1990. év

(Matolcsy György, a MEH politikai államtitkára javasolja, hogy a tulajdonreform téziseit együtt kell kezelni a földtörvény tervezett szabályaival, mert azok szoros összefüggésben vannak a tulajdonreformmal.)

Én a vita megkezdéséhez néhány elvi, műfaji és időbeli kérdést tennék fel. Az egyik, hogy nyilvánosságra, tehát akár körözésre vagy bármire a Kormány csak olyat adhat, és addig a Minisztertanács tagjai sem adhatják ki és nem kommentálhatják, ameddig meg nem állapodunk abban, hogy ez a tervezet mit jelent. Ez azt jelenti, hogy egy szó sem lehet benne téves, amit nem vállalunk, ne kerülhessen be a köztudatba vitaként sem olyan, amiben bármilyen bizonytalanság van. Vitaindítóként megjegyzem, hogy a kárpótlás, kártérítés szó is elég rossz. Tehát kárpótlás, kártérítés, mindezek csak abban az esetben kerülhetnek ki kvázi a falak közül és a Minisztertanácstól, beleértve a pártokat is, ha ebben a koncepcióban már ilyen kérdésekben nem merülhet fel vita. Ez az egyik. Tehát pontosan, a mai vitát követően az anyagot ki kell javítani, és ha vitaanyagként is adjuk ki, erre csak úgy kerülhet sor, ha ilyen fogalmi és egyéb kérdésekben nincsen pontatlanság. Tehát ezt el kell dönteni. A másik kérdés már részben menetrendkérdés, amit felvetett Matolcsy államtitkár úr. Itt két dolgot össze kell kapcsolni, a földtörvénytervezettel ezt együtt kell vinnie a földművelési minisztériumnak és az Igazságügyi Minisztériumnak. Nem tudom, hogy áll a három párt között történt elvi megállapodást követően kialakult földtörvény előkészítése, mert ennek együttesen kell tulajdonképpen ismertté válnia. Ez azt jelenti, hogy a földtörvényt,? ha a Minisztertanács megtárgyalta és elfogadta, akkor a földtörvény az egyik kiindulópont, és a földtörvényhez kapcsolódóan kell haladnunk. A földtörvény azért is nagyon fontos és eldöntendő kérdés, mert akörül úgyis elég nagy viták, sajtó­ és egyéb viharok zajlottak, és egyéb vádaskodás különböző irányokból. Még a pártokon belül elhangzó szónoklatokban is eltérő interpretációk voltak, ezért ezt a kérdést valamilyen formában össze kell kapcsolni. Lehet úgy összekapcsolni, hogy a földtörvényről már egy nagyon jó összefoglalást adunk, amikor ezt kiadjuk mint vitaanyagot. De lehet úgy is, hogy a földtörvényt, a kész törvénytervezetet indokolással adjuk ki, mert különben ebből félreértések sorozata adódhat. A másik. Az egész koncepcióban feltétlenül – nem tudom, nem emlékszem pontosan – az átfutás alatt egy fogalmat be kell vinni a köztudatba, a nemzeti közteherviselés fogalmát és gondolatát, azt hogy a nemzeti közteherviselés körébe tartozik az elmúlt évtizedeknek a károsodása. Meg kell magyarázni azt, hogy a nemzeti közteherviselés azt jelenti, hogy az egész országnak együttesen kell viselnie azt, ami itt történt. Ebből következik, hogy ez nem oldható meg egyénileg, így lehet csak megoldani, ugyanis ilyen hangulat is van. Az egyik ember igényli a patikáját, a másik a borbélyüzletét követeli vissza, pláne, ha megvan, és úgy ítéli meg, hogy neki csak be kéne menni és átvenni, vagy az örökösnek. Ugyanakkor az elsikkadt életek, most nem mondom el, amik benne vannak a légkörben. Tehát politikailag, erkölcsileg ki kell mondani a nemzeti közteherviselést, azt hogy egyszerűen az emberek, a magyar nemzet veszített. Ezt az elveszített tulajdont, elveszített értékeket, amit minden család veszített, amit veszítettünk, azt itt egy nemzeti közteherviselésként kell felfogni. Ki tulajdonban veszített, ki ki nem fizetett nyugdíjában, a másik abban, hogy még egyéb kár érte ingóban és ingatlanban stb. tehát elvileg kell ezt. Nagyon fontos az ország hangulata szempontjából, hogy az országgal ezt megértessük. Világos dolog az, hogy nem azonos a volt tulajdonosi rétegek érdeke, és nem azonos a korábban tulajdonnal nem rendelkezők érdeke, akik ezen a téren nyilván ezzel szemben foglalnak állást. Sőt, elhangzanak olyan vélemények, hogy azáltal, hogy nem tanulhatott, azáltal, hogy ki volt telepítve, azáltal, hogy nem járhatott egyetemre, azáltal, hogy nem kapta meg azt a nyugdíját stb., tehát vég nélkül tudnám az ország keserűségét sorolni. Tehát ezért ezt az egész gondolatkört politikailag, erkölcsileg a nemzeti közteherviselés gondolatvilágában kell elindítani. Ezt meg kell fogalmazni. Tehát egyik feladat a földtörvénnyel összekapcsolás, a másik, hogy ezzel kapcsolatban ezt elmondjuk. A harmadik, hogy érzékeltetni kell tudnunk, hogy mindez az úgynevezett igazságtételi csomaggal együtt kezelhető, mert lemondást várunk a volt tulaj­donostól is, lemondást várunk a nemzeti közteherviselés szellemében. Ha ez nem kapcsolódik össze az igazságtételi csomag követeléseivel, és annak bizonyos intézkedéseivel, de legalábbis a menetrend bemutatásával, utalok például a nyugdíjtörvényre,? tehát