„Ünnepi pillanatban állok a magyar Országgyűlés és az egész nemzet nyilvánossága előtt, olyan pillanatban, amelyet végtelennek tűnő várakozás előzött meg, s amelyről gyakran hittük, hogy talán sohasem fog eljönni; de ha el is jön valaha, azt közülünk kevesen érik meg. Megrendülve gondolok azokra a társainkra, nevesekre és névtelenekre, nem élték meg e hőn áhított napot.”
Ezekkel a szavakkal kezdte Antall József kormánya programjának az előterjesztését. Apám jut eszembe, aki számtalan társával együtt hitte, hogy „guggolva is kibírja”. De a dezignált miniszterelnök nem a múltról akar beszélni, ezért így folytatja:
„A pillanat ünnepi voltát azért is hangsúlyozom, mert bizony néha fáradtak és türelmetlenek vagyunk, mindnyájan, politikusok és a közvélemény egyaránt. Vannak honfitársaink közt olyanok, akik még alig-alig fogták fel, mert aligha foghatták fel körülményeik folytán, hogy ütött a nagy változás órája, hogy Magyarországon forradalom zajlott le, amely ha követel is még lemondást és türelmet, mégis mindnyájunk számára az emberi jogok teljes körű szabadságát hozza el, az egyéni és nemzeti méltóság helyreállítását, a tehetség és a jobbra törekvés kibontakozását ígéri, és véget vet a kettős nyelv, a hazugság és az elhallgatott igazságok négy évtizedes országlásának.”
Nézem a frakció tagjait. Olyanok, amilyennek lenniük kell. Megilletődöttek, mégis elszántak. Jó csapat lesz ez, gondolom. Közben Antall arról beszél, ami összeköt. Koalíciót, ellenzéket egyaránt:
„Ami az elmúlt két évben történt, az páratlan a mi történelmünkben, de egész Európa történetében sem akad sok párja. Rendkívüli tudatossággal és keménységgel, mégis egyetlen csepp vér ontása nélkül vittünk végbe egy forradalmat, úttörőként és példaként egész térségünk számára. És ezt így tartja számon a világ.”
A velem szemben ülők arcát pásztázom, s arra gondolok, talán mégiscsak van remény a nemzeti együttműködésre…
