1993. év

(Balsai István igazságügy-miniszter a bevezetőjében elmondja, hogy az Alkotmánybíróság közzétett döntése tulajdonképpen utolsó pontot tett a kárpótlási törvénykezés vagyonjogi vonatkozásaira, és miután ezen a pilléren alapszik több más törvénycsomag, ezzel egyúttal egyszer és mindenkorra vitathatatlanná tette az ügyek ilyen formájú elintézését, ahogy a kárpótlási törvények elrendezték a vagyonjogi részeket. Kivételt képez a zsidó letétekkel kapcsolatos nagyon sok panasznak az összefoglalt elbírálása.)

Egy pillanat türelmet kérek azért, hogy világosan lássa mindenki a párizsi békeszerződésnek a 22. cikkét. Megkérem Kajdi államtitkár urat, hogy olvassa fel, hogy mindenki előtt világos legyen.

(Kajdi József, a MEH közigazgatási államtitkára felolvassa: „22. cikk 2. pontja. A magyar kormány mindazoknak a személyeknek, szervezeteknek vagy közösségeknek Magyarországon levő összes javait, jogait és érdekeit, akik, illetőleg amelyek egyénenként, vagy mint összességek tagjai faji, vallási vagy más fasiszta szellemű zaklató rendszabály tárgyai voltak, amennyiben azokra nézve a jelen szerződés életbe lépésétől számított hat hónap alatt örökös nem jelentkezett, vagy igénybejelentés nem érkezett, át fogja ruházni az ilyen személyeket, szervezeteket vagy közösségeket Magyarországon képviselő szervezetekre. Az átruházott javakat ezek a szervezetek az említett magyarországi összességek, szervezetek és közösségek életben maradt tagjainak támogatására és helyreállítására fogják fordítani. Ezeket az átruházásokat a jelen szerződés életbe lépése után 12 hónapon belül kell foganatosítani, és azok magukban fogják foglalni a jelen cikk első bekezdése értelmében visszaállítandó javakat, jogokat és érdekeket is.”)

