Engem mindig a politika érdekelt és azok a tudományok, amelyek a politikával összefüggnek. Mint alkalmazott politika a tanárságban is a művelődéspolitika vonzott. Igyekeztem mindent megismerni elméletben és gyakorlatban. Ezért szívesen tanítottam, szívesen dolgoztam múzeumban, levéltárban, könyvtárban egyaránt.
A többpártrendszer és az ezen nyugvó politikai demokrácia azon alapszik, hogy a politikai pártok között legalább annyi hasonlóságnak kell lennie, mint különbségnek, hiszen egymást teljes egészében kizáró szemléletek a demokrácia játékszabályai szerint nem is tudnak működni.
A többpártrendszer egyben versenyt jelent.
Az én politikai törekvésem arra irányult a Magyar Demokrata Fórumon belül és általában a magyar politikában, hogy a szélsőségre hajlamos, vagy potenciálisan szélsőségre hajló politikai csoportokat, a balközép és jobbközép politikai pártoknak lehetőleg integrálnia kell, vagy le kell fedniük azt a közvéleményt, amelyik ilyenre hajlamos.
Ha valaki politikával foglalkozik, akkor három dologra folyamatosan szüksége van: szervezőkészségre, beszédkészségre és íráskészségre. Nagyon jó és fontos, ha emögött valamilyen speciális szaktudás is van és sokoldalú tájékozottság.
Akiben nincs politikai hit, nincs politikusi hivatás, az sok minden lehet, de soha abból igazi politikus nem lesz.
Aki nem tudja elviselni a gyűrődést, annak nem szabad politikai pályára lépni, de még csak a nyilvánosság elé sem.
Aki politizálni akar, annak vállalnia kell a lövészárokharcot, vállalni kell a sarat, a mocskot, amit rászórnak, az éles ütközéseket, s főleg a felelősséget az országgal, a néppel szemben.
Nagyon nehéz nagy döntéseket hozni.
Gyakran a legtehetségesebbek húzódnak hátra, és magunk sem tudjuk azt, hogy mennyi itt a vezetésre, politizálásra alkalmas ember.
Lehetetlen, hogy ebben a népben és ebben a nemzetben a középszerűség és a szürkeség évtizedei után ne lennének rejtett tehetségek.
A politikusok megítélésénél gyakran a köznapi szempontokat teszik elsődlegessé, holott véleményem szerint ez a másodlagos. Egy politikusnál elsődleges az a mérték, hogy az ország érdekében mit tesz.
Többféle módja van a fölkészülésnek. Az egyik az, hogy a politikusjelölt elhelyezkedik az államigazgatásban, és végiglépeget a tisztviselői ranglétrán. Vannak, akik a diplomáciai pályát cserélik föl a politikára, s aztán ott vannak az úgynevezett szabad pályákon működők: ügyvédek, újságírók, egyes tudományágak művelői, akik egy idő után képviselők lesznek, majd később politikusok.
A politikában mindig az egyik oldalon van a lehetőség, a másikon pedig a meggyőződés.
Szétforgácsoló erők persze mindig megjelennek akkor, ha egy párt hatalmi pozícióba kerül. Ez a változás óhatatlanul személyi ellentéteket is szül. De egy politikai szervezet mindig úgy építkezik, hogy vannak, akik egy adott pillanatban az első vonalba kerülnek, és vannak, akik akkor éppen a tartalékhadosztályt alkotják.
A politikai többszólamúság is jelzi azokat az irányokat, eszmei és világnézeti indíttatású törekvéseket a politikai gondolkodásban és a szervezeti építkezésben, amelyek a nagy európai és a magyar politikai tradíciókban gyökereznek.
A Magyar Tudományos Akadémián: legalább itt próbálják az egészet nézni, ha már nekünk nincs módunkban sokszor az össznemzet szemüvegén nézni a világot, mert bennünket sokszor részérdekek abroncsai szorítanak össze a politikában. Ezért van szükség arra, hogy a Magyar Tudományos Akadémia külön álljon, és ne lehessen napi politikai összeütközések része.
