„Elnök úr, szeretném, ha Ön mindenekelőtt tisztában lenne azzal, hogy én elsősorban zsidó vagyok, és mindent ebből a szempontból nézek.” Antallnak a szeme sem rebbent. Arcán finom, elegáns mosoly vonult végig, és nyugodt, barátságos hangon így válaszolt: „Miniszter úr, szeretném, ha Ön is tisztában lenne azzal, hogy én elsősorban magyar vagyok, és mindent ebből a szempontból vizsgálok. Ezért biztos vagyok abban, hogy nagyon jól megértjük majd egymást.”
Antall Józsefet ellenzéki pártelnökként és Magyarország miniszterelnökeként egyaránt megbecsült, egyrangú félként fogadták mindenhol a világban. Már puszta megjelenésével tiszteletet keltett, különös kisugárzása volt. Ahol erre nem volt „vevőkészülék”, ott finom eleganciával verbális úton vívott ki megbecsülést. Mindenhol és mindenkivel szemben elsősorban magyar volt, demokrata és úriember. Tudjuk ugyanakkor, hogy az erő csak az erő szavát érti. Ha azonban valaki lélekben erős, tudásban gazdag, hitében eltökélt, akkor a legerősebb fél is egyenrangúnak fogadja el. Jó példa erre Antall József és Ariel Saron, a hatalom nélküli ellenzéki pártelnök és az izraeli miniszter budapesti találkozója 1990-ben.
1989 végén és az 1990-es év elején tömegesen hagyták el a zsidók a politikai, társadalmi és gazdasági válsággal küzdő, felbomlás előtt álló Szovjetuniót. Az Izraelbe történő kivándorlás fő útvonala Moszkva–Budapest–Tel-Aviv volt. A nagyszámú bevándorlás Jeruzsálem számára gond és öröm is volt egyben. A menekültek váratlan terhet jelentettek az állami költségvetésnek, az „ügyet” politikailag is kezelni kellett, és bizonyos biztonsági kockázatot is jelentett. Ugyanakkor a lakosságszám növekedése izraeli nemzetpolitikai érdek volt, és egyben jó alkalom a megszállt területek részbeni betelepítésére. A szovjet-zsidók exodusának magyar vonatkozása is van azon túlmenően, hogy a kivándorlás nagy része hazánkon keresztül történt. Izrael újkori megalakulása óta, több mint négy évtizedig különleges helyzetet alakítottak ki maguknak a Magyarországról származók. Az egyetlen közösség volt, amelyik ápolta annak az országnak a kultúráját és nyelvét, ahonnan kivándorolt. A magyar nyelvű sajtó, könyvkiadás és színház kuriózumnak számított. Az egyetlen Izraelben kiadott idegen nyelvű napilap magyar volt. Ez a kilencvenes évek elején megváltozott, megjelent az orosz nyelv is, hiszen a bevándorlók nagy része nem beszélt más nyelvet. A magyar nyelv és kultúra ápolása hosszú évtizedeken át azonban nem kényszerűség volt, hanem annak ékes bizonyítéka, hogy a hazánkba annak idején bevándorolt zsidóság otthonra lelt Pannóniában, Erdélyben, a Felvidéken és minden tájegységünkön. A „jövevények” azonnal magukénak érezték e hazát, mert a magyar Szent István óta befogadó nép.
A szovjet-zsidó exodus a politikai bonyodalmakon túl biztonsági kockázatot is jelentett. A tömeges bevándorlás, és főleg a megszállt területeken történő letelepedés sértette a palesztin érdekeket, valamint provokált bizonyos antiszemita köröket. (A ferihegyi gyorsforgalmi úton robbantásos merényletre is sor került.) Ezek az okok késztették arra az izraeli kormányt, hogy titkos tárgyalásokat folytasson az érintett országokkal az áttelepülés zavartalan lebonyolítása érdekében. E célból érkezett Budapestre 1990 elején Ariel Saron építésügyi és lakásügyi miniszter inkognitóban. Tárgyalásokat folytatott Németh Miklós miniszterelnökkel, és a két legnagyobb ellenzéki erő vezetőjével, Antall Józseffel, valamint Kis Jánossal. Saron biztos lehetett küldetése sikerében, hiszen joggal számíthatott a magyar kormány további jóindulatára, és nem lehettek félelmei az ellenzéki vezetőkkel szemben sem, akikről tudta, hogy egyikük biztos nyertese lesz a tavaszi országgyűlési választásoknak. A liberális párt vezetőjének állásfoglalása egyértelműnek tűnt, de Antall családi háttere is biztosítékot jelentett a megértésre: édesapja zsidók ezreit mentette meg a II. világháború alatt, amiért emlékfát ültettek számára a jeruzsálemi Jad Vasem emlékparkban.
