Júliusban Diehl professzor újra Budapestre jön. A konzultáció után kijelenti: csak a sejttranszplantáció segíthet, ami 5 hetes kölni kezeléssel jár. Antall ezt egyelőre nem vállalja. Folytatni akarja a munkát, ehhez azonban szüksége van politikai megerősítésre.
A parlament már nem ülésezik, a Fehér Házban béke és nyugalom. Az íróasztalomnál ülök, előttem nagy halom megválaszolatlan levél. Egyszerre megcsörren a telefon, Rózsa Mariann keres. Örülök, hogy benn talállak, kezdi Mariann. Szerencséd van, szólok közbe, Akarattyán vagyunk a családdal, csak ma jöttem fel, holnap megyek is vissza. Legfeljebb későn este, jelenti ki a miniszterelnök titkárnője, mert a kormányülés után, 6 órára a miniszterelnök úr vár egy zártkörű megbeszélésre. És mi lesz a téma? – kérdezem. Egy bizalmas tájékoztatás, feleli. És ki lesz még jelen? – faggatom tovább. Várjál, felolvasom, mondja, majd kis szünet után folytatja: Bod Péter, Boross, Für Lajos, Jeszenszky Géza, te, Lezsák, Szabad Gyuri bácsi, Szabó Iván, és Szabó Tamás.
Nyilván valamilyen kormányzati ügy, amely az MDF-et érinti, találgatom, miután letettem a telefont. Bod Péter Ákos kivételével ugyanis mindenki kormánytag, vagy emdéefes vezető, okoskodom. Bod Péter viszont jegybankelnök, bár korábban ő is emdéefes miniszter volt, állapítom meg magamban.
A megbeszélt időpontban a szabadságon lévő Szabad György és Szabó Iván kivételével mindannyian ott vagyunk a miniszterelnök dolgozószobájában, Rózsa Mariann mindegyikünk elé letesz egy másfél oldalas iratot, a miniszterelnök fejlécével, a címe: „Feljegyzés betegségem tárgyában”. A végén a mai dátum: Budapest, 1993. július 22. és Antall József jól ismert aláírása, vastag fekete tollal. Alatta még éppen elfér a papíron a kilenc név, mindegyik mellett kipontozva az aláírások helye. A nevek felett aláhúzva: „Tudomásul vettem”.
Elkezdem olvasni a feljegyzést: „1990. májusában „diagnosztizáltam” magamnak egy csomót, ami betegségként még nem volt elkülöníthető” Aztán orvostörténészhez méltó szakszerűséggel leírva a betegség menete, lezárva azzal, hogy „folyamatos kivizsgálásom és kezeléseim biztosította tevékenységem ellátását és orvosaim ettől eltérő döntéséig, tanácsáig ezt még folytathatom.”
Ezután jön a lényeg: „Kötelességemnek érzem mégis a Kormány, az MDF elnöksége és frakciója néhány tagjából álló szűk körű bizottsággal a fentiek közlését, jelezve, hogy bizalmuk megvonása esetén bármikor kész vagyok távozni. Amennyiben bizalmukat továbbra is élvezhetem, teljes politikusi, emberi és nemzeti felelősségem tudatában kijelentem – orvosaim tanácsával egyetértően –, hogy időben bejelentem, ha feladatom ellátására egészségi okokból válnék alkalmatlanná.”
Elsőként Szabó Tamás végez, és már írná is alá a szöveget, de Antall közbeszól:
– Csak akkor írjátok alá, ha vállaljátok, hogy szóltok, ha alkalmatlanná válnék, de nem venném észre. És ha ennek a társaságnak a többsége így gondolja, én azonnal felállok.
Bod Péter megjegyzi:
– Ne tréfálj Jóska, csak veled van esélyünk a választásokon.
Mindenki aláírta a feljegyzést.
Közben Antall szórakozottan politizált, kicsit végrendelkezett is. Rózsa Mariann gyorsírással jegyzetelt. Boross Péter a helyettesem, mondta Antall, „Ha valami történik – így fejezte ki magát –, neki kell vinni a dolgokat”. Für Lajosról kijelentette, hogy őt 1995-re „tartalékolni kell köztársasági elnöknek”. Rólam azt mondta, hogy miniszternek kell lennem, ha csak néhány hónapra is. Négyszemközt ezt már korábban is megemlítette, mire megkérdeztem: Milyen tárcára gondolsz? Az teljesen mindegy, felelte akkor, de egy élvonalbeli politikus nem csinálhat végig úgy egy kormányzati ciklust, hogy ne legyen „miniszterviselt” ember.
Beszélt még rádióról és tévéről, s persze külpolitikáról is. Kijelentette, hogy „nemzetközi bevezetettségünk nagyon jó”. Elmondta, hogy az orosz veszélyt valósnak látja egy évtizeden belül, és hozzátette: „Nagyon fontosnak tartom az ukránokat.” Ezt azzal magyarázta, hogy nem árt, ha az oroszoktól egy független ország választ el bennünket, és az se baj, ha a hajdani Kisantant közé ékelődik egy baráti hatalom. Arról is beszélt, hogy Európában a német–francia kibékülés „stratégiailag teljes”.
Amikor véget ért a megbeszélés, Antall József az ajtóig kísért bennünket. „Lehet, hogy egyszer még a halálommal fogok szolgálni – mondta búcsúzóul, majd gyorsan hozzátette: – de most, hogy bizalmatokról biztosítottatok, remélem, egy ideig még az életemmel is tudok.” Egyikőnk se gondolta volna akkor, hogy milyen rövid ideig, nem egészen fél évig tart még ez a szolgálat. Ha életben marad, egészen biztos, hogy sok minden másként alakult volna…
