Jegyzőkönyv
Készült a Magyar Orvostörténelmi Társaság Orvostudomány-történeti-, illetve Egészségügyi és Társadalomorvostani Történeti Szakosztályainak rendezésében megtartott tudományos ülésen, a Társaság székhelyén, 1979. március 16-án.
Tárgya: Szervezett egészségvédelem Magyarországon a két világháború között, különös tekintettel az OKI tevékenységére.
Dr. Antall József mb. főigazgató, főtitkár
Engedjék meg, hogy a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár tudományos tanácsa és a Magyar Orvostörténelmi Társaság elnöksége nevében köszöntsem a megjelenteket, kedves vendégeinket és Társaságunk tagjait.
Úgy gondolom, hogy mai ülésünk tárgya indokolttá teszi. Éppen időszerűsége és fontossága következtében, a XX. századi orvostudományi és egészségügyi problémák történeti feltárásának összehangolása, a megfelelő szakszerűség biztosítása érdekében, Társaságunk programjának összegezését. Természetesen Társaságunk arra törekszik, hogy minden korszak helyet kapjon kutatási terveinkben, az ókortól a jelenkorig. Ebben nincs helye személyi szempontoknak, személyes érdeklődésnek, hiszen éppen a magam esetében, mint XIX. századdal foglalkozó történésznek, az „objektivitása” talán elfogadható. A Társaság és vezető testületei, tisztségviselői az egész szakterület műveléséért felelősek.
Az elmúlt esztendőkben nem egyszer merült fel különböző oldalról kifogásként intézetünkkel kapcsolatban, hogy elhanyagolja a XX. századi orvostörténelem problémakörét, nem foglalkozunk megfelelően a Tanácsköztársaság, a Horthy-korszak, illetve a legújabb időszak problémáival. Sőt – nem egészségügyi, hanem kulturális minisztériumi oldalról – még az egészségügyi felvilágosítás, az egészségnevelés vonatkozásában (nyilván külföldi és korábbi hazai összehasonlítások alapján) is számon kértek tőlünk teendőket. Nem egyszer okoztak gondot e megalapozatlan, n tárgyban járatlan, nem éppen jóindulatú „kritikák”.
Szerencsére ezen túljutottunk. Világossá vált, hogy egy intézetnek az a tevékenységi köre, amit meghatároznak a vonatkozó jogszabályok és az egységes magyar közgyűjteményi hálózaton belül kijelölt helyének megfelelően kell működnie. Intézetünk könyvtári részlege a könyvtári (orvosi) hálózaton belül a régi orvosi szakirodalom gyűjtését 1900-ig kapta feladatkörül a teljesség igényével (természetesen a reá vonatkozó orvostörténelmi szakirodalmat a jelenkorig); a múzeumi részleg tudománytörténeti jelleggel (nem egészségnevelési) 1918-ig a teljesség igényével, utána a tudománytörténeti és általános egészségügy-történeti emlékanyag válogató gyűjtését; a szaklevéltári részleg pedig csak a tudományos társasági iratanyag gyűjtését időhatár nélkül.
Nyilvánvaló tehát, hogy intézetünk történeti jellegű tudományos intézet, amely bizonyos korszakhatárokon belül végzi közgyűjteményi és közművelődési tevékenységét. Jellegéből következően csak megfelelő távlatban és szinten feltárt kutatásokra építheti munkáját. Külön kérdés az egészségügy és munkásmozgalom tárgykörének vizsgálata, amely nem tartozik intézetünk feladatkörébe, miután a Magyar Munkásmozgalmi Múzeum és a Párttörténeti Intézet külön egészségügyi gyűjteményekkel rendelkezik és ezt változatlanul saját feladatkörének tekinti. Végül pedig korlátozza intézeti tevékenységünket, hogy az utolsó évtizedek orvostudományi problémái olyan speciális szaktudást igényelnek, amely nem várható el egy történeti jellegű közgyűjtemény kutatási és közművelődési teendőit ellátó munkatársaitól.
Ugyanakkor a jelenkori, illetve a XX. századi problémakör kutatása és vizsgálata része Társaságunk tevékenységének, ezt jelzik a szakosztályai, illetve a Társaságba tömörült kutatók egyéni eredményei, az e tárgyban készült cikkek, sőt disszertációk. De jegyezzük meg azt is, hogy az utolsó évtizedek speciális (szakági) orvostudományi problémáival csak a szakterület hivatott és „képesített” művelői tudnak – történeti szempontból is – érdemben foglalkozni, Ezért vettük fel a kapcsolatokat a szakági tudományos egyesületek képviselőivel, akikkel együttes üléseket rendeztünk és rendezünk (belgyógyászok, sebészek, egészségügyi szervezők stb.).