Antall és Saron legnagyobb titokban szervezett találkozójára az Intercontinental szálló elnöki lakosztályában került sor. Antall engem kért fel, hogy kísérjem el a megbeszélésre. Az ellenzékiség során megszokott konspirációs magatartással feltűnés nélkül kerestük meg a megadott lakosztályt. Kopogás után beléptünk az ajtón, ahol egy kedves hölgy fogadott bennünket. Rövid várakozásra kért minket, és eltűnt a hatalmas előszoba másik oldalán. Egymásra néztünk, Antall mosolyogva felhúzta egyik szemöldökét: lássuk, mi következik? Néhány perc múlva kinyílt a belső ajtó, és kilépett rajta Saron. Az alacsony emberekre jellemző egyenes testtartással, feszesen kihúzott háttal jelent meg, amit köpcös testalkata sem tompított. Hallatlan magabiztosság, határozottság és erő áradt belőle. Viszonylag népes csapat követte, tanácsadói, munkatársai, testőrei. Hirtelen feszültséget éreztem a teremben, úgy éreztem, felborult a szoba, nincs egyensúly: mi itt senkik vagyunk, legfeljebb jó szívvel megtűrt vendégek. Pedig Saron viselkedése nem volt barátságtalan, csak mérhetetlenül magabiztos. Olyan, aki majd osztogatja a feladatokat és a tanácsokat. Azután vállon vereget minket, ha jól válaszolunk. A népes sereg odajött hozzánk, barátságos mosoly kíséretében kezet fogtunk, majd áttessékeltek a szomszédos szobába, a „tárgyalóba”. A felkínált oldalon leültünk Antall Józseffel, az ellenzéki Magyar Demokrata Fórum elnökével, az asztal másik felén helyet foglalt Ariel Saron, az izraeli kormány minisztere, aki maga mellé ültette egyik kísérőjét. A többiek a fal mellett elhelyezett fotelekben és székeken helyezkedtek el. Néztem Saron arcát. Kemény vonásai ellenére látszott rajta, hogy alapvetően humánus lélek. Külügyi berkekből értesültem arról, hogy felesége magyar származású, Nagyváradon született. A sikeres izraeli politikusnak, legendás katonatisztnek, egykori hadügyminiszternek kedvenc étele a kolozsvári töltött káposzta volt. Arra gondoltam, a magyar feleség ténye majd csökkenti közöttünk a távolságot, de úgy tűnt, ez mégsem játszik szerepet. Saron fölényes volt és magabiztos. Leereszkedő kedvességgel szólalt meg. Iszonyúan éreztem magam ebben az alárendelt szerepben, ebben a felborult egyensúlyi helyzetben, de ismertem már Antall Józsefet annyira, tudtam, nem marad ez így, bár nem sejtettem a kiutat. Tárgyaló partnerünk barátságosan köszöntött bennünket, majd ellentmondást nem tűrő hangon a következőket mondta: „Elnök úr, szeretném, ha Ön mindenekelőtt tisztában lenne azzal, hogy én elsősorban zsidó vagyok, és mindent ebből a szempontból nézek.” Antallnak a szeme sem rebbent. Arcán finom, elegáns mosoly vonult végig, és nyugodt, barátságos hangon így válaszolt: „Miniszter úr, szeretném, ha Ön is tisztában lenne azzal, hogy én elsősorban magyar vagyok, és mindent ebből a szempontból vizsgálok. Ezért biztos vagyok abban, hogy nagyon jól megértjük majd egymást.” Saront nagyon meglepte a válasz. Szeme elkerekedett, de arcizmai nem mozdultak. Szeméből elismerés, valamiféle tisztelet sugárzott. Azonnal megértette, hogy partnerére talált, egyenrangú tárgyaló fél ül vele szemben. Eltűnt lényéből a fölényesség, az egyensúly azonnal helyre állt, a teremben barátságos lett a légkör. A tárgyalás lényegi elemeire már nem emlékszem, csak arra, Antallnak igaza volt: jól megértették egymást, mindenben megegyezetek, mindketten jól eső érzéssel, a sikeres tárgyalás tudatában álltak fel az asztaltól.