Na most, itt ugye az alapvető komplikációt az okozza, hogy van egy nemzetközi jogi megállapodás becikkelyezve. Én a következőket szeretném a bizottságnak a munkájához és ehhez mondani. Általános politikai szempontból, azt hiszem, hogy mindenki előtt világos, hogy sem a zsidóságnak, sem a magyar népnek nem szolgálná érdekét, ha ez egy politikai propaganda részévé válhatna. Ez az egyik, amit meg kell értetni. A másik, amit jogászoknak vetek fel, melyik az a Nemzetközi Bíróság Hágától? Strasbourgig,? ahol az a kérdés felvethető, hogy ennyi évtized után természetes személyek örökösödési joga hogy jelentkezhet ilyen áttétellel a közösségre vonatkozóan? Van-e erre lehetőség? Nem most kérem erre a választ, mert nem akarok jogi vitát, hanem azt, hogy mik azok a kérdések, amiket e vonatkozásban meg tudunk vizsgáltatni. A másik, hogy az életben maradottak kárpótlására kell fordítani, tehát ki kell mutatni azt, hogy akár a kárpótlás révén, akár eleve a ’46. évi 25. törvénycikk alapján és az azóta eltelt időszakban milyen intézkedések történtek, amit a közösség megkapott. Ez kvázi egy beszámítás. A harmadik, hogy ’45 után az Elhagyott Javak Kormánybiztossága összegyűjtötte a zsidó javakat, az elpusztult zsidóság javait, ezt akkor átadta, és ezeket árveréseken részben kiárusították. Tehát ez a folyamat akkor megindult, és ez meg is történt részben. Tehát ezt is be kell mutatni, hogy ez akkor egy olyan folyamat volt, ami körülbelül ’48–’49-ig tartott. Addig itt kiárusítások történtek, hitközségek és ezek a szervezetek az ország legkülönbözőbb részeiben árusították. Tehát mit nyújtott eddig a magyar állam e vonatkozásban, mit adott vissza. Ezt is mind ki kell ehhez tulajdonképpen mutat ni. Felhívom a figyelmet, hogy a cigányok is az elpusztultak vagyonával kapcsolatos kárpótlással kapcsolatban jelentkeztek azzal az igénnyel, hogy ezt a vagyont kárpótlásként közösségi tulajdonként mint közösség kérik, ugyanennek analógiájára. Ezt is feltétlenül figyelembe kell venni. És még egy tételt figyelembe kell venni, hogy a statisztikai adatok szerint, akiket zsidóként deportáltak, tehát a deportált zsidóságnak körülbelül húsz százaléka akkor keresztény hitre tért. Ennek következtében az a kérdés, hogy kinek adja vissza az állam? Melyik közösségnek vagy milyen közösségi szemlélet alapján? Ez is egy eldöntendő elvi kérdés, hiszen hát Apor Vilmos is, tudjuk, így, ezen a címen szállt fel a deportáló vonatra, hogy keresztény hívei vannak a vonaton. Ennek következtében ez is ezt a leegyszerűsített formát kérdésessé teszi. Tehát egy nagyon alapos jogi vizsgálatra van szükség, amiben benne van az Izraelhez fűződő kapcsolat, benne van a zsidósággal, a magyarországi zsidó közösséggel való kapcsolat kérdése, és mindezeknek a részletkérdéseknek a tisztázása. Én úgy gondolom, hogy az alkotmánybírósági döntésnek a Kormány felhatalmazására vonatkozó részét kell nekünk elfogadni és támogatni, ami arra irányul, hogy december 31-ig megbízást kaptunk a tárgyalás folytatására ebben a kérdésben, és ebbe az irányba kell nekünk lépni. Úgyhogy én ezt egy nagyon fontos, kényes, tapintatot igénylő kérdésnek tekintem. Itt még annyit jelzek, hogy az a szerencsétlen nyilatkozat, ami több mint szerencsétlen, pimasz és ostoba nyilatkozat, amit a Landeszmann és Zoltai tett,? ami miatt akkor én még aznap a budapesti izraeli nagykövettel egy háromoldalas levélben közöltem az ezzel kapcsolatos álláspontomat, vagyis ennek a visszautasítását, aminek a kezelésére ez a forma meg is történt, ugyanis egymás után határolták el, sőt a lemondásukat követelték zsidó szervezetek és tekintélyes személyek. Március 2-án írtam a levelet,? de én személyesen is beszéltem vele. Teljesen egyetértett, hogy ez milyen káros mind a zsidó közösség, mind az izraeli kapcsolatokkal összefüggésben. Mind Landeszmannt, mind Zoltait nagyon élesen támadták.? Ez megint egy olyan kérdés, aminek a kezelésére ez volt a legjobb módszer, és nem pedig az, hogy mi itt kormányzati szinten vagy parlamentben folytassunk erről vitát, és ez túllépjen bizonyos határt. Így maguk a vezető zsidó szervezetek határolták el magukat, rabbik és mások, és fölvetették a két úrnak a lemondását, ami amúgy is nagyon régen üdvös lenne, ugyanis ők az egyik fő akadályozói annak, hogy itt normális légkör legyen. Izrael egyáltalán nem támogatja őket. Én még ezt szerettem volna a vizsgálathoz elmondani. Tehát rendelkezésre áll több hónap, de itt nagyon érzékenyen, nagyon tapintatosan és nagyon körültekintően kell eljárni. Arra újra felhívom a figyelmet, hogy ezekkel a kérdésekkel kapcsolatban van egy alapvető törvényünk, a ’46. évi XXV. törvénycikk,? amiben a Nemzetgyűlés akkor már állást foglalt. Tehát azok az állítások, hogy a magyar országgyűlés vagy magyar parlament nem fejezte ki az elhatárolódását, nem rehabilitálta a zsidókat, ez mind nem felel meg a valóságnak. Ezt egyébként, én azt hiszem, ’89-ben már, még ellenzékben a Magyar Nemzetben közöltem.

(Jeszenszky Géza külügyminiszter pontosít: az MDF országos gyűlésén.)