Felmérve a XX. századi orvostörténelem kutatási igényeit bizonyos egyenetlenséget figyelhettünk meg. A korábbi korszakok vizsgálatának (egy-egy korszakon belül) iránya eléggé komplexnek tűnik, az adott tudománytörténeti, egészségügyi, gyógyszerészeti stb. problémakör minden ágára kiterjedő, korszerű történeti értékű munkákra figyelhettünk fel. A XX. század utolsó hat évtizedén belül a kutató csak bizonyos kérdéscsoportokra találhat modern szemléletű munkákat. Egyes kérdésekről szinte csak a korabeli sajtótermékekre, jogszabályokra stb. van utalva, mert hiányoznak az orvostörténeti szintézisek. Ez semmilyen szempontból nem jó és nem helyeselhető!
A történetírás jellegét és irányát is meghatározzák a szükségletek, az igények, a körülmények. Naivitás lenne azon csodálkozni, hogy az elmúlt évtizedekben, az elmúlt esztendőkben miért kapott nagyobb hangsúlyt a munkásmozgalommal összefüggő egészségügyi kérdések, a párttörténettel kapcsolatban 1evő orvosi, orvostársadalmi problémák tárgyalása. A korábbi szakirodalomban nem szereplő, kevés forrással rendelkező, hagyományépítő szándékkal művelt feltáró munka természetes igénye a mai orvostörténelmi kutatásnak, illetve az e kérdésekkel foglalkozó kutatóknak és szakíróknak. Ugyanígy érthető, hogy a hitleri Németország bukását követő esztendőkben a „fajbiológia”, a „fajegészség” stb. kurzusa után, az átélt borzalmak hatása alatt e korszak és ez irányok kritikai vizsgálata kapott kiemelkedő hangsúlyt. Tehát bizonyos tematikai polarizáltság érvényesült, ami az általános politikai viszonyok, annak egyes szakaszai (személyi kultusz évei stb.) meghatározó szerepén kívül is magában hordta a sematizálás, az egyoldalú megítélés veszélyét.
Ma azonban, amikor a tisztuló általános történettudományi eredmények, a politikai stabilitás érzete és az elmúlt évtizedek megállapodottabb kortársi szemlélete alkalmas a történeti, orvostörténeti szintézisre, lehetőség nyílik az átfogó kutatások (és eredményeik) elvégzésére és publikálására. Nem valamiféle idealizálásra, periódusok „összebékítésére” stb. gondolok, hanem a valóságnak megfelelő objektív feltárásra és annak korszerű, átfogó értékelésére. Meg kell mutatni, hogy mi következik az adott korszak gazdasági-társadalmi-politikai struktúrájából és mit tartalmaz azon belül elhelyezkedő egészségügy mint az infrastruktúra része, milyen egészségpolitikai törekvések, programok érvényesülnek. Az alkalmazott politika (oktatás-, egészségügy-politika stb.) egy-egy ága egy-egy korszakban nem választható el az adott politikai korszaktól, de nem is azonosítható egyszerűen az általános politika, illetve annak hatalompolitikai törekvéseivel, programjával. A korábbi korszakokban is beszélünk progresszív alkalmazott politikai eredményekről, reformpolitikáról, amikor azok általában negatív megítélésű struktúrákban érvényesülnek.
Éppen ezért nem vehetjük egy kalap alá Horthy-korszakban érvényesülő egészségpolitikai-, sőt szociálpolitikai törekvéseket, mert pontosan kitapinthatók azok a tények és tényezők, melyek alapján megítélhetjük a felmerülő problémákat. Nem mellőzhetjük az orvostudomány, az orvosképzés adott korszakban elért eredményeinek méltatását, amikor pedig nemzetközi szinten elismeréssel adóztak annak. Ezért tartottuk szükségesnek, hogy az orvostudomány fő ágainak eredményeit is összegeztessük a korszakban már élő és dolgozó, megfelelő áttekintéssel rendelkező szakemberekkel. Így került sor az elmúlt esztendőben Magyar Imre professzor belgyógyászat-történeti-, illetve Petri Gábor professzor sebészettörténeti előadására, amikor is a két világháború közötti időszakot értékelték. Vonatkozik ez a „terápiás” szakmákra éppen úgy, mint az egészségügyi szervezési, egészségpolitikai kérdésekre. Egyaránt be kell mutatni az eredményeket és a hibákat, a pozitívumokat és a negatívumokat.
Van a magyar orvostudománynak és egészségügynek egy olyan progresszív vonulata, amely a pesti orvosi iskola reformkori kibontakozása óta végigvonult a magyar orvostörténelmen. Ez bizonyos kontinuitást jelent az alkotó tudomány, a progresszív egészségpolitikai szemlélet és a humanizmus jegyében, áthidalva a különböző korszakok és struktúrák különbözőségeit. Ennek a nagy hagyományú nemzeti liberalizmusnak volt továbbvitele a megváltozott körülmények között az az egészségpolitikai reformtörekvés, amit Johan Béla professzor, az OKI élén, illetve belügyi államtitkárként megtestesített. Nem véletlen, hogy Korányi Sándor a Markusovszky Társaság szimbolikus emlékóráját reá hagyományozta, mint aki őrzője lehet e szellemnek a nehéz esztendőkben is. Megtisztelő reánk nézve, hogy intézetünket tekinti alkalmasnak Johan professzor e szép emlék megőrzésére a jövőnek. Ez a progresszív szellemű, nagy hagyományú egészségpolitika szívta magába és testesítette meg XX. században kibontakozó szociális helyzetből következő egészségvédelmi reformprogramot.