arra a bizonyosra, amit Kelemen András a parlamentben ismertetett már, ha ezek nem kapcsolódnak össze azzal, akkor nem tudja elviselni a társadalom, hogy lemondást követelünk. Az egésznek a lényege, hogy ezt együtt lehet az ország elé tárni, nem azonos mélységben és tartalomban. A földtörvény lehet kidolgozott, amit előterjesztünk, a tulajdonkoncepció pedig tézisekben, de világosan megfogalmazott tézisekben és az igazságtétel is a menetrendben, hogy mik annak az alapelvei. Ezt így együttesen kell kezelnünk, és így lehet kiadni, ha egyetértenek. Na most menetrend szerint úgy gondolom, hogy a parlament ülésezéséig ezt a tulajdon­koncepciót a Kormánynak a kormányprogramban részletesen elő kell terjeszteni. Mint tanulmányi anyagot elképzelhető az is, hogy kiadjuk. De úgy gondolom, hogy amikor már mindez ki van dolgozva, együttesen a pártoknak, a három koalíciós pártnak kell először bemutatnunk, tulajdonképpen a saját pártjainknak. Tehát a saját pártjaink elnöksége elé kell terjeszteni, mielőtt bárhova kiadjuk. Tehát nem lehet kihirdetni az országban, sajtónak közhírré tenni, amíg a saját pártjainknak nem adjuk ki. A saját párttal egy időben tulajdonképpen a frakcióelnököknek kell átadni. Ezt tehát mint Kormány át kell adjuk a frakcióelnököknek megint csak kidolgozva. Még a tartalmi kérdéseknél majd szeretném azt elmondani, hogy a termőföldtulajdonig jutottunk el a közös koncepcióban, tehát termőföldet adunk vissza. A termőföldhöz nem tudjuk visszaadni sem az elvett felszerelést, sem mást, ugyanúgy eredetiben vagy természetben nem tudjuk visszaadni a többit sem, csak ebben a bizonyos értékpapír és egyéb formában. lEvileg nem tehetünk mást, mert ha nem ezt tesszük, akkor egyszerűen egy megállíthatatlan folyamatot indítunk el, ami szétzilálja az országot. Ha visszaadunk eredeti tulajdonba egy patikát, akkor négy másik patikát nem tudunk visszaadni. Vagy visszaadunk egy műhelyt, miközben másikat nem, vagy egy bérházat, miközben az összes bérházat nem tudjuk. Sajnos, bármennyire logikusnak vagy erkölcsösnek tűnhet a visszaadás egyes esetekben, egyszerűen, ha ezt az elvet feladjuk, akkor Magyarországon nincs ebben megállás. Mindez az egyházi tulajdonra is vonatkoztatható, mert akkor sincs megállás. Ugyanez vonatkozik a gyárak visszaadására. Hiába beszélünk kisebb gyárakról, ha a magántulajdon globális elvi alapjára helyezkedünk, nem tudunk mit csinálni. A külföldiek tulajdonérvényesítése egy kulcskérdés, a kitelepített svábok tulajdonigénye, a disszidáltak elhagyott lakása. Nem kívánom sorolni, hogy itt mi indulhat meg történelmi időben nézve, hogy hol kezdődik a tulajdon­visszaadás, hol kezdődik örökösöknek a továbbadás, meddig lehet jelentkezni, beleértve természetesen minden magyar jogfosztottság és egyéb kérdést, akár 1939-­től terjedő időszakra. Csak globálisan vetem föl azokat a kérdéseket, amelyek Magyarországon a reprivatizáció kérdését felvetik. A másik, amit hangsúlyozni kell, hogy ameddig a tulajdoni kérdést el nem intézzük, tehát amíg ebben nem alkotja meg a magyar Országgyűlés a megfelelő törvényt, addig a külföldi befektetések bizonytalanok, a külföldi a tulajdonszerzést bizonytalannak érzi, ameddig felmerülhet az a kérdés, hogy befektet Magyarországon, megvesz Magyarországon valamit, részesedik valamiből, és jöhet egy olyan törvény, amely ezt egy reprivatizáció keretében kvázi megkérdőjelezi, vagy visszaveszi. Addig nem számíthatunk komoly befektetésre, amíg ez a bizonytalanság fennáll. Tehát biztos tulajdonrendszert, biztos jogi alapot kell ahhoz teremtenünk, és bizony biztonságban kell éreznie magát mind a külföldi, mind a hazai vállalkozónak. ezek azok a kérdések, amelyekre gondolunk, és azt hiszem, nyugodtan ki lehet mondani, hogy az egész átalakulásnak és az egész további fejlődésnek gazdaságilag, politikailag, erkölcsileg most nyúlunk az alapkérdéséhez. És ez az az alapkérdés, amin a magyar társadalom tulajdonképpen a legnagyobb krízisbe fog kerülni lelkileg, ahol az indulatok a legélesebben fognak összecsapni. Hogy rákosszentmihályi családi házában bent lakik valaki, és miért nem kapja ő vissza, és onnantól kezdve lehet ezt a sort folytatni. De egy biztos, hogy itt csak elvileg tudunk ehhez hozzányúlni, és csak a kártérítésnek ez a röviden vázolt formája képzelhető el, nem pedig a természetben való, teljes egészében történő viszszaadás. Ez a nemzeti közteherviselés, hogy a megállapított tulajdon valamilyen arányában, értékpapírrendszerrel, hosszú távon kerülhessen visszaadásra. Ezért utaltam a hadikölcsönrendszerre, ami az első világháborús hadikölcsönök után Magyarországon egy külön intézményrendszert jelentett, és hosszú éveken keresztül folyt folyamatosan ennek a kifizetése. Én röviden ennyit szerettem volna, mielőtt a vitát megnyitom.