Politikánk megvalósításában kulcskérdésnek tartom a középosztály szerepét, a szó legtágabb értelmében. Ahol nincs középosztály, ott nem képes működni a modern értelemben vett jogállam és piacgazdaság. Természetesen nem a régi, magyarországi hivatalnoki értelemben vett középosztályról beszélek, hanem sokkal szélesebb értelemben. Olyan középrétegről, amelybe éppúgy beletartoznak a kistulajdonosok, mint a szakmunkások, a jól képzett "farmerek", mint az orvosok, tanárok, éppen úgy a vállalkozók, mint a tudományos emberek. Ha nem ilyen társadalom alakul ki, akkor nem lesz szilárd bázisa a magyar demokráciának.
Az egész társadalom önépítő munkájával lehet létrehozni a széles középosztályt. A kormányzat ezt monetáris eszközökkel, hitelpolitikával, adópolitikával, közvetett gazdasági eszközökkel segítheti elő, és a nyers piaci versenyt szociális hálóval egészítheti ki.
A reformkor óta a középosztály kiszélesítése a program.
A magyar politikának egyik problémája ma is, hogy túl ideologizált.
A demokratikus többpárti rendszerben ugyanazok a mechanizmusok különböző politikai pártok által is működtethetők, különböző eszmék mellett.
A politikából kimaradva, teóriában mindenki lehet meggyőződéséhez százszázalékosan ragaszkodó ember, viszont a politikai beszédeiben, politikai cselekedeteiben a meggyőződését mindig össze kell hangolni a lehetőségekkel.
A politika néha valóban bizalmi kérdés, és a politikusoknak mindent meg is kell tenniük azért, hogy rászolgáljanak a bizalomra.
Forradalomban vagy veszélyhelyzetben senki nem kérdezi, hogy ki kinek a rokona vagy ismerőse. Az a lényeg, hogy tegye a dolgát.
Az ellenzék mindig könnyű helyzetben van. Megteheti mindazt, amit a kormány nem, és ezeket a radikális lépéseket, módszereket általában nem is kell zokon venni.
A koalíciós partnerek sosem elégedettek.
Közjogi szempontból nincsenek első vagy másodlagos tárcák.
A parlamenti demokráciában a külpolitikai, katonapolitikai és nemzetbiztonsági kérdéseket egyeztetni szokás. Ilyen horderejű kérdést nem a parlamenti vita keretében kell fölvetni.
A liberális pártok beépítették politikai rendszerükbe a szociális elemet. A keresztényszocialista eszmékből induló kereszténydemokraták viszont a második világháború után a szociális elem mellé bevezették a liberálisat. Így, ha most megnézzük a szociáldemokrata, a liberális, a kereszténydemokrata mozgalmakat vagy akár az északi konzervatív pártokat, ma mindenki ezt vallja: piacgazdaság szociális hálóval.
Természetesen jól kidolgozott programmal kell előállnunk, amit viszont már csak a kormányzás állapotában tehetünk meg, mert ezt a hatalom sáncain kívül nem lehet részleteiben kidolgozni.
Természetesen nincs olyan politikus, aki örülne, ha tüntetnek ellene. De keserűséget akkor éreznék, ha olyanok szerveznének tüntetést, akik felelősek azért, hogy ide jutott az ország. Ezt mérhetetlenül erkölcstelennek és szemtelennek tartanám.
Meggyőződésem, hogy az igazi nagyságok mindig a legnagyobb elismeréssel szóltak politikai ellenlábasukról. Mint például Kossuth Deákról, ennek halálakor. Vagy mikor Görgey előtt szidták Kossuthot, ezt mondta: ha nem lett volna Kossuth Lajos, akkor legföljebb az adatott volna meg neki, hogy jöttment martalócok előtt tegye le e fegyvert, nem pedig a világ legerősebb hadserege előtt Világosnál.
Felfogásom megegyezik Deákéval, aki úgy alapozta meg az egyezségeket, hogy vonakodott kihasználni a kényszerhelyzetből fakadó, pillanatnyi előnyöket.
Ha valaki valamilyen negatív dolognak keresi a magyarázatát, akkor könnyen hajlik a xenofóbiára, idegengyűlöletre.
Ha a szociális államról a jogállamiság nélkül beszélünk, akkor az diktatúrát jelent.
