1993. év

(Mádl Ferenc művelődési és közoktatási miniszter kéri, hogy a Kormány engedélyezze ennek az alapítványnak a létrehozását, továbbá 350 millió forintnak az alapítványhoz való rendelését, amely összeg az 1956 utáni magyar történelem dokumentumfilmjeinek, dokumentumainak, illetőleg a történelmi korszak játékfilmjeinek megalkotására, szponzorálására szolgálna.)

Akkor a kérdést úgy teszem föl a továbbiakban, hogy úgy látja-e a művelődési miniszter és a minisztérium, hogy a mögötte álló művészi igények, művészek igényei indokolttá teszik, hogy ez az összeg elkülönítetten jelentkezzék, nem pedig egy másik alapítványhoz, a Magyar Mozgókép Alapítványhoz csatolva. Tehát elképzelhető, hogy olyan művészi igényekről van szó, és művészek közötti egyensúly fenntartásáról – hogy elegánsan fogalmazzak –, ami miatt politikailag indokoltnak tartották, hogy ezt így hozzák elénk. A következő, hogy nyilvánvaló, hogy mi minden esetben támadásnak vagyunk kitéve. Itt az a kérdés, mivel a népjóléti miniszter tette föl, hogy egy homeopata megoldást találjunk-e, vagyis, ha már támadnak bennünket, akkor ugyanannak kitesszük magunkat szívélyesen még egyszer, és ezzel az előzőeket is igazoljuk, hogy annak ellenére, hogy támadtak bennünket, továbbra is létrehozunk egy ilyen kulturális alapítványt. Ez egy homeopata válasz a támadásra. Ez a második, amit kívántam ehhez megjegyezni. És a harmadik, hogy végső soron az előterjesztő miniszter döntse el, hogy a felsoroltak alapján indokoltnak tartja-e a létrehozást és a pénzösszeg biztosítását. Ha indokoltnak tartja, akkor mi mint Kormány, levezetve ebből a bizonyos költségvetési tételből hozhatjuk ezt meg. Egyébként, hogy a jövőben mi lesz minden alapítvány esetében, ugyanis hasonló célra kell felhasználni az alapítvány vagyonát akkor is, ha megszűnik egy alapítvány. Ezzel egy jogi kötelezettséget hárítunk tulajdonképpen a következőkben is minden leendő hasonló szervezetre, tehát e szerint kell eldönteni. Ennyi megjegyzést szerettem volna hozzáfűzni, és így adom tovább a szót. Van-e még a miniszter úron kívül? Kérdés, megjegyzés? Nincs, akkor visszaadom szót.

A Különfélék között az 1994. évi költségvetési irányelvek tárcajavaslataival kapcsolatban.

(Szabó Iván pénzügyminiszter az 1994. évi költségvetés előkészítésével kapcsolatban elmondja, hogy azzal a kérésével, hogy mindenki próbáljon harakirit elkövetni, frenetikus, átütő sikert ért el, mert sikerült 11 milliárdot lefaragni, és most már csak alig haladja meg a jövő évi költségvetési deficit az 520 milliárdot. Nagy vita alakul ki, hogy mennyire kötelező tartanunk az IMF által megszabott deficitmértéket, továbbá a költségvetési prioritásokkal kapcsolatban. Különösen Mádl Ferenc művelődési és közoktatási miniszter nehezményezi többszöri hozzászólásában a tárcájának és a tárcája által képviselt területeknek a nehéz költségvetési helyzetét.)

