Amikor beléptem Antall József kórházi szobájába, a miniszterelnök, aki pizsamában ült az ágya szélén, rám nézett és így szólt:
– Azt hittük, hogy van nemzet.” Belém hasított, hogy napok óta nekem is ez jár az eszemben, de csak annyit mondtam:
– Nem gondoltam volna, hogy néhány hónappal a választások után szembe fordulnak velünk az emberek. És nem a taxisok akciója az, ami elkeserít, hanem az azt övező szimpátia– tettem hozzá.
– A jövőben mindent őszintén el kell mondanunk az embereknek – jelentette ki Antall –, akkor is, ha belebukunk. De most mindenki megérezhette, hogy milyen törékeny ez az egész, folytatta, és akiben van felelősségérzet, az belátja, hogy a legfontosabb kérdésekben szűkség van a parlamenti pártok együttműködésére.
– A szomorú az – mondtam erre –, hogy nemcsak az MSZP és az SZDSZ, hanem a köztársasági elnök is a taxisok oldalára állt, ahelyett, hogy az úttorlaszok eltávolítására szólította volna fel őket.
– Ez így van – felelte a miniszterelnök –, de akkor sem szabad támadnunk a köztársasági elnököt.
– A frakcióban nagy a felháborodás Göncz Árpád szereplése miatt – vetettem közbe.
– Az lehet – mondta Antall –, mi viszont felelősek vagyunk az ország alkotmányos működéséért, és ez alól nem mentesít bennünket az sem, ha mások figyelmen kívül hagyják saját felelősségüket.
A beszélgetés során felvetettem, nem gondolja-e, hogy neki kellett volna felszólítania a taxisokat az úttorlaszok eltávolítására, miután Göncz Árpád erre nem volt hajlandó. Ez szereptévesztés lett volna, felelte Antall. Én miniszterelnökként pártpolitikus vagyok, tette hozzá, nem játszhatom el a köztársasági elnök szerepét. Erre megjegyeztem, hogy a miniszterelnök fellépése is megnyugtathatja a kedélyeket, s talán most, hogy kezd helyreállni a rend, itt lenne az ideje, hogy nyilatkozzon a televíziónak. Mire Antall kijelentette: csak akkor fogok megszólalni, ha megszületik a megállapodás. Akkor talán megnyugtatóak lehetnek a szavaim, tette hozzá, de azelőtt nem. Megértettem a miniszterelnököt. Ha már így alakult, jobb ebből a konfliktusból kimaradnia.
Elmesélte még, hogy a bonni nagykövetségen felhívta Erdődy Gábort, hogy tájékoztassa Kohl kancellárt a kialakult helyzetről. Kohl éppen Rómában van, az Európai Közösség vezetőinek tanácskozásán, mondta a miniszterelnök, de munkatársai elérték telefonon. Megüzente, hogy Németország segíteni fog, és a tizenkettek többi vezetőjével is elfogadtat majd egy nyilatkozatot, amely támogatja a magyar kormányt.
* * *
Antall József vasárnap este, amikor helyreállt a rend, ígéretéhez híven hosszabb interjút adott a televíziónak. Nagyon emberi és hiteles volt, ahogy a miniszterelnök kórházi ágyán, pizsamában ülve elmondta, hogy ő csak szolgálni akar, s addig szolgál, ameddig a szolgálata hasznos. A személyes hangvételű pizsamás interjú – ahogy a sajtóban később emlegették – a kormány hívei számára a válság érzelmi feloldását jelentette. De Antallnak erről a szerepléséről még politikai ellenfelei is elismerően nyilatkoztak. Lehet ugyan, hogy csak azért, mert mindig is egy kiszolgáltatott, megtört Antallt szerettek volna látni, amint azt Boross Péter állította. Én akkor sem így gondoltam, és ma sem. Antall egyáltalán nem volt megtört és kiszolgáltatott, hanem határozott volt és elszánt. Úgy vélem, s akkor is úgy gondoltam, Antall jól tette, hogy hallgatva az interjút készítő Feledy Péter rábeszélésére, nem húzott öltönyt a beszélgetéshez, s azt is, hogy szemérmességét félretéve, nem rejtette véka alá személyes érzelmeit. Mindez persze nem befolyásolhatta a „gőgös” és „az emberek problémái iránt érzéketlen” Antall Józsefről a média túlnyomó része által éveken át sulykolt, hamis képet. De a pizsamában az ágya szélén ülő, saját megrendülését sem leplező miniszterelnök láttán az emberek – a krízis súlya alól éppen hogy csak szabadulva – néhány pillanatra talán közelebb kerülhettek az ország választott vezetőjéhez, a rendszerváltoztató miniszterelnökhöz.
Amikor évekkel később Feledy Pétertől megkérdeztem, hogyan tudta Antallt lebeszélni arról, hogy átöltözzék az interjúhoz, szerényen annyit mondott: a vita kompromisszummal végződött. Kompromisszummal? – kérdeztem csodálkozva. Igen, bólintott Feledy, a miniszterelnök úr ahhoz azért ragaszkodott, hogy a pizsamáját tisztára cserélje.
