, hanem a női realitásérzéket, a női kiegyensúlyozottságot. Mondhatnánk azt is: a nők józan, ösztönös alkotó érzéke szükséges ahhoz, hogy válságok közepette egy nemzetnek utat lehessen mutatni.
Deák Ferenc a becsületes alku mestere.
Eötvös József a modern állambölcselő, aki válaszolni tudott olyan kérdésekre, amelyekre a feleletet igazában csak a 20. században ismerhettük meg.
Baross Gábor nemcsak a magyar közlekedésnek volt nagy alakja. Személyében egy olyan iparpolitikus, közlekedéspolitikus, és nyugodtan mondjuk ki, egy olyan gazdaságpolitikai stratéga állt a tárca élén, aki előtt világos volt, hogy a kibontakozó indusztrializáció idején szükség van arra is, hogy érvényesüljön a társadalmi biztonság, érvényesüljön a szolidaritás. Tisztában volt azzal, hogy a gazdaságpolitika és a társadalompolitika egymástól elválaszthatatlan.
Magyarországon (beleértve a 67-es időszakot követő fellendülést) nem volt más, mint a működő tőke behatolása az országba.
Egyetlen atrocitással sem lehet egyetérteni. Ugyanakkor senki ne felejtse el, hogy Magyarországon 1867 óta nem voltak atrocitások. Magyarország alkotmányos királyságként működő ország volt. A kommunisták vezették be '19-ben a gyilkosságokat, ami sajnos - ahogy lenni szokott - reakciót is kiváltott.
O'sváth László kiváló igazgatási szakember és híresen puritán, Hitler-ellenes magyar ember volt.
Varga Béla rendkívül bátor ember volt, aki éppen olyan szívvel-lélekkel volt lengyelbarát, mint apám.
A múltat egybemosó jótékony feledés, feledékenység néha egymás mellé helyezte a paraszti tisztaszobákban is megöregedő Ferenc Jóskát és Kossuth Lajost. De ettől mindig távol maradt Batthyány Lajos portréja – ezt megakadályozta a jó ízlés.
Ismert, hogy a német megszállás alatt, a kiugrás előkészítéseként személyesen a kormányzó is fölvette a kapcsolatot a baloldallal, a kommunista pártig bezárólag. Egyes kormányzati köröknek már korábban megvoltak a kapcsolataik. Így történhetett, hogy a német megszállás éjszakáján a politikai menekülteket és az egész baloldalt értesítették.
Teleki Pál a kor által meghatározott nagy politikai kihívásokra az ország geopolitikai helyzetének az ismeretében kompromisszumokat keresett és a kompromisszumok keresése néha megalkuvásokkal, átmeneti kudarcokkal jár együtt. A politika azonban nem tesz mást lehetővé egy kis ország számára, amikor földrajzi és történelmi kihívásokkal kell szembenéznie.
A második világháború magyar politika életének egyik sajátossága volt, hogy a kormányon belül olyan ellentétes felfogású miniszterek ültek, akiknek szövetségesei a bal- vagy jobboldali parlamenti ellenzékhez tartoztak.
Horthy Miklóst magyar hazafinak tartom, aki teljes joggal és erkölcsi alappal rendelkezhetett úgy, hogy hazai földben kíván nyugodni. Történelmi és politikai szerepének megítélése nemcsak a történészek feladata, a nemzeti történelem folytonosságában, a nemzet tudatában is tisztességgel kell elhelyezni.
Horthy Miklós soha nem vétett az alkotmányos jogfejlődés és az alkotmányos monarchia ellen. Következetesen ragaszkodott a miniszteriális kormányzáshoz. Soha kísérletet sem tett arra, hogy katonai diktátorként, vagy mint vezérkari főnök a kormányzatra kényszerítse az akaratát.
Szerepe valóban az volt, hogy fenntartsa az alkotmányosságot, ha úgy tetszik jobb és bal felé. Egyszerre volt élesen antikommunista és antináci.
Közismert, hogy Lengyelországban Pilsudski, aki szociáldemokrata vonalról érkezett, vagy Finnországban a cári tábornokból lett Mannerheim tábornok, de sorolhatnám a vezetőket Kemal Atatürkig. Ebben a kritikus helyzetben csak katonák voltak képesek arra, hogy stabilizálják országuk helyzetét.