Kérem szépen, azt hiszem, hogy zárjuk le ezt a vitát. Annyit szeretnék hozzáfűzni, hogy először is sajnos ez egy hosszú lejáratú dolog, és nem a jelen kormányzati periódus utolsó évében megoldható kérdés, mert a legbölcsebb intézkedés pénzügyi következményeit már semmiképpen nem mi őriznénk, ha a végkielégítéseket és egyebeket figyelembe vesszük. De mindenképpen célszerű vele foglalkozni. A második, hogy a Tudománypolitikai Bizottság, akár felsőbb, nem tudom, viseli-e a nevében, nem viseli, de bizonyos értelemben célszerű együttesen üléseztetni a Felsőoktatási Tanáccsal, és a kettőt e vonatkozásban összekapcsolni, ahol más egyetemfenntartó tárcák és az Akadémia is jelen van. Az igazság az, hogy nem tudtunk egy tudománypolitikai és felsőoktatás-politikai nagy stratégiát kidolgozni, de nem is tudhattunk ebben a négy évben, mert ez egy hosszabb lejáratú program. Még olyan kormány nem volt, amelyik ezt meg tudta volna valósítani egy menetben, ezért csak az alapokat lehet lerakni. Az nyilvánvaló, hogy egy ilyen alapvizsgálatnál figyelembe kell venni az adott tudomány szakművelését az adott intézetként működő tanszéken, továbbá az oktatást igénylő hallgatósággal kapcsolatban egy ország gazdasági és strukturális szempontjait. Figyelembe kell venni a munkanélküliség kérdését is. Még mindig jobb, és ez a nyugati gyakorlat is, ha egyetemre járnak, akár ok nélkül is az emberek, és nem munkanélküli segélyt kapnak. Ezért van a nyugat-berlini egyetemnek 560 szláv szakos hallgatója, akikből összesen csak négy tud évente elhelyezkedni. Tehát a nyugati egyetemek jelentékeny része nem egy ilyen népgazdasági szempontból előre biztosított hely szerint működik. Nagyon jelentékeny része a tanszabadság alapján úgy működik, hogy le legyenek kötve az emberek. Viszont nem mindegy, hogy mivel kötjük le őket, experimentális szakmáknál nagy anyagi befektetést igénylő oktatással vagy mással. Nem ok nélkül a szlavistákat hagyják tömegesen, de mérnököt nem hagynak tömegesen képezni. Orvosok azért jönnek ide, mert nagyon precíz zárt számmal dolgoznak a medikusképzésben. Tehát egy ilyen koncepcióval és egy ilyen stratégiával viszont át kellene világítanunk az egész rendszert. Amire Pungor miniszter úr utalt, nyilvánvaló egy olyan példa, hogy régen a TTK-ra jártak a gyógyszerészek, mire ma mindenütt, nem ma, hanem az elmúlt évtizedekben, létrehozták a párhuzamos tanszékeket. Nincs racionálisan ez megoldva. Az idősebb generáció még tudja, hogy keresztbe jártunk egyes tárgyakat hallgatni. Tehát ezek mind megszűntek, és az egyetemek önállósodásával mindenütt kialakultak saját karok, szakok. Nem sorolom el, hogy mit jelentett a József Nádor Műszaki és Gazdasági Egyetemen ez korábban. Az agráregyetemen, a gödöllőin, egy kar nem volt, csak egy osztály. Az állatorvosi is egy osztálynak számított. Tehát egy bizonyos struktúra volt a felsőoktatáson belül, ami túlfejlődött, és ezt biztos, hogy nem lehet fenntartani. Biztos, hogy a Miskolci Nehézipari Egyetem vagy a Veszprémi Vegyipari Egyetem, és sorolni lehetne tovább, fenntarthatatlan. Most az átvilágításoknál figyelembe kell venni a tudomány művelését, függetlenül, hogy milyen tudományról van szó, és abban a teljesítményt, magát az oktatást és az adott intézmény által biztosított egyéb irányú ellátást is figyelembe kell venni. Azért van könnyebb helyzetben az orvosi egyetem, mert egy orvosi egyetem némi emelt létszámmal, megközelítően egy közkórháznak a feladatkörét látja el, mint egy klinika. Tehát ebből a szempontból ezeket végig át kellene világítani, és ha megállapítjuk Magyarország gazdasági, társadalomfejlődési, stratégiai modelljét, akkor ehhez lehet a felsőoktatásban egy bizonyos korrekciós stratégiát kidolgozni, de ez 15 évet vesz igénybe. Ezt rövidebb idő alatt nem lehet megcsinálni, és ehhez kell idomítani a kimenő hallgatókat, a tanszemélyzet külföldi kiküldetését és mindent. Ehhez viszont célszerű lenne az alapelveit kidolgozni, mert ha nem végezzük ezt el, erre sose kerül sor. Úgyhogy ezt javasolnám. És még valami. Amikor az amerikaiaknál bizonyos korlátozások léptek életbe, vagy Anglia recessziós periódusba került, de Németország nem, akkor a német egyetemeken megjelentek amerikai, nem csak fordítva, tehát a német egyetemeken is megjelentek az angol és amerikai kutatók. Tehát erre is számítani kell, hogy ha itt nyitottságról beszélünk, hogy még ezeket, a nagy európai egységet is figyelembe kell venni, amikor majd tervezünk. A fölöslegnél is figyelembe lehet venni, csak a képzésnek ehhez kell idomulni. Én azt hiszem, hogy akkor ennek jegyében lezárjuk ezt a témát.

(A cikk a VERITAS-nak a Magyar Napló Kiadó által a Batthyány Alapítvány anyagi támogatásával kiadott, Dévavári Zoltán és Kajdi József szerzők által készített „MI EZT VALLJUK” napirendhez és napirenden kívül: Antall József miniszterelnök kormányüléseken elhangzott érdemi hozzászólásai c. I. kötet 897-900. oldalán megjelent szövege)