(A vitában többen hozzászólnak, megjegyezve, hogy a kárpótlás jogilag nem is létező fogalom, és hogy az nem a tulajdonban esett sérelmek orvoslására szolgál.)

Ez nagyon jó volt, hogy ezt most tisztáztuk, hogy a kárpótlás és a Kárpótlási Hivatal – ahogy már döntöttünk a felállításáról – az kifejezetten a politikai jogsérelmek orvoslására szolgáló kárpótlás. Tehát erről most nem beszélünk. Ami a tulajdonreform­kérdéshez tartozik, az itt valóban a tulajdon. Itt megint leszűkítjük a területet. A koncepció a lényeg, hogy az egész érthető legyen, és politikailag a nemzeti közteherviselés gondolatát azért kell fölé helyezni, hogy világos legyen, hogy nem lehet semmiféle teljes kártalanítás, hanem csak arányos és külön kon­cepció szerint, hogy valamit rendezzünk. Nem árt – nem kívánok történészkedni, és részeletesen ebbe belemenni –, de talán nem haszontalan röviden utalni arra, sőt Magyarország történelmi korszakfordulói miatt érdemes is akár a bevezetőben erről szólni, hogy nem ez az első történelmi korszakfordulója Magyarországnak, amikor soha nem tudtuk helyreállítani az eredeti állapotot. Köztudott dolog, hogy a török uralom után mit jelentett ez. Nem lehetett, nem is sikerült a birtokokat visszaadni, a családok nem kapták vissza az eredeti birtokaikat.? Nem kívánok részletesebb példákat felhozni, hogy mit jelentett ez 1848 után is. Mit jelentett az elcsatolt területeken a családok esetében – ismert kérdés az Erdélyből stb.­ből kikerültek esetében – mit jelentett ott a föld.? Egy kicsit ezt a kérdést, ezt a nemzeti közteherviselés gondolatának a kifejtésénél el kell mondani. El kell mondani, hogy sajnos ez bekövetkezett, és nem lehet visszaállítani. Ha a többi országgal összehasonlítjuk a helyzetünket, Lengyelországban nem történt meg a földek kollektivizálása,? ezért Lengyelországhoz eleve nem hasonlítható a helyzetünk emiatt. A földkérdés Lengyelországban nem lesz ilyen éles, mint nálunk, mert ott beszolgáltatási rendszer? volt még ezelőtt 10 évvel is. Ott tehát konzerválódott a Rákosi­éra kollektivizálás nélkül. Beszolgáltatási rendszer volt, és ezt törölték el néhány évvel ezelőtt, miközben megmaradtak a paraszti birtokok, illetve egyes állami birtokok stb. Ott az iparban jelentkezik ez a kérdés. A keletnémeteknél 1949-ig semmiféle kollektivizálás nem volt gyakorlatilag, az elhagyott javakat kivéve, tehát teljes magángazdasági rendszer volt, sőt még az 1949­et követően is. Tehát a német egység gondolatát elvileg az oroszok fenntartották, úgymint a privát szférát, amit propagandisztikusan hangsúlyoztak Németországban. Kelet­Németországban egészen a ’60­as évekig nagyon erős volt a háztulajdon. Csehszlovákiában a háztulajdon még a ’60-­as, ’70-­es évekig fontos volt, tehát nem következett be a magyarországi ’50-es évekbeli házelvétel. A korábbi cseh katonatiszti családok és egyebek fenntarthatták a házaikat még a ’60-as években is. Semmiféle ilyen megtorlás nem volt. Magyarországon egy egészen speciális a helyzet alakult ki e téren. A reprivatizációs lehetőség nálunk a legnehezebb. A németeknél van még egy szempont, az államosítási korszak rövidebb, gyakorlatilag egyes szférákban csak 20­25 éves. A másik pedig ehhez, ugyanúgy, mint minden máshoz, ott rendelkezésre áll a nyugatnémet óriási tartalék. Ez egyszerűen tartalék kérdése is. Ha van tartalék lehetősége, amivel finanszírozható, akkor sok minden megoldható. Ezért a keletnémet példa számunkra nem járható. Annyit még javasolok, hogy ezeket történelmileg egy kicsit – főleg az eszmei és eladási részében – érzékeltetni kell, és még azt, hogy ha magántulajdoni alapra helyezkedünk nemzetközileg és klasszikus értelemben, akkor még az 1949-es földosztás is megkérdőjelezhető. A ki­ és betelepítések következményei is vég nél­küliek, és a földbirtoktól a gyárig és legkülönbözőbb jelentkezések történtek meg külföldről. Sőt olyan elgondolások is megjelentek, hogy bíróság előtt pereljék ezeket vissza.