A háborús szörnyűségeket Magyarországon kommunista szörnyűségek követték, s emiatt az emberek kevésbé vannak tekintettel egymás bajára, nem méltányolják oly mértékben a zsidóság szenvedéseit, mint amilyen mértékben ezt ők lélekben, joggal, elvárták volna.
1944. március 19-e óta a nemzet először lesz szuverén, idegen csapatok megszállása nélkül.
Történelmileg aligha képzelhető el, hogy itt, a szovjet-német front legfőbb konfrontációs területén Magyarország teljesen kimaradhatott volna a háborúból, s valahol a Kárpátoknál legyező alakban jobbra-balra kitért volna a szovjet hadsereg, és mi megmaradhatunk semlegesnek.
Emlékszem, 1956 nyarán, talán augusztus lehetett, apámmal sétáltunk a Váci utcán. Szembejött velünk Nagy Imre. Megszokott sétáját végezte a belvárosban. Jól ismerték egymást, hiszen együtt voltak miniszterek, még a koalíció idején, a Tildy Zoltán, majd a Nagy Ferenc miniszterelnök vezette kabinetben. Megálltunk és beszélgettünk. Emlékszem, a meggyőződése és a hite nagy volt, bízott abban, hogy úgy alakul majd a történelem, hogy ő, mint kommunista, élére állhat a bekövetkező eseményeknek és a szovjet sem tehet mást, mint belátja ennek az új fordulatnak a szükségességét.
Nagy Imre kiemelkedő szerepét mártíromságában látom. Igazán naggyá november negyedike után vált, azzal, hogy vállalta sorsát. Iszonyatos lelki küzdelmen mehetett át, végeredményben ő tudhatta a leginkább, mi történhet, mi várhat ránk. Ismerte a kommunistákat, ismerte az oroszokat, és így sokszor teljességgel cselekvésképtelen állapotba került.
Nagy Imre részévé vált a magyar mitológiának és az is fog maradni.
A Varsói Szerződésből való kilépés 1956. november 1-jén olyan kétségbeesett lépés volt, amit a Habsburgok 1849-es trónfosztásához lehetett hasonlítani. Akkor is jól tudtuk, hogy a Szovjetunió és Magyarország között nincsen kétoldalú megállapodás, ami alapján a szovjet csapatok Magyarországon tartózkodhattak volna. A megszállók a varsói paktumra hivatkozva özönlöttek be október utolsó napjaitól, így a kilépés egy kétségbeesett válaszlépés volt.
A kommunizmus nem reformálható meg.
Most, amikor van parlamentáris demokráciánk, még ha csetlő-botló hibái is vannak, amikor szólásszabadság, sajtószabadság is van, ki meri azt mondani, hogy 1956-ból semmit nem teljesítettünk?
Kegyetlenségekben bővelkedő történelmünk aligha megindokolható időszaka az 1956-os forradalmat követő esztelen megtorlás, amikor a harcokban elesettek, a sorban állók, az egyszerű áldozatok és a sortüzek megannyi áldozata után még százakat küldtek halálba fondorlatos bírósági komédiákkal.
Századunk hetvenes éveire jutottunk el oda, hogy a szociáldemokrácia elismerte: a fejlődés motorja a magánkapitalizmus.
Az külön probléma, hogy az emberekben meglévő ellenérzés, ellenszenv az államszocializmus iránt nem jelenti egyben azt, hogy mindenkiben benne élne az az individuális élmény, ami a nyugati ipari civilizáció alapját képezi. Ezek a rendszerek infantilizálják az embereket.
A kerekasztal-tárgyalások eldöntötték, hogy Magyarországon a politizálás egyszer s mindenkorra a profizmus irányába fordult.
Ha a kerekasztal-tárgyalások előbb befejeződnek, mindenképpen ésszerűnek tartottam volna koalíciós kormány megalakítását. Az MSZMP vezetése azonban hallani sem akart erről.
