Az a dolgom, hogy a magyarságot szolgáljam. Ez nem nacionalizmus. Az a meggyőződésem, hogy tulajdonképpen mindenkinek ez a dolga ebben az országban.
A történelem dönti el, lesz-e lehetőség számomra.
Nyilván a magyar népnek van füle a hallásra, s megérti, mik a céljaim és mik az eszközeim, és hogy ezek az eszközök tiszták, ezért vállaltam ezt a tisztet.
Én semmiféle olyan politikát nem tudok vállalni, ami az emberi jogokat háttérbe szorítja, vagy akár csak másodlagossá teszi.
Tizenhat éves koromtól politikai pályára készültem, és az volt a vágyam, hogy publicista legyek, és publicistaként kívántam volna képviselő lenni. Elképzelhetőnek tartottam, hogy valaki mellett politikai titkárként dolgozzam – ami nálunk ma, sajnos, ismeretlen fogalom.
Apám aktív politikusként nemcsak képviselő volt, hanem államtitkár és miniszter.
Rendkívül erős volt apámban a legkülönösebb gesztusok nélküli magyarságtudat.
Soha nem küldött ki bennünket, gyerekeket, olyan alkalmakkor, amikor a felnőttek szokványos beszélgetése folyt. Meg kellett tanulnunk, hogy bele nem beszélhetünk, de végighallgathatjuk. És ez felelősségre szoktatott bennünket meg tapintatra.
Nagyapám el tudta azt is mondani, hogy viselkedtek 1849-ben Vácott a cári orosz csapatok, mert neki a nagyapja mesélte el, hogy hogyan viselkedtek és így össze is tudtuk hasonlítani.
Élt a családomban a reformkor, a szabadságharc nemzedékének lengyel hagyománya.
A nemesség annyit jelentett, hogy több kötelezettségünk van a néppel szemben, mint másnak.
A családon belül elsősorban politikáról volt szó.
A lengyel menekültügy intézése két minisztériumhoz tartozott. A katonai menekültek a HM XXI. Osztályához, amelynek Baló Zoltán ezredes volt a főnöke, illetve a BM IX. Osztályához, amelynek élén apám állt.
Teleki Pál miniszterelnöksége után Bárdossy László miniszterelnökség nem mutatott érdeklődést a menekültügy iránt. Ez volt talán a legnehezebb időszak a német megszállás előtti időben. Amikor Kállay Miklós lett a miniszterelnök, azonnal magához kérette apámat, és részletesen referáltatta, majd bizalmáról biztosította és jelezte: "Még számít reá!"(Egyébként emlékirataiban név szerint is említi apámat.)
A Sztójay-kormány megalakulása után apám azonnal benyújtotta lemondását és nyugdíjazási kérését. Jaross Andor belügyminiszter lépését érthetőnek minősítette, személyesen sajnálatosnak tartotta.
Alkalmam volt sok mindent és sok mindenkit megismerni a háború alatti időszakban is. Közelről ismertem lengyel, francia, angol, német és olasz diplomatákat. Mindezt meglehetősen intenzíven éltem át.
Világnézeti, politikai és emberi indíttatásomra meghatározó szerepe volt a piarista gimnáziumnak. Nemcsak a tanároknak, hanem annak a szellemiségnek is, amely ezt az intézményt áthatotta.
Én még Szekfű Gyulát éppúgy hallgathattam, mint Lukács Györgyöt, és a legkülönbözőbb régi nagyokat, Paiss Dezsőtől kezdve Eckhardt Ferencig, a jogtörténészig vagy Eckhardt Sándorig, aki a francia irodalomnak volt a professzora.
Hallgatója voltam az Állam- és Jogtudományi Karnak, továbbá hallgattam közgazdaságtant is.
Szemléletem kialakulására, érdeklődésem felkeltésére nagy hatással volt a borszörcsöki Tisanyay Imrének, gyermekkorom egyik "nagy tanítójának". Az illető hegyőr volt a Somló-hegyen. Tizenöt évig élt Amerikában és négy-öt éves koromtól kezdve minden este mesélt nekem...
Mindig úgy éreztem: az, hogy magyar vagyok, meghatározza a kötelezettségeimet.
Mindig a politika volt tulajdonképpen az, ami érdekelt, de természetesen gyakorlatban nem volt módom ezt 1956-ig tenni, hiszen csak egyféle módon lehetett cselekvően politizálni.
Számomra a politika nemcsak hivatás, hanem morzsákban gyakorolható szakmává vált.
Én a politikusi pályát hivatásnak tekintem, és számomra a politikusi pálya akkor is hivatás volt, amikor nem gyakorolhattam.