(Nagy Ferenc József agrárminiszter szerint félő, hogy helyi szinten a vállaltoknál, de különösen a mezőgazdaságban a tulajdonrendezés nem fog tudni megtörténni, mert mindenütt a régi hatalom emberei vannak még.)

Itt tulajdonképpen az igazságtétel­csomagból az első pont az ön ­kormányzat. Az önkormányzat kérdésében az önkormányzati választásoknak kell a területen, az egész országban végrehajtani a változást. A vállalati tanácsok? újraválasztásával kell végrehajtani a vállalatoknál ezt a cserét. Ez a második. Ez is már ebben az elemben, amit a Kormány előterjesztett és megtett. A harmadik, hogy azokban az esetekben, ahol állami felügyelet alatt álló vállalatok, tárcák alatt álló vállalatokról van szó, ott a felügyelőbizottságok, amiket kidolgoztak az egyik oldalon, az az egyik eszköz, a másik oldalon pedig végre kell hajtani, ahol indokolt, a személycseréket. Én erre az egyes tárcák képviselőinek a figyelmét felhívtam. Átgondoltan, körültekintően, de határozottan kell intézkedni. Természetesen minden ilyen esetben számítani kell az ellenhangokra, hiszen ismeretesek az ellenhangok, amik történtek. Ezért ezt megfelelően kell előkészíteni. Tudjuk, hogy nem kell konkrét esetekre utalnom, de ezt nem a Kormány ülésén, hanem az egyes minisztereknek kell a saját területükön végrehajtani és megnézni, hogy ez hol indokolt és hol nem. Természetesen indokolatlan lépéseket nem kell tenni. A következő kérdés a nyugdíj. Nem tudom, hogy ez hogy áll a népjóléti tárcánál. Tehát, amit a Kelemen András a parlament előtt ismertetett. Ez egy másik kérdés, amire vissza kell térni, és a harmadik, vagy a negyedik talán, amit nem tudhat a oKrmány megoldani – csak ezt tudom mondani –, az egyes helyi vagy egyéb kérdéseket. Itt az a probléma, hogy ha a Kormány intézkedik és cselekszik, akkor az ellenzék megítélése szerint az diktatúra és centralizált kormányzás. A másik oldalon viszont a társadalom önmaga tehetetlenségében és infantilizált állapotában nagyon gyakran olyat vár a Kormánytól, ami nem a Kormány hatáskörébe tartozik, sőt cselekvőkörébe sem. A Kormány nem képes arra, hogy Sarkadon a helyi szövetkezetben lévő sztálinista szövetkezeti el ­nököt elintézze. Erre egy kormány nem képes. Ha Sarkadon – 20 éve nem voltam Sarkadon, félreértés ne essék – nincsen olyan politikai párt, és nincsen a pártszer­vezeteknek olyan összefogása, amely politikai nyomást tudna gyakorolni, és a helyi dolgozók ezt hagyják, akkor ezt a Kormány soha nem fogja tudni megoldani. Ezt mondtam el egyébként az MDF országos gyűlésén is. Megvan a kör, hogy meddig kell, azért mondtam előre, hogy ezzel együtt kell nekünk cselekedni. A Kormány a következőket tette meg eddig az igazságcsomagtervből: a Tudományos Akadémiát felkértük erre a bizonyos politikai gazdasági feltáró szakbizottság felállítására, ami megtörtént. A Gazdaságpolitikai Titkárságon? készül a fehér könyv, amelyik hivatott kimutatni, hogy milyen állapotban és a gazdasági téren milyen aknákkal és egyebekkel vettük át a kormányzást. Ez tehát készül. A büntetőjogi felelősségre vo­nást csak konkrét esetben, a legfőbb ügyészen keresztül tudjuk végrehajtani. Itt egyet tudhat tenni politikai szervezet, a kormányzat is, hogy a legfőbb ügyésznek adunk felkérést konkrét bűncselekmény esetében. Honecker esetében is bűncselekmény alapján történik a felelősségre vonás. Ez csak jogi eljárás lehet. Nem javasolom, hogy most ebbe belemenjünk. Mi mindenesetre kiadtuk, és ezt szeretném is hangsúlyozni, hogy tárcánként kiadtuk, és a Legfőbb Ügyészségnek is, hogy vizsgálják az ügyeket, bárhol is merült fel. Utána itt van, hogy a Kormány javaslatot tesz az Országgyűlés számára a korábbi Vagyonfelülvizsgáló Bizottság újbóli felállítására azzal, hogy a vizsgálati időpontot 1956. november 4­ei kezdetre kell kiterjeszteni.?

