Ebben a tanulmányban szeretnék az olvasóval néhány emléket és gondolatot megosztani Antall József nemzetközi szerepéról, amelyet a gyökeres európai változások éveiben betöltött. Antall egészen biztosan a kor kihívásaira teremtett ember volt.
Antall József ellene volt a magyarországi kommunista rezsimnek. Az ellenzéki csoportok más együtt részt vett a kommunistákkal folytatott kerekasztal tárgyalásokon, amelyek 1989. június 13-án kezdődtek. Bár ezeknek a tárgyalásoknak a célja a fennálló kormányzati rendszer reformja volt, valójában e rendszer felváltását eredményezték egy teljesen eltérő politikai és gazdasági struktúrával. A tárgyalásokkal Magyarország a lengyel modellt követte, de Lengyelországnál gyorsabb volt az ország demokratizálásában. 1989. augusztusában a magyar kormány Németh Miklós miniszterelnök és Horn Gyula külügyminiszter vezetésével döntött arról, hogy az osztrák határt megnyitja a kelet-német menekültek előtt. Ez jelentős szerepet játszott a Német Demokratikus Köztársaság, s ezáltal a szovjet blokk meggyengítésében. A nyitott határ a berlini fal ledöntését is elősegítette, mindazzal együtt, amit képviselt.
Antall József 1990. tavaszán lett miniszterelnök. Legfőbb törekvése Magyarország függetlensége volt, azaz a kivonulás a szovjet blokkból. Gondolható, gyorsan távozhatott volna Magyarország a szovjet tömbből egymagában, főként, ha figyelembe vesszük, amit egy amerikai diplomata jegyzett meg 1990-ben, hogy az ország ,jelentős előnyökkel bír a szomszédaival szemben”, beleértve „geostratégiai helyzetét, amely miatt a Szovjetunióban zajló folyamatok kevésbé érintik” Antall megértette, hogy a teljes szovjet blokk felszámolása sokkal jobb megoldás, mint egyetlen ország távozása abból. Ez a megközelítés a tömb összes tagjának együttműködését kívánta, különösen Csehszlovákiáét és Lengyelországét, Magyarország szoros partnereiét, amelyek maguk is a demokrácia bevezetésén és függetlenségük visszaszerzésén fáradoztak.
A Varsói Szerződés 1990. június 7-i csúcstalálkozóján Antall bejelentette, hogy országa ki szándékozik lépni a szövetségből a közeli jövőben. Mivel ez a csúcstalálkozó a szövetség reménytelen átalakításával próbálkozott, Antall kijelentette, hogy „sem modernizálni, sem demokratizálni nem lehet”. A Varsói Szerződés és a NATO tagországainak 1990. november 19-i párizsi csúcstalálkozóján Antall a Varsói Szerződés feloszlatására hívott fel.
Eközben Jeszenszky Géza magyar külügyminiszter tárgyalásokra invitált engem. A tárgyalások során azt mondta nekem, hogy eljött az ideje megfelelő lépések kezdeményezésére a Varsói Szerződés feloszlatása érdekében. Mivel teljesen egyetértettem vele, néhány gyakorlati részletet is megbeszéltünk. Ez a tárgyalás, amelyen senki más nem vett részt, a két csúcstalálkozó közötti időben, 1990. szeptember végén, esetleg október elején volt, egy teremben, amelyet a Csehszlovák állandó ENSZ képviselet bocsátott a rendelkezésünkre. Bizonyos értelemben a helyzet paradox volt, hiszen a Varsói Szerződés külügyminiszterei éppen szokásos találkozójukra gyülekeztek a Csehszlovák misszión a Közgyűlés alkalmából. Tárgyalásunk után mindketten csatlakoztunk ehhez a megbeszéléshez, amelyen csehszlovák kollégánk, Jiři Dienstbier elnökölt.
Antall vezetése alatt Magyarország eltökéltsége a szovjet tömb felszámolása tekintetében fontos tényezője lett azon országok közös politikájának, amelyek ezért a célért dolgoztak.
* * *
Nehéz lenne Antall József Közép- és Kelet-Európában játszott szerepéról megemlékezni anélkül, hogy nem beszélnénk a Csehszlovákia, Magyarország és Lengyelország közötti együttműködésről, amely a visegrádi háromszög nevet kapta.
A visegrádi háromszög a három ország parlamenti képviselőnek és más politikusainak kezdeményezésére jött létre. Emlékezhetünk arra, hogy az 1970-es években lengyel, cseh és szlovák disszidensek, ellenzéki aktivisták találkoztak titokban, a Szudéták hegyeiben a lengyel-cseh- szlovák határon, hogy Európa érintett részének jövőjéről beszélgessenek. Közöttük volt Václav Havel, a Charta 77 szóvivője. Voltak találkozók a lengyel és a magyar disszidensek és a kommunizmust ellenző csoportok képviselői között is. A magyarok szabadabban utazhattak Lengyelországba, mivel a rezsim Budapesten fokozatos liberalizációba kezdett.