Éppen ezért úgy vélem, hogy akkor járunk el helyesen, ha a kutatásokat és publikációkat, tudományos üléseket átfogóan, több tárgykörben rendezzük. Az elmúlt időszakban és jelenleg is tudományos ülésen foglalkoztunk a Tanácsköztársaság, a munkásmozgalom és egészségügy összefüggő problémakörével. A Horthy-korszak ellenzéki hangvételű szociál- és egészségpolitikai kérdéseit is érintő népi írókról is hangzott már el itt előadás. Hasonlóan a nácizmus időszakának fajelméleti és egyéb elméleteiről és törekvéseiről. Tehát a kor problémakörét átfogóan vizsgáljuk, ilyen irányú forrásfeltárást kell végeznünk, aminek jó példája az a kutatómunka, amelyet az egykori irányítást végző kortársi segítséggel Birtalan Győző végzett. Igen fontos az egykori jogalkotó tevékenység, az irányító koncepció alapos vizsgálata, a statisztikai eredmények megvizsgálása.
E forrásfeltárásnál szinte kötelességünk a kortársak emlékezéseinek, feljegyzéseinek összegyűjtése. Abban a szerencsés helyzetben vagyunk – és ezt némi elfogódottsággal mondom –, hogy velem szemben most majd öt évtized egészségügyi irányítói ülnek, Johan Béla professzor, aki mint egy modern protomedicus hungaricus irányította belügyi államtitkárként az egészségpolitikát, Székely Miklós, aki Johan Béla mellett a Belügyminisztériumban működött, majd 1945-től népjóléti államtitkárként folytatta tevékenységét, illetve Simonovits István professzor, Aczél György professzor, akik mint egészségügyi miniszterhelyettesek vezetnek a máig ebben a meglehetősen érdekes személyi kontinuitásban. Változó időszakok, változó korszakok képviselői ülnek most együtt, a kortársi emlékezés most összefonódik az utókor megítélésével. Nem kis dolog ez, bevallom egy második világháborús történettudományi vita keltett bennem hasonló érzéseket, amikor a korszak kutatói az egykori résztvevő magas rangú katonákkal ültek együtt és egyeztettek a kortárs és az „ítélkező” történész szempontjait.
Még egyezer köszönöm a megjelenteket, köszönöm a figyelmüket és megkérem Simonovits professzort, hogy foglalja el az elnöki széket és vállalja el ülésünk vezetését.
Dr. Simonovits István egyetemi tanár megnyitja az ülést és felkéri Birtalan Győző kandidátust az előadás megtartására.
Dr. Birtalan Győző főorvos, a Társaság alelnöke
„Szervezett egészségvédelem Magyarországon a két világháború között, különös tekintettel az Országos Közegészségügyi Intézet tevékenységére.”
(Az előadás teljes anyagát Birtalan Győző elhelyeztette a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum adattárában. Megjelenésére később kerül sor.)
Dr. Simonovits István elnöki zárszava
Megköszönte Birtalan Győző rendkívül érdekes, hatalmas anyagot feldolgozó előadását. Birtalan dr. záró idézete Erdei Ferenctől igen jól érzékelteti az ország súlyos társadalmi viszonyait a két világháború között, a 3 millió koldus országát. A fennálló társadalmi-politikai viszonyok korlátozták a progresszív törekvések sikerét, meghatározták a határait. De kétségtelenül igen nagy lépéseket tettek mg a korszerű egészségügy kiépítése terén, az egységes, államosított egészségügyi szolgálat irányába. Olyan szervezési feltételek mellett, amikor az orvosképzés a Közoktatásügyi Minisztériumhoz, az egészségügy általában a Belügyminisztérium hatáskörébe tartozott, illetve az egyes tárcák (Földművelésügyi, Iparügyi Minisztérium) a saját szakáguk egészségügyi problémáival foglalkoztak, nem voltak kedvezőek a feltételek. De az átfogó egészségügyi igazgatás felé tett nagy lépéseket is pozitívan kell értékelnünk. A nagy ellentmondás abban is tükröződött, hogy a rendkívül magas színvonalú, nagy eredményeket elért magyar orvostudomány kedvezőtlen társadalmi-politikai viszonyok mellett létezett. „Egyet értek Antall József megállapításával, a vizsgált egészségpolitikai törekvések progresszív jellegével, amely azonban súlyos társadalmi problémák és viszonyok mellett, egy kizsákmányoló társadalom körülményei között érvényesült. Ennek a progresszív egészségpolitikának volt kiemelkedő egyénisége Johan Béla professzor, akit örömmel üdvözlök körünkben.”
Az ülést berekesztette.
Kmf
(Dr. Kapronczay Károly)
titkár
(Némethy Ferenc)
jegyző
Hitelesítették:
(Dr. Honti József)
titkár
(Dr. Lambrecht Miklós)
a SZB elnöke