(Boross Péter tárca nélküli miniszter a vagyonváltságot? tartja elfogadható megoldásnak, amit utoljára 1940-ben alkalmaztak hazánkban.)

Megfontolandónak azt érzem, amit Boross Péter felvetett, bár általában természetben azt sem kivitelezhetőnek, de elképzelhető egy különbségtétel. tehát a korábbi tulajdon arányában, vagyis egy lakóház, tehát egy családi ház esetében nagyságrendben nagyobb legyen az arányos kártérítés vagy kártalanítás összege, mint egy lakás esetében. ezt én megfontolandónak javaslom. Meg kell vizsgálni ennek a lehetőségét, vagyis hogy könnyebben szerezhesse történetesen vissza a rákosszentmihályi házát, hiszen arról van szó, mint egy műhelyt vagy egy üzletet. Azt teljesen kivitelezhetetlennek tartom értékben, hogy visszaadni az üzleteket, műhelyeket. Nincs meg, egyszerűen átalakult szerkezetileg a gazdaság, és egy kis részét jelenti az, ami ebben az esetben eredetiben visszaadható lenne, ezért ezt nem tudjuk megoldani. Ezt kimondani elvileg lehet, de jó lenne, ha erre valaki mondana javaslatot, vagy kidolgozna javaslatot, és akkor a javaslat alapján már meg lehet mondani, hogy mit miért nem lehet. Vagy, ha csoda történne, de amíg ez nem történik meg, addig egy más megoldást nem lehet elképzelni, mint hogy egy értékpapírrendszer alapján arányosan elfogadva. Mert egyiknek megvan esetleg az a boltja, és azt viszszaadni valakinek, a volt tulajdonosnak elvileg negyvenegynéhány év után, a másiknak viszont nem, ez nem megy. A lakásnál azt tudom elképzelni, ott sem a visszaadást, mert ma ötödik, hatodik tulajdonban vannak az eredeti családi házak, hiszen államosították, elvették, az állam eladta, így a második, harmadik tulajdonos már nem minősíthető rosszhiszemű vásárlónak.? Ugye a II. világháború után a zsidó vagyonok elvétele? rosszhiszemű vásárlásnak minősült, tehát ahol életben maradtak, azok visszakapták. Rosszhiszemű vásárlásnak minősült, ha ’44­-ben megvett egy szőlőt, vagy nem tudom mit, minimális áron. Ma már nem erről van szó, mert azt sem viselné el a társadalom, hogy rosszhiszemű vásárlásnak minősülne az, aki már ötödik, hatodik tulajdonos. Így az az öröklakás vagy az a családi ház már nem visszaadható az egykori tulajdonosnak, ez megoldhatatlan. Tehát ez egy megfontolandó dolog, érdemes kidolgozni, hogy tudunk-e rangsorolni vagy bizonyos osztályozást tenni, hogy a föld mellé, a termőföld mellé, ahol azokat a megszorításokat alkalmaztuk, hogy csak az kaphatja vissza, aki vállalkozik, termelést folytat stb., tehát ott is egy megkötési rendszert alkalmaztunk. Én mindenképpen azt gondolom, hogy ezt a kérdést és az itt elhangzottakat a Gazdasági Kabinetnek szakértői szinten is még meg kellene vitatni, át kellene vitatni. Át kell alakítani a végleges szövegre ezt a példányt, és ha nincs további javaslat, akkor az itteni vita figyelembevételével kellene kidolgozni, és először a koalíciós pártok vezetőségének és a frakcióknak átadni.