Ezek a kapcsolatok voltak az előzményei annak a találkozónak, amit Csehszlovákia, Magyarország és Lengyelország állam- és kormányfő, parlamenti képviselői tartottak 1990. április 9-én Pozsonyban Václav Havel elnök meghívására. Az érintett külügyminiszterek is jelen voltak ezen a találkozón, akárcsak osztrák, olasz és jugoszláv kollégáik.
A pozsonyi találkozó két külön elképzelést eredményezett, a két egymásba fonódó csoport a visegrádiak és a Pentagonale érdekeinek megfelelően. A Pentagonale előbb Sexagonale lett, majd további bővítések után Európai Kezdeményezés. A trilaterális együttműködés ügye a parlamenti képviselőktől a három külügyminiszterhez került, akik megtették a szükséges előkészületeket, így 1991. február 15-én Visegrádon aláírták a három állam együttműködési nyilatkozatát (visegrádi háromszög). Antall miniszterelnök volt a találkozó házigazdája, és Magyarország részéről ő írta alá a nyilatkozatot. A három ország államfője kísérőnyilatkozatot írt alá, magyar részről Göncz Árpád.
Úgy gondolom, hogy Antall törekvése volt a visegrádi háromszög tevékenységének kiterjesztése szélesebb regionális alapokra, s nem csupán a három ország politikájának és erőfeszítéseinek koordinálása, azzal a szándékkal, hogy először társulhassanak, majd késóbb felvételt nyerhessenek az Európai Unióba. Az elképzelés a három ország közötti kapcsolatok és a Nyugattal való kooperáció fejlesztése volt, amely az akkor még megosztott Európa integrációjához járulhatott hozzá. E politika kiindulópontja a Nyugattal fenntartott kapcsolatok intézményesítéséhez a szovjet tömb volt. Antall döntő mértékben hozzájárult e politika valóra váltásához.
Hozzá kell tenni, hogy 1990. februárjában a Varsói Szerződés tagjai már döntöttek a közöttük fennálló összes katonai egyezmény érvénytelenítéséról és a szövetség katonai szervezetének feloszlatásáról. E döntés formai jegyzőkönyvezése Budapesten történt a visegrádi találkozó után 10 nappa1. A katonai elem megszüntetése, bár a helyes irányba tett mozdulat volt, nem jelentette a szerződés és az azt létrehozó szövetség felszámolását. Ellenkezőleg, a Szovjetunió határozottan ragaszkodott egy lazább szövetség fenntartásához, hogy a Közép-Európában elvesztett befolyásának legalább egy részét visszaszerezhesse. Így a szövetség politikai funkciója megmaradt volna.
A visegrádi egyezmény aláírása előtt a három delegáció Budapesten összeült, hogy inter alia megvitassák következő lépésüket arra az esetre, ha nem minden tagállam adná beleegyezését a Varsói Szerződés feloszlatásához. Nyilvánvalóan ez az aggodalom kizárólag a Szovjetunió miatt állt fenn. A tárgyalások során felvetettem, milyen lépéseket tehet a három kormány, abban az esetben, ha a szerződés feloszlatása akadályokba ütközne, vagy késedelmet szenvedne a tagállamok konszenzusának hiányában. Nemzetközi jogilag a három kormány a körülmények döntő megváltozását hívhatta segítségül a szerződésből való kilépéshez (az úgynevezett rebus sic stantibus doktrina, vagy klauza). Tény, hogy a közép- és kelet-európai események 1989-ben és 1990-ben, beleértve Németország egyesítését, ilyen alapvető változást jelentettek. Végül a Szovjetunió beleegyezett a Varsói Szerződés felszámolásába, és a három kormány nem kellett, hogy éljen a fent említettjogával célja elérése érdekében: a szövetséget az 1991. június 1-i prágai egyezményben feloszlatták.
Ez azonban nem jelentette az ügy végét. Mindhárom kormány megörökölt bilaterális szövetségi szerződést is a Szovjetunióval. Amikor az egyes országok külön tárgyalásokat kezdtek ezeknek a bilaterális szerződéseknek a megszüntetésére, a Szovjetunió nem csupán politikai klauzulákat próbált meg kitartóan az új egyezményekbe belefoglaltatni, hanem ami ennél fontosabb, megpróbálta korlátozni az új demokráciák szabadságát politikai megállapodások kötésében, különösen szövetségi szerződések kötésében a Nyugattal. Ezeket a kísérleteket a visegrádi országok sikeresen elhárították, amelyben fontos szerepet játszott az egymás közötti rendszeres konzultáció az adott kérdésekről.