Nem panaszkodom, mert erre tettem föl az életemet, ez a hivatásom.
Hiába ad nekem valaki bölcsen tanácsot, mit kell tenni - a felelősség az enyém.
Nincsenek semmiféle személyes karriercéljaim. Én szolgálok. Addig, amíg a szolgálatom hasznos. Teszem ezt a legjobb tudásom szerint, ameddig tudom, és a magyar nemzet igényli. Hiszem, hogy népünk bizalmát meg fogjuk érdemelni az elkövetkező időben. Nem tudom, hogy még milyen nehézségek állnak előttünk, de egyet ígérhetek: mindig meg fogom mondani a nehézségeket.
Én mindig akaratomon kívül naprakész állapotban voltam abban, ami hozzáférhető.
Úgy döntöttem, hogy az orvostörténet területén folytatom működésemet, ami hamarosan védelmet is jelentett, mert nagyon hamar nemzetközi szervezetekben és a tudományos szakmai szervezetekben kaptam annyi elismerést, ami függetlenné tett itthon. Mindent megtehettem anélkül, hogy egyetlen olyan sort le kellett volna írnom, amivel nem értettem volna egyet.
Én csak azt írtam le, amit elfogadok ma is. Mert ha muszáj volt, értekezhettem patikaedényekről is. Tudomásul vettem, hogy ha nem jön más világ, akkor én ott maradok, és nem is kívántam a múzeumból elmenni. Természetesen rengeteg följelentést írtak ellenem.
Az a politikai kör, amelyhez én is tartozom, az 1956-os forradalomban és szabadságharcban érezte magát elkötelezettnek. Ennek a csoportnak egyik része huzamosabb ideig börtönbe került, a másik része nem. E csoport tagjai általában (a börtönt megjártak is) arra törekedtek, hogy valahol dolgozzanak, alkossanak.
Én politikailag csak és kizárólag a Magyar Demokrata Fórumhoz csatlakoztam.
Az MDF legmarkánsabb három irányzatához egyaránt közöm van, s ebben az értelemben összetartásra alkalmasnak tekintettek.
Semmiféle szerepre nem törekedtem. Megbíztak a feladattal, s ebből arra következtetek, hogy szükség volt rám.
Ha a többség úgy fogja gondolni, hogy én személy szerint alkalmatlan vagyok, akkor el fogok menni.
Kifelé megyek az életből. Ennek következtében én nem vagyok hízelgő típus.
Nem követek el mindent annak érdekében, hogy népszerűsítsenek, kedvező képet festek magamról.
Nem olyan távoliak az én személyes céljaim, hogy hajlandó lennék változtatni a természetemen, vagy változtatni azokon a célokon, amik úgy gondolom, tisztességesek.
Nálam érzékenyebb embert szociális problémák iránt, az emberi szenvedés, az egyes emberek gondjai iránt nem hiszem, hogy sokat lehetne találni.
Feltehetően túl fegyelmezett vagyok, és túlzottan arra neveltek, hogy az indulataimat képes legyek, ha nem is visszatartani, de racionális ellenőrzés alatt tartani. Ennek következtében nem szeretek túlzottan személyes kérdésekről beszélni.
Nem reális az a kép, amit rólam a sajtó vagy a nyilvánosság fest.
Kérem mind saját pártomat, mind koalíciós partnereinket, akikhez engem egyforma gyökerek és szálak kötnek, és kérem azt az ellenzéktől, az ellenzék három pártjától és a függetlenektől, hogy keressük meg azt a bizonyos közös utat.
Egyébként sem szoktam kiszivárogtatással foglalkozni, hanem nyíltan meg szoktam mondani a véleményemet.
Az ellenzéki kerekasztal-tárgyalásokon 1989-ben, néhány órával a megnyitás előtt kért fel arra az elnökség, hogy vállaljam el Szabad Györggyel és Sólyom Lászlóval együtt, hárman a Magyar Demokrata Fórumnak a képviseletét, mind a főbizottságban, mind a középbizottságban, mind én személy szerint az alkotmányjogi bizottságban.
Egy időben engem az ellenzéki Kerekasztal egyhangúlag megválasztott közös szószólónak, tehát én voltam az a személy az EKÁ-ban, aki az ülések között hivatalosan is tartotta a kapcsolatot a másik két féllel.
Nekem - ahogy Csoóri Sándornak is - személyes jó viszonyom van Pozsgay Imrével, sőt barátságnak is mondhatom. Régóta ismerem. De más dolog, hogy valakivel személyes kapcsolatban állunk vagy hogy alkut kötünk. A kettőt összekötni nem lehet.
Napi hat óra alvás volt a maximum az életemben, ez most lecsökkent három-négyre.