(Néhány hozzászólást követően.)

Mielőtt szünetet tartunk, és ha nincsen új hozzászólás, szeretném akkor lezárni. Szeretném akkor úgy összegezni, ahogy a bevezetőben is elmondtam, a földtörvénytervezet az a koalíciónak egy megállapodásán alapuló tervezete, amit elkészít a földművelésügyi miniszter, és amit az igazságügy­miniszter beterjeszt. Ez egy kompromisszumos törvényjavaslat, amelyik a termőföldre terjed ki. Ez politikai bizalomerősítő, ha úgy tetszik, a bizalomkeltő hatás mellett bizonyos igazságérzeti, de ha valaki pejoratívan akarja megfogalmazni, akkor az emberi indulatoknak a kielégítéséhez segít. Tehát az egy keret, és a földtörvény mint kapcsolódó rész, és az igazságtételi csomagnak mint az egésznek egy pszichikai háttere. Magát, a privatizációs tervet, én úgy gondolom, hogy ezt a Kormánynak elfogadásra ajánlom, kimondva azt, hogy a földön – ott is a termőfölddel kapcsolatban a törvényben megfogalmazott formán – kívül reprivatizáció nincs. Nem feltétlenül ebben a formában, de mindegy is a megfogalmazás, azonban fogalmilag azt ki kell mondani, hogy reprivatizáció természetben és visszaadásban ebben a formában nincs, mert hogyha bármennyire is erkölcsi és minden egyéb szempontból a reprivatizáció felmerül, az
egyszerűen végrehajthatatlan. Végrehajthatatlan dolgot pedig kormányzatként nem terjeszthetünk elő, ezért a kártalanítás az egyetlen megoldás, amit a megjelölt formában ajánlani tudunk. Egyetértek azokkal, hogy a variációk benyújtása sem helyes megoldás tulajdonképpen. A Kormány egyet terjesszen elő, amit helyesnek tart, s ami a parlament elé kerül. Majd a parlament vagy elfogadja, vagy nem, és kritizálja. De nekünk azt kell előterjeszteni, amit az egész koncepció szerint a legjobbnak tartunk. Miután marad a kártalanítás lehetősége a nemzeti közteherviselés keretében, ennek egy része arányosan a tulajdonhoz igazodva az egykori tulajdon kártalanítására korlátozódik, ami felmerült, nem pedig egyébre. Na most a társadalmi vita kérdésében, úgy gondolom, hogy két dolgot kell figyelembe venni. A társadalom azonnal úgyis elkezd róla vitatkozni, ahogy kikerül, ezért nem kell külön társadalmi vita. Egyszerűen azzal, hogy a Kormány nyilvánosságra hozza, megkezdődik erről a koncepcióról a társadalmi vita, és ezt kell képviselnie nyilván a Kormánynak. De ez előtt, mivel egy koalíciós, egy többpártrendszerű kormány vagyunk, első lépésként mégis át kell adni a pártoknak, ezt nem tudjuk megkerülni. Tehát az nem lehet, hogy mi most holnap ezt nyilvánosságra hozzuk, és a pártjaink vezetősége és elnöksége az újságban olvassa. Ezt nem teheti meg a Kormány. Tehát a következő lépés, hogy ha a Gazdasági Kabinet, ez a műhely végső fokon sajtó alá rendezi, az elkészült anyagot át kell adnunk a pártok vezetőségének, s amikor átadtuk, akkor azt követően, s az első vita után egy hét múlva nyilvánosságra kell hozni. Tehát tulajdonképpen sokat ezzel nem érdemes várni, mert úgyis kikerül. Ha már valami odakerül egy párt 20 tagú vezetősége elé, utána akkor azt már nyilvánosságra kell hozni azzal, hogy ezek a tézisek a kormányprogramban kerülnek kifejtésre, és utána kell a parlament elé terjeszteni. Következő kérdés, egy törvénytervezetnek ezzel kapcsolatban az elő­készítése, miután ezt a koncepciót elfogadtuk, ez a következő lépés, ami megkerülhetetlen. Hiszen az a célszerű, hogy ezt a törvénytervezetet, ezt a kerettörvényt a parlamenti vita alkalmából legalább elő kell terjeszteni, amelyik ezen alapul. Természetesen azt meg lehet fontolni, hogy ez milyen mélységig terjedhet ki, mik ezzel kapcsolatban a felmerülő jogi aggályok, de a Kormány számára, a kormányprogramnak most már ezt törvényjavaslatban