Aki a nemzeti gondolkodás mellett nem ragaszkodik a demokrácia szabályaihoz, az mindig a perifériákra csúszik.
A tragédia mindig az a politikában, hogyha az inga egyszer kileng balra, akkor szükségszerűen kileng jobbra, és amíg az inga megáll középen, addig néha esztendők vagy évtizedek telnek el.
A köztársasági elnöki intézményt és tisztséget megítélésem szerint olyan személyiségnek kell betölteni, aki képes a pártokon fölülemelkedni. Ebből nem feltétlenül következik, hogy erre csak független politikus alkalmas. Alkotmányjogi gondolkodásának, emberi, politikai adottságainak kell a poszthoz illőnek lennie. Ez az intézmény valóban így működik jól: alkotmányjogi korlátozásokkal és magas személyi presztízzsel.
Biztos vagyok abban, hogy Göncz Árpád a legmegfelelőbb ember erre a posztra.
Ha egy országnak, egy kormányzatnak nincs elvi álláspontja, akkor jogos lett volna a történelemben hol a hitleristák, hol a kommunisták felé fordulni.
A magyar politikának három nagy veszélye, három gyenge pontja van. Az első az opportunizmus, vagyis a gyávaság, vagyis hogy nem voltak hajlandók engedni, hogy nem volt bennük kitartás. A másik hibája a doktrinerség, amikor a valóságtól elrugaszkodva, elméleti elképzelések foglyaként, realitások nélkül, politikai fantazmagóriák, vagy egyszerűen csak teóriákban gondolkodva sodorták veszélybe az országot. A harmadik nagy veszély: a kocsmapolitika. Az egymás „überolása”, az a politika, amikor megelégszünk azzal, hogy jó nagyokat mondunk és aki nagyobbat tud mondani, az a bátrabb.
Ilyeneket lehet mondani, ezekkel lehet tapsokat aratni egy teremben, de ennek nincs reális alapja.
Azt hiszem, nem kell külön, politikailag is biztosítani a szélsőségeknek és a politikai bohócoknak a megjelenését a magyar Országgyűlésben.
Vannak politikai sarlatánok, akik kihasználják a lakosság elégedetlenségét.
Az átalakulás elképzelhetetlen az asszonyok, a nők teremtő, támogató segítsége nélkül.
Alapvető kérdésekben egy nagy nemzeti egységnek kell érvényesülnie.
Együtt kell megkeresni az utat, hogy kivezessük az országot ebből a krízisből, és hogy a magyar társadalom minden tagjával megértessük azt, hogy mi vár reánk,
Közös felelősségünk, hogy Magyarországról jó képe legyen a világnak.
Két ciklusra általában szüksége van a kormányzó pártoknak az eredményes munkához, a dolgok végigviteléhez.
Mindent meg fogunk mondani, akkor is, hogyha belebukunk.
Hol voltak kérem azok a harciasok, hol voltak azok a tényleges vezető értelmiségi szakemberek, akik ma fintorogva néznek bizonyos intézkedéseinkre, hogy ezt lehetett volna jobban csinálni? Hol voltak ők 1989-ben? Emberek ezrei és tízezrei nem hitték el, hogy az oroszok ki fognak vonulni, nem hitték el, hogy a Varsói Szerződést fel lehet oszlatni, nem hitték el, hogy itt szabad választásokat lehet tartani, és tényleg egyszer mindennek vége lesz.
Ebben semmi hiba, semmi bűn, hogy nem látták, de hát legalább ne azokat szidalmazzák, akik ezt végigcsinálták.
Azért egy ország mégsem tévesztendő össze a Népstadionnal, ahol 22 ember fut és 80ezer ember kiabál. Akik ott voltak és játszottak, azok tették azt, amit lehetett.
Nem lesz ez olyan rózsás körülmények között végbemenő folyamat, hanem egy kemény, nehéz út lesz, amit a nemzetnek és ennek a térségnek együtt kell elviselnie.
Aki tehát nem látja, hogy mit jelent egy ország stabilitása nemzetközi és belpolitikai szempontból, az legjobb, ha kiszáll a csónakból.