Akkor az MDF országos gyűlésén hangzott ez el. Hogy idézzem a nagykövet urat ebben a szűk körben, és ami itt hangzik el, az csak a Kormányra tartozik, bizonyos kérdésekben mindig zárt az ülés. Azt mondta a Krausz nagykövet úr, hogy miniszterelnök úr, ezek nem csak diaszpórában élnek, hanem a diaszpórából akarnak élni. Ezzel azt hiszem, hogy mindent elmondott. Ha valaki elolvassa Samir nyilatkozatát, aki a Népszabadság szombati számában nyilatkozott ugyanezekről,? nem erről a konkrét ügyről, az a nyilatkozat világosan mutatja, hogy Izrael egy nemzet, amelyik ugyanazokkal a kötelezettségekkel nézi a világ zsidóságát, ahogy a német kormány a németeket, vagy mi a határon túli magyarokat. Ezt mi elfogadjuk, de ezt a politikai magatartást, amelyik igen gyakran éppen nem a zsidóságnak azokból a köreiből jön, akik Izraelben vagy egyéb helyen ezt józanul látják, azt nekünk vissza kell utasítani kellő formában. Ez pedig egy jogi kérdés, amit politikailag kell kezelni, de jogilag kell megoldani.

(Mádl Ferenc művelődési és közoktatási miniszter megkérdezi, hogy a második világháború során elhurcolt és esetleg Magyarországra, az államhoz visszaszállításra, visszajuttatásra kerülő műkincsek és egyéb kincseknek a tulajdonjogi sorsa hogyan alakul?)

Magyarul: a báró Hatvany család pöcsétjével ellátott festmény kié?

(Bogdán Tibor igazságügyi közigazgatási államtitkár szerint az Alkotmánybíróság döntésének megfelelően egyértelműen a Hatvany családé, ugyanis amit ’45-ben elvittek, azt nem tudták államosítani, ergo gyakorlatilag ez annyit jelent, hogy őneki személy szerint a tulajdonjoga fönnáll az adott tárgyon.)

Ebben az a veszély, hogy a német állam fogja megkapni, mert a Hatvany család azt bizonyította, hogy az SS vitte el, és nem az oroszok, és felvette a Hatvany család Németországban az erre vonatkozó kártérítést. Ebből lett a vő, a Nagy Endre Afrika-vadász Tanganyikában, és vadásztulajdonos ebből a Hatvany-pénzből, úgyhogy becsapták a német államot. Utólag derült ki, hogy az oroszok vitték el, és nem az SS. Hát ez csak erre vonatkozik.

(Bogdán Tibor rákérdez a miniszterelnöktől a cigányok megkeresésére, miután a miniszterelnök említést tett a cigányok képviselőivel való, ez ügyben történt tárgyalásáról is.)

Hát, először is meg kell keresni azokat a cigányokat, akik az igazi cigányok. Akik megkerestek, azok az SZDSZ-es cigányok voltak, a Horváth Aladár félék, de ugye tudjuk, hogy 165-valahány cigány szervezet van. Itt ők belemennének egy olyanba, hogy hosszú távon, jelképesen kárpótoljuk őket. Fontos, hogy elkezdjünk velük is tárgyalni, és előzetesen meg kellene velük állapodni abban, hogy egy kulturális intézménynek a megalapításával, vagy egy cigány múzeummal letudjuk a dolgot. Egyébként nincsenek meg a statisztikai adatok, nem bizonyítható, hogy mennyi cigányt vittek el, és az sem bizonyítható, hogy mijüket vitték el. Ennek következtében itt egy szimbolikus dologról lehet szó, amit elő kell készíteni. Ez elé lehet vágni megfelelő időben egy szerződéssel, hogy mit adtunk. Egyébként a küldöttség azt mondta, hogy az a probléma, hogy az öreg cigányok, akik ott voltak, nem akarnak róla beszélni, mert azt mondták, hátha újra elviszik őket. Azt hiszem efölött nem érdemes vitát nyitni. de én semmi mást nem akartam, csak a problémát feltárni, és utána ezt vizsgálja a bizottság. Akkor ebben a formában az igazságügy-miniszter úr előterjesztését elfogadjuk ezzel a módosítással.

(A cikk a VERITAS-nak a Magyar Napló Kiadó által a Batthyány Alapítvány anyagi támogatásával kiadott, Dévavári Zoltán és Kajdi József szerzők által készített „MI EZT VALLJUK” napirendhez és napirenden kívül: Antall József miniszterelnök kormányüléseken elhangzott érdemi hozzászólásai c. I. kötet 884-888. oldalán megjelent szövege)