Itt nemcsak egy egyszerű rendszerváltozásról van szó, még kevésbé egy kormányváltozásról, hanem egy világtörténelmi fordulópontról.
Tulajdonképpen tanulópénzt fizet maga a világ is.
A magyar politikai élet véleményem szerint akkor fog megnyugodni, és egyenesbe jönni, ha a centrumhoz baloldalról legközelebb álló erők egyfelől, és a centrumhoz jobboldalról legközelebb álló erők másfelől lépesek lesznek a stabil, kiegyensúlyozott váltógazdaságra. Én mindig a centrumra helyeztem a fő hangsúlyt, és nem arra – ami pedig vádaskodásként elhangzott -, hogy „nemzetinek” vagy „kereszténynek” kell-e lennie ennek a középnek.
Ugyanakkor tisztában kell lennünk azzal is, hogy ma több nagy csoportja van az irányításnak, amelyek ugyan nem állnak nyílt harcban a kormánnyal, de világos, hogy legalábbis vele egyenrangú hatalmi tényezők. Az ipari-katonai komplexum, a korábbi államkapitalista gazdasági vezető réteg illetve a helyhatóságok lobbyja létezik, és a kormánynak ezt figyelembe kell vennie.
Ha a külpolitikai körülmények és az ország hangulata lehetővé teszi, hogy az előző rendszer levitézlett emberei, akik „átalakultak” és elvileg összehúzódtak, összefognak a lobbykban még ott lévő apparátusukkal, a fegyveres testületek egyes tagjaival és bizonyos szakmai körökkel, akkor irányíthatatlanná válik az ország, és nemzeti katasztrófának nézünk elébe
Az országnak és a kormányzásra vállalkozó pártoknak elemi érdeke a normális együttműködés.
Az éles kritika persze hozzátartozik a politikai élethez, mert a politikában az, hogy gazember, tudvalevően csak annyit jelent: eltér a véleményünk.
A magyar politikai életre mindig jellemző volt a szélsőségektől való irtózás.
Mindenképpen rossznak tartanám, ha 5-5 százalékot meghaladó szélsőség kerülne a magyar Országgyűlésbe. Rossznak tartanám külpolitikai szempontból, Magyarország megítélése tekintetében. Károsnak tartanám belpolitikai szempontból is, hogy Magyarországon ilyen politikai erők a parlamentben szerepeljenek, handabandázzanak, obstruáljanak, stb.
Azt hiszem, Vámbéry Rusztem, a szociáldemokráciához közel álló, ismert polgári radikális politikus mondta egyszer, hogy Magyarországon radikális pártot csinálni olyan, mint Mekkában disznóhúsüzletet nyitni.
Aczél Györgytől kezdve végig tudom vezetni azt a vonalat, hogyan épült fel ennek a látszólagos antikommunista propagandának a becsatornázása egy olyan pártba, az SZDSZ-be, amelyik végső céljait tekintve egyáltalán nem antikommunista.
Amikor már nem volt értelme az antikommunista propaganda folytatásának, akkor az SZDSZ az úgynevezett mérsékelt propaganda folytatásába kezdett. Innentől fogva bennünket már csak úgy lehetett politikailag erodálni, ha nem baloldalisággal vádol bennünket az ellenzék, hiszen az egyszer már nem vált be, hanem éppen jobboldali vádakkal.
Egyre megtanított bennünket a történelem: hogy a szélsőjobb és a szélsőbal között sokkal több a rokonság, mint gondolnánk.
A módszereket tekintve nincs különbség a szélsőségek között. A nézetekben és a demagógiákban ugyancsak kevés a különbség. Ha valaki elővesz egy Szálasi-szöveget, és elővesz egy Rákosi-szöveget, körülbelül két szót kell letakarni, és nem tudja, hogy kitől ered a kézirat.