kell megjeleníteni a parlament előtt. Ez egy nagyon nehéz kérdés, mert egy teljes, átfogó privatizációs törvény – biztos vagyok benne, hogy – mire a parlamenten keresztülmegy, az egy hosszú, nyugodtan mondhatjuk, feltehetően az egyik leghosszabb nagy törvényjavaslat lesz. De el kell indítani, mert különben a vita vég nélküli elméleti vitává válik, és nem lesz kanalizálható, a parlamenti vita viszont végül mindig jogszabályban kanalizálható. Akkor felteszem, ebben a már többször előterjesztett formában, szavazásra a kérdést, de már nem ismétlem el. Tehát tulajdon-visszaadás kérdésében kimondva azt, hogy földtulajdonon kívül reprivatizáció nincs. A reprivatizációval kapcsolatos politikai felhatalmazást ebben a formában mellőzzük, így nem terjesztjük a parlament elé, hanem egy programot terjesztünk ebben a formában a parlament elé, tehát így kell átfogalmazni. Felhatalmazás van pedig arra, hogy a tézisek eszerint kerüljenek végleges kidolgozásra, és egyidejűleg kezdődjön meg az előkészítése egy kerettörvény­tervezetnek legalább. Támadás politikai téren ez ellen a koncepció ellen két politikai irányból jöhet. Most nem pártokat jelzek, hanem inkább állásfoglalásokat, amelyek tulajdonképpen azonosat fognak mondani két ellentétes irányból. Az egyik álláspont az lesz, amelyik azon logika alapján, hogy a termőföldben a reprivatizációt elfogadtuk, ezen a címen követelni fogja, hogy a borbélyműhelyt is adjuk vissza, és ezen a címen fogja követelni, hogy minden mást is, anélkül, hogy ennek a logikáját fel­ismernék. Ez lesz az egyik álláspont, ha úgy tetszik, ez a volt kistulajdonosok szemléletéből, a tulajdonosok szemléletéből ered. A tulajdoni reprivatizáció oldaláról ugyanezen logika alapján fog támadni, aki nem akarja a reprivatizációt, ez pedig mondjuk az Agrárszövetségtől? kezdve és mások. Ezek ugyanerre fognak hivatkoz ni azon az alapon, hogy azért nem lehet visszaadni a kisföldet sem, mert különben akkor vissza kell adni mindent. Tehát tulajdonképpen a politika hagyományainak megfelelően a két szélsőség azonos állásponton lesz. Úgyhogy most már, azt hiszem, mindenki előtt világos. Tehát tárgyalási alapnak, azonkívül felhatalmazással pártjainknak való kiadásra az anyag a most elhangzottaknak megfelelő átdolgozást követően jó. Utána pedig a nyilvánosságra hozatal menetrendjében is egyetértünk. Kérdezem, hogy akkor ez ellen van­e ellenszavazat? Nincs. Tartózkodás? Nincs. Akkor egyhangúlag jóváhagyottnak vesszük a tulajdonkoncepciót ebben a formában. Még a tulajdon­hoz annyit szeretnék hozzátenni, most volt itt a katolikus egyházi küldöttség, és be fognak adni a Kormánynak három napon belül egy memorandumot bizonyos egyházi tulajdonok visszakérésével kapcsolatban. Most mi itt ugye azt mondtuk, hogy az egyház sem azon az alapon kérheti vissza a tulajdont, hogy övé volt, az egy másodlagos elem, hanem azon az alapon, hogy mire kéri. Tehát a szegedi piarista gimnáziumot úgy nem lehet visszakérni, hogy a mienk volt, de úgy vissza lehet kérni, hogy egy piarista gimnáziumot kívánunk megnyitni Szegeden, vagy egy könyvtárat valahol. Na most valamilyen félmondatot, egy olyan mondatot ebbe a tulajdonrendszerbe be kell venni, hogy az egyházaknál se eszkalálódjék a tulajdon visszakérése reprivatizációs programmá. A másik oldalon fontos, hogy a lehetőség meglegyen arra, hogy tényleges feladatra, például kórház és az ehhez kapcsolódó rendi élet, vagy ehhez kapcsolódó feladat végzésére lehessen visszaigényelni ingatlant. Tehát ezt nagyon jól kell megfogalmazni, de fontos, hogy a koncepcióban ez benne legyen. Annál inkább, mert számíthatunk ugyanarra, amiben a Bercinek már nagy gyakorlata van.