Egy másik példája a Moszkvával szembeni közös fellépés érdekében történt együttműködésnek a Mihail Gorbacsov elleni 1991. augusztusi puccs idején az egyeztetés a három ország között a puccs esetleges hatásait illetően.
Antall József tökéletesen értette a visegrádi háromszög gyakorlati jelentőségét, mint informális és nem intézményesített eszközét a politika koordinálásának, ahol erre szükség volt, vagy a körülmények megkövetelték. Elkötelezett volt a transzatlanti együttműködés irányában, de csupán miniszterelnöksége vége felé, amikor egészsége gyorsuló ütemben kezdett romlani, vált a reálpolitika részévé a Cseh Köztársaság, Magyarország és Lengyelország felvétele az Észak-atlanti Szerződésbe. Antall számára kétségtelenül az európai uniós tagság bírt prioritással. Az egyes országoknak az Európai Közösséggel folytatott tárgyalásairó18 a három állam folytatta az egyeztetéseket, illetve egymás informálását a a tárgyalásokon történtekről. Ezek az együttműködések nagyon hasznosaknak bizonyultak.
A háromszög bebizonyította, hogy abban a térségben, ahol korábban gyakoriak voltak a konfliktusok és a feszültségek, a jó kapcsolatok és az együttműködés igenis lehetséges. A Nyugat a háromszöget fontos próbának tartotta abban a tekintetben, tud-e a három kormány egységes csoportként fellépni, közös érdekeket érvényesíteni, kompromisszumokat kötni. Ennek eredményeképpen a háromszög konzultációkat kezdhetett a Benelux hasznosnak bizonyult a három állam Brüsszelbe vezető útján.
* * *
Antall József a Lengyelország és Magyarország közötti jó bilaterális kapcsolatok híve volt. A középkor óta jók, sőt gyakran szorosak a magyar és a lengyel királyság közötti kapcsolatok, a két nép barátsággal viszonyult egymáshoz. Antall ebben a hagyományban nevelkedett. Családi háttere lehetővé tette számára a korabeli Lengyelország problémáinak ismeretét és megértését, különösen a második világháború kezdetével jelentkezőkét. Ezekben a sötét napokban apja, idősebb Antall József, a magyar közélet prominens szereplője, segítette, bújtatta a lengyel menekülteket, gyakran életüket mentve meg, közöttük sok katonáét, akik közül számosan a baráti Magyarországon keresztül jutottak el Franciaországba, vagy Nagy-Britanniába, hogy folytassák a harcot. A lengyelek nem felejtették ezt el.
Az 1989-es gyökeres változások óta Magyarország és Lengyelország egy oldalon áll az alapvető érdekek érvényesítése tekintetében. Ezek közül néhányat már fentebb említettem, ilyenek még: a szovjet vagy orosz dominancia felszámolása, európai uniós tagság, részvétel az észak- atlanti Szövetség tevékenységében. A két országnak nem voltak vitái vagy konfliktusai egymással, amely megosztotta volna őket. Ritkán esett meg, hogy nemzetközi ügyekben különbözött volna a véleményük. Ezek a ritka esetek sem a kölcsönös kapcsolatok terén mutatkoztak, s nem is hatottak ki azokra, hanem valamelyiküknek egy harmadik országgal vagy országokkal fennálló kapcsolataira vonatkoztak.
Példaként a német-lengyel kapcsolatokat lehet említeni. 1989. végén és az 1990-es évek első felében viták keletkeztek Lengyelország és Németország között a német egység utáni határok kérdésének végleges lezárásáról. Ezek a különbségek különös súllyal mutatkoztak meg a német szövetségi kancellár, Helmut Kohl és a lengyel miniszterelnök, Tadeusz Mažowiecki tárgyalásain és az azokról kiadott nyilatkozatokban. Antall tárgyalt Kohllal Bonnban 1990. június 21-én, s a tárgyalások során ezt a határkérdést is érintették. Antall informálta Kohlt, hogy a német- lengyel szerződés időzítését és véglegesítését ugyan úgy ítéli meg, mint Kohl, s ezáltal elhatárolódott a lengyel állásponttól. Ugyanakkor felhívta Kohl figyelmét arra, milyen belpolitikai jelentősége van Lengyelországban a határkérdésnek, valamint arra a tényre is, hogy Mazowiecki elismerte a lengyelországi kisebbségek létezését, amit a kommunisták teljes mértékben tagadtak. Antall felajánlotta, hogy tárgyal Mazowieckivel a határkérdésről, ha Kohl így lávánja. A kancellár elfogadta az ajánlatot. A két miniszterelnök közötti személyes találkozóra 1990. júniusában került sor Budapesten, az európai keresztény-demokrata pártok konferenciáján. Mazowiecki is tárgyalt ekkor Kohllal, de álláspontjaik nem közeledtek egymáshoz. Antall további segítséget ajánlott, ám a közvetítés számára kevés tér maradt. Hozzátehetjük, hogy a lengyelek és németek az év során megoldották e kérdést.