Az igazi politikus Kossuth és Deák volt abban a nemzedékben. Ezért ha politikusként nézem, mondhatnám azt, hogy ők az én nagy példaképeim, de a másik oldalról ez nem lenne igaz, hiszen éppúgy megértettem a velük ellentétes nézeten lévők indítékait is.
Én vallom azt a Deák Ferenc-i elvet, hogy valamiből mindent és mindenből valamit kell tudni ahhoz, hogy az ember sokféle föladat ellátására legyen alkalmas. A politikusnak természetesen a nyilvánossággal is tudnia kell bánni, s engem inkább zavar, ha ez a nyilvánosság szűk vagy szelektív, ha nem ad módot a nézetek árnyalt kifejtésére.
Tulajdonképpen történészként is mindig kompromisszumokra hajló voltam. Szintézisben láttam a dolgokat, és soha nem azonosultam oly módon senkinek az eszméivel vagy cselekedeteivel, hogy mondjuk Széchenyi-imádó lettem volna, vagy vele szemben Kossuth pártját fogtam volna, vagy Deák Ferenc érveit hallottam volna meg jobban Kossuth és Eötvös József ellenében.
Véleményem szerint az a helyes, ha mindig együtt látjuk a nagy kortársakat.
Én nem vagyok kiabálós típus. A leghatározottabb véleményemet is meg tudom fogalmazni kiabálás nélkül.
Talán elmondhatom szerénytelenség nélkül, hogy az életben kevés dologtól féltem.
Én inkább örültem, hogy parlamentarizmus van Magyarországon, és eredménynek tartom azt, ha támadnak.
Nagyon nehezemre esik néha, és nehezen állom meg, hogy egy-egy gondolatot ne vigyek végig, ne fejtsek ki – ez részben tanáros vonás valóban, részben meg történészi foglalkozási ártalom. De végül is hiszek abban, hogy az emberek bizonyos idő után az üres szavakat megutálják.
Én magam soha nem hittem abban egy pillanatig sem, hogy lehet szocialista módon is gazdálkodni. Mindig az volt a felfogásom, hogy a kapitalizmus a termelés rendje, a szocializmus pedig az elosztásé.
Ahol a nagy vagyon nem a nagy szegénységgel párosul, ott az igen jómódúak tulajdonképpen gazdagodást jelenthetnek az egész társadalom számára. Ha a nyugat-európai struktúrát vagy a skandináv modellt vizsgáljuk, akkor az számomra elfogadható, noha a burzsoáziához semmi közöm nem volt a múltban, nincs ma sem, s a jövőben sem leszek nagytőkés.
Soros György rendkívül ötletdús pénzember, hiszen óriási üzleteket tud kötni. Ezt a gondolkodást élesen el kell választani a politikai, kormányzati gondolkodástól. Én sajnos egy korlátozott miniszterelnök vagyok, aki esküt tett a magyar alkotmányra, és aki erre szánta az életét. Tehát én egy ország, egy nemzet sorsán keresztül nézem a világot. Soros György üzletember, pénzember, aki tele lehet jó szándékkal, különböző elgondolásokkal, de egészen más a szemlélete – bizonyos kérdések megítélésében -, mint nekem.
1988-tól kezdve, nem is a magam elszánásából, hanem az események puszta logikája folytán jutottam oda, ahol most vagyok.
A törvények szerint közjogilag én tízmillió magyar állampolgár kormányfője vagyok, de lélekben, érzésben tizenötmillióé.
A sors úgy hozta, hogy immáron katolikus létemre református istentisztelet keretében most már negyedszer szólalhatok meg.
Mikor személyi elgondolásaim megszülettek, két szempontot vettem figyelembe. Az egyik a szaktudás volt, a másik pedig a politikai elkötelezettség. Ez utóbbi nem föltétlenül pártpolitikai természetű, hanem az általam képviselt centrumpolitikai gondolatvilághoz való kötődést jelenti.
Nagyon fontosnak tartottam, hogy legyenek generációs különbségek a kormányban. Mindig kell lennie fiatal húzóembereknek. De ilyen nehéz időkben jó, ha olyanok is szerepet kapnak, akik tevékenységük utolsó szakaszába léptek, hogy finoman fogalmazzak: ők bizonyos egzisztenciális függetlenséget élveznek, és könnyebben vállalják a bukás kockázatát, és nem fogják ettől saját életútjukat félteni. Ez vonatkozik rám is.
Miniszterelnökként is, mint minden emberben, bennem is él a gyermekkor álma: én is csak mesebeli "jó király" szeretnék vagy szerettem volna lenni, amire sajnos a körülmények nem adtak lehetőséget.