A legnagyobb hiba meggyőződésem szerint az volt, hogy az MSZMP egykori vezetői közül azok, akik ma is szerepelnek a parlamentben és megbecsült politikusok, akkor nem hajtották végre a fordulatot. Ehelyett még ősszel is odadobtak százmillió forintot a pártoknak, hadd marakodjanak rajta, hadd járassák le magukat, s decemberben sem a tényleges pártokat hívták össze „nemzeti csúcsra”, hanem tizenhét pártot, köztük látszatpártokat is.
A magam részéről 1989 nyarán és szeptemberében egyáltalán nem tartottam volna az ország számára károsnak Pozsgay elnökségét.
Azt pedig már sosem tudhatjuk meg, hogy a szóban forgó januári elnökválasztáson elszenvedett esetleges vereség okozott volna nagyobb krízist az MDF-nek, vagy pedig a népszavazás nyomán kialakult helyzet. Biztos voltam abban, hogy a Fórumot el kell mozdítani arról a mélypontról, amibe részint a tagság pesszimizmusa, részint a népszavazás körüli hangulatkeltés juttatta.
Nem mi tettük tönkre ezt az országot, nem mi hoztuk ilyen helyzetbe, nem mi csináltunk 1300 milliárd forintos tartozást belföldön a magyar államnak, és nem mi csináltunk 21 milliárd dolláros adósságot, és nem mi fejlesztettünk ki egy olyan gazdasági szerkezetet, amelyik megszületésekor már részben elavult volt.
Az ellenzékben volt egy hatalmát vesztett korábbi állampárti maradvány, amelyik úgy érezte, mint az átalakulás egyik előkészítője, hogy kevesebbet kapott, mint amit erkölcsileg és politikailag megérdemelt.
Ezt a békés átmenetet akarta az ország, mert nem akart vérfürdőt, nem akart polgárháborút, és nem akarta az indulatok elszabadulását. És ma hangoskodnak olyanok, akik akkor meg se szólaltak.
A kompromisszum nem gyávaság, mert az a lehetséges és jó célkitűzések közötti ésszerű megállapodást jelenti.
Az SZDSZ-szel kötött megállapodás tette ugyanis lehetővé a kormányzást. Tessék elgondolni, hogy mi volna, ha kétharmados lenne a költségvetéstől kezdve minden alapvető döntés.
A békés átmenetnek ez az ára.
Itt mindjárt le akarom szögezni, hogy semmiféle paktum nem volt, sem Bíró-Pozsgay, sem semmilyen paktum nem volt.
Igenis elmondtuk már a tavaszi választások előtt, hogy az ország milyen súlyos helyzetben van.
De legalább azok, akik ide vezették az országot, ne tegyenek úgy, mintha semmi közük nem lenne hozzá.
De azért mégsem úgy van, hogy most egyszerre az egykori kormányzatból, az egykori állampártból mindenki szakértő lenne, aki idevezette az országot. Rodolfót megszégyenítő matematikai bravúrokkal mutatják be a gazdaságpolitikától a szociálpolitikáig, hogy szerintük mit kellene cselekednünk. Hát kérem, nekünk még csak két szerény esztendőnk volt, nekik 40 évük volt rá!
Ezeket az embereket, akik megjárták ezt az utat, mint Szűrös Mátyás és mások, igenis nagyra kell becsülni, hogy képesek voltak felismerni azt a történelmi folyamatot, hogy vége a kommunista rendszereknek, a kommunista rendszerek csődbe jutottak és a csőd repeszei, ennek a csődnek, az összeomlásnak a romjai hullanak vissza erre az országra. Nem Magyarország jutott csődbe, nem mi vagyunk valamiféle mély, nagy válságban, hanem a tervutasításos gazdasági rendszer, a kommunista politikai rendszerek jutottak válságba és omlottak össze.
Mostantól csak üzletemberek, diplomaták, turisták tartózkodhatnak Magyarországon, és aki jogtalanul tartózkodik itt, azt már a magyar hatóságok és a magyar törvények értelmében kezelik a jövőben.
Ha mi bizonyulunk alkalmatlannak, és mi nem tudunk megfelelő választ adni a történelmi kihívásra a felkészületlenséggel, az elszántság és összefogás hiányával, a történelmi alkalom elszalasztásával, akkor a magyar história szégyenpadján lesz a helyünk.