Ugyancsak, amikor Magyarország és Lengyelország a nemzeti és más kisebbségek védelméről tárgyalt, Antall a kollektív jogokat helyezte elő- térbe, míg Lengyelország az egyéni jogokat. Ám mindkét kormány támogatta a kisebbségek védelmével kapcsolatos nemzetközi lépéseket és az Európa Tanács kisebbségvédelmi konvencióját.
A visegrádi hármak krakkói csúcstalálkozója után, 1991. október 6- án, Antall József miniszterelnök Varsóba utazott, hivatalos lengyelországi látogatásának megkezdésére. Egy nappal korábban a három külügyminiszter, Dienstbier, Jeszenszky és magam elfogadtunk egy nyilatkozatot, amelyből világosan kiderült, hogy a három állam tagságra törekszik az Észak-atlanti Szövetségben. Varsóban Antallt a legnagyobb tisztelettel fogadták. Látogatása a jugoszláviai helyzet súlyosbodásával esett egybe, ahol a nacionalista érzelmek felerősödtek, s az etnikai konfliktusok kiéleződtek. A szerb erők folytatták megújult támadásaikat Horvátország ellen, s Antall miniszterelnök igen erősen aggódott a vajdasági magyar kisebbség miatt, akik a magyar-jugoszláv határ közeli térségben éltek Ahogy a rossz hírek folyamatosan érkeztek a Balkánról, emlékszem, hogy ott kellett hagynom egy hivatalos állami vacsorát, hogy a holland külügyminiszterrel, Hans van den Broekkal konzultáljak telefonon. Hollandia adta abban az időben az Európai Közösség soros elnökét, s van den Broek aktívan próbálta meg személyesen is a konfliktust elsimítani. A telefonkapcsolat létrejötte után Antall és a lengyel miniszterelnök, J. K Bielecki is elhagyták az étkezőtermet, hogy beszéljenek a holland miniszterrel.
Magyarország politikája a balkáni helyzet megoldására vonatkozóan sokkal aktívabb volt, mint Lengyelországé. Ennek ellenére Varsó és Budapest érintkezése a jugoszláv kérdésben állandó maradt. 1992. decemberében Jeszenszky miniszter és én részt vettünk egy misszióban, amely az ENSZ és a Fehér Ház felkeresésével igyekezett a Bosznia-Hercegovinában folyó háború befejezésére irányuló erőfeszítésekben részt vállalni. (A misszió volt még az osztrák és a szlovén külügyminiszter.) Abban az időben a bosznia-hercegovinai események, különösen a szerbek által elkövetett atrocitások és az etnikai tisztogatás kényszerítő intézkedéseket követeltek. Már akkoriban eljött az ideje egy korlátozott katonai intervenciónak, erő alkalmazásának Bosznia-Hercegovinában. Amennyiben ez megtörtént volna, a szörnyű tragédia megelőzhető lett volna, sok élet pedig megmenthető.
Lengyelország együttműködött Magyarországgal a Kárpátok Euró-régió létrehozásában, amely eredetileg Magyarország, Ukrajna, Szlovákia és Lengyelország határvidékét foglalta magába. A későbbiekben Románia is csatlakozott a Kárpátok Eurórégióhoz. A régió életre hívására 1993. február 14-re konferenciát hívtak össze Debrecenbe. Magyarország nagy jelentőséget tulajdonított a Kárpátok Eurórégió megteremtésének. Amikor a lengyel parlament megtárgyalta ennek a regionális és határokon túlnyúló projektjét, erőteljesen védelembe vettem azt.
* * *
Végezetül szeretném hangsúlyozni, hogy Antall József számára az államérdek nem volt az egyetlen megfontolás a politikában. Ahogy megfogalmazta egy beszélgetésünk kapcsán, amely az utolsónak bizonyult közöttünk, a politikusok nem csupán mesterségük titkaihoz kell érteniük, de mindenek előtt a tisztesség és a becsület parancsát kell követniük. Máskülönben a dolgok előbb vagy utóbb rosszra fordulnak. Ez a megközelítés Antall József tartós öröksége marad, olyan elvárás, amelynek illik megfelelni.
(Antall-emlékkonferencia, 2003. december 13.)
(Fordította: Búr Gábor)