A nem állami felsőoktatási intézmények, vagyis a magánegyetemek működésének alapvető feltételeivel kapcsolatban.

(Andrásfalvy Bertalan művelődési és közoktatási miniszter rövid tájékoztatást ad arról, hogy egyre nagyobb lehetőség van magán, egyházi és más iskoláknak alapítására, és meg is jelentek az alsó foktól, a Waldorf-óvodáktól? kezdve most már az önálló magánegyetemekig.)

Ezeket a magánegyetemeket nézve a világban ezek vagy magántulajdonban, vagy alapítványok tulajdonában lévő intézmények. Az alapítványok egy része összegyetemi alapítvány, van, ahol a működés költségét államsegély egészíti ki, sőt már az alapításnál is az állam államsegélyt vállal. Oxfordban a tanszékeknek van alapítványa, van gazdag tanszék, és van szegény tanszék, például attól függően, hogy milyen alapítvánnyal hozták létre. Van, amelyik könyvkiadási sorozatokat tud biztosítani, és van, amelyik alig tud működni, csak szerényen, bár nem a mi viszonyainkhoz képest. De mindenütt megvan a jövedelembiztosító alapítványrendszer. Tehát én úgy gondolom, hogy ezt csak úgy lenne szabad engedni, ha a fenntartás biztosítva van. Ezt az ágazati társfelügyeletet feltétlenül bele kell dolgozni a törvénybe, annál inkább, mert ameddig a képzés meg van osztva, addig egyértelmű, hogy ennek benne kell lenni. A másik pedig, hogy a fenntartás folyamatosságát biztosító forrásoknál meg kellene határozni jogilag is, hogy mi a magántulajdon. Elvileg bérházak is lehetnek, ahol jövedelmet hoz a bérház. Tehát, hogyha az SZDSZ-egyetem megalakul, akkor annak olyan alapítványt kell már létrehozni, hogy az alapítványnak a kamataiból működtethető legyen az intézmény, mert különben miután óhatatlanul elismerjük a diplomát, és ha három év múlva nincs fedezete az egyetemnek, akkor az rászakad az államra. Milyen más módja van a finanszírozásnak, ha nincs magántulajdon, hiszen közadakozásra, folyamatos közadakozásra nem lehet egyetemet alapítani. Tehát mégiscsak kell egy alapítvány. No most ez az alapítvány lehet Amerikában, ha igazolja az alapítvány, hogy saját belső alapítványi rendje szerint külföldi egyetem finanszírozását szolgálja. De, ha ezek nincsenek rögzítve, akkor, megítélésem szerint, nagyon veszélyes út, és nem véletlen, hogy Magyarországon és általában ezekben az országokban minden egyetem állami volt. Nem államiak voltak az egyházak által fenntartott jogakadémiák, líceumok,? a kecskeméti református, a miskolci, előtte az eperjesi evangélikus, de mindegyiknél valamilyen szervezet állt mögötte. Én javasolnám ezt átdolgozásra, és ezt még egyszer fontoljuk meg. Meg kellene vizsgálni például a magánegyetem statútumát, például a, mit tudom én, a lublini, vagy egyéb egyetemét. ott is ugye a katolikus egyház a fenntartó. Tehát van egy hatalmas egyházi szervezet, az mindegy, hogy arra Rómától még külön kap támogatást, no de olyan garancia a lengyel egyház is, hogy képes működtetni.

(Andrásfalvy Bertalan szerint a finanszírozást biztosíthatja egy vállalkozás is.)

Ez szerintem bizonytalan. Ha vállalkozás, akkor is a vállalkozásnál is kell egy alapítvány. A Welcome Gyógyszergyár, a Lundberg Gyógyszergyár, ez mind alapítvány. Tehát nem egyszerű vállalkozás, hanem ezek alapítványként is működnek, és azt a tudományos kulturális célt az alapítvány finanszírozza, és az alapítványt töltik fel folyamatosan a vállalati jövedelemből. Tehát azért ezt meg kell fogalmazni, mert ez így bizonytalan, hiszen egy vállalat az meg is bukhat.

(Andrásfalvy Bertalan kérdésre elmondja, hogy a jelenleg működő magánegyetemek az épületeiket az önkormányzatoktól kapták.)

Ennek is például, és ez a másik, kifejezésre kell jutni. Például, hogy ha azt mondom, alapítványi egyetem – nem ok nélkül lovagolok ezen –, akkor az alapítványi egyetemnél az épületet belevitte az állam, vagy a város, vagy az önkormányzat, tehát belevitte az alapítványba az épületet. Ez már az állami támogatásnak az egyik eleme. Ehhez kell a további, hogy ki lehessen elvileg mondani, hogy fenntartható alapítványból, fenntartható tandíjból. Ezeket az elemeket: a tulajdont mint biztosítékot, az alapítványt és a tandíjat legalább fel kell sorolni. Mert, ha ezt nem jelöljük, hanem csak azt, hogy valamilyen módon kell garancia, ez azt jelenti, hogy jön egy kormány, mi most hisszük magunkról, hogy mi ezt precízen csinálnánk, de jöhet egy kormány, amelyik azt mondja, hogy nem számít, megcsináljuk, elfogadjuk. Úgyhogy javasolnám ezt.

(A cikk a VERITAS-nak a Magyar Napló Kiadó által a Batthyány Alapítvány anyagi támogatásával kiadott, Dévavári Zoltán és Kajdi József szerzők által készített „MI EZT VALLJUK” napirendhez és napirenden kívül: Antall József miniszterelnök kormányüléseken elhangzott érdemi hozzászólásai c. I. kötet 497-511. oldalán megjelent szövege)