1990. július 8-án a magyar zsidó mártírok emlékművének felavatásakor hangzott el az alábbi beszéd. Az emlékmű, Varga Imre szobrászművész alkotása, a Dohány utcai zsinagóga mellett áll. Az avatási ünnepségen jelen volt Göncz Árpád köztársasági elnök, Zevulum Hammer izraeli oktatási és kulturális miniszter, Edgar Bronfman, a Zsidó Világkongresszus elnöke, Keller László, az Emanuel Alapítvány elnöke és Tony Curtis színművész, az alapítvány tiszteletbeli elnöke. A Kelet-Közép-Európában elsőként készült emlékművet az Emanuel Alapítvány állíttatta.
A beszédet 1990. július 27-i számában közölte az Élet és Irodalom.
Emlékező Gyülekezet, Hölgyeim és Uraim!
A magyar történelem és Budapest történelmének egyik legtragikusabb időszakára emlékezünk, ami a magyar történelem évezredes útjának, évezredes hagyományainak meggyalázása volt, és amelyre emlékezni mindazoknak, akik a magyar történelemért felelősnek érzik magukat, külön szívszorongató szomorúság. De mindez a szívszorongató szomorúság gyermekeiket, szüleiket, rokonaikat elveszítő embereknek soha el nem feledhető személyes tragédiája is. Azt hiszem, nincs olyan jó érzésű, tisztességes szándékú, az emberiességi és a nemzeti szempontból meghatározott értékeknek vallója, aki képes lenne ezt a tragédiát, ezt a megvetendő politikai aktust nem visszautasítani és nem az emberiség gyalázatának tekinteni. Tudnia kell minden magyarnak, minden európainak, minden más embernek, hogy ami a zsidósággal történt, az különleges gyalázata a történelemnek.
De azt is tudnia kell, hogy ez nem minden embernek és nem mindenkinek volt bűne, és nem mindenki volt ennek részese. A történelem különös tragédiája, hogy a félelem megbénít, és igen gyakran megbénította a tisztességeseket is, és hallgataggá tette, mint ahogy hallgataggá tette a tisztességeseket más diktatúra is. A diktatúrák hasonlítanak egymásra. Mert nem számolnak az emberi jogokkal, nem számolnak az emberiességi kötelezettségekkel és törvényekkel. Éppen ezért e közös tragédiában, e közös emlékezésben fel kell oldódnia végre minden ellentétnek, ami szétfeszíti a zsidóságot és a kereszténységet, s arra kell emlékezni, ami közös a gyökerekben, és ami közös az emberi értékek megalkotásában és vallásában, mint ahogy most és itt közösek a fájdalmaink.
A fájdalmaink mélységét egyéni tragédiák súlyosbítják az egyik oldalon, és a felelősségérzés nehezíti a másik oldalon. De ez a szomorúfűzemlékmű révén közös emlékezés közös abban is, hogy zsidók és nem zsidók emlékeznek együtt. Az alkotóművész kifejezésre juttatja a másik oldal emlékezését is. E közös tragédia évtizedekre mérgezte és – talán mondhatjuk – mérgezi ma is a légkört, és ennek véget kell vetni. Szeretném, ha mindenki tudná, hogy az a magyar kormány, amelyik ma, e nehéz időkben arra vállalkozott, hogy vezesse ezt az országot, és kivezesse abból a válságból, amelybe több évtizedes diktatúra taszította, felelősséget érez a Magyarországon élő zsidó közösségért is, és ez a kormányzat kötelességének tekinti, hogy a Magyarországon maradt zsidó közösséget megvédelmezze. Remélem, erre nem lesz szükség soha, de minden ordas eszmétől, minden olyan gondolattól, ami a múltra emlékeztet, mi megvédjük a zsidó közösséget.
Tudniuk kell, hogy ez az ország nemcsak az üldözés színtere volt. Nagyjaink, akikre mi büszkék vagyunk, és akik utódainak valljuk magunkat, a reformkor nagy nemzedéke, a Himnusz költője, Kölcsey, és Széchenyitől Kossuthig, Deák Ferenctől Eötvösig, valamennyien a zsidó emancipáció előharcosai voltak, mint költőink, köztük Arany János, aki az „Örök zsidó” című versében állított emléket a zsidóságnak és a zsidó tragédiának. Ez a nemzedék döntő szerepet játszott abban, hogy utána Magyarország egyike lett Kelet-Közép-Európában azoknak – nyugodtan mondhatjuk – az oázisoknak, ahova zsidók százezrei jöttek a pogromok elől a múlt század második felében, és ahol az I. világháború előtt közel egymillió zsidó élt, és Budapesten a római katolikus vallás után a második legnagyobb hitfelekezet az izraelita volt.
Erre is emlékezzen zsidó és nem zsidó, és emlékezzen arra is, hogy a II. világháború iszonyatában és szörnyű tragédiái közepette megaláztatásokkal, megbántásokkal, csapásokkal sújtottan, de 1944. március 19-ig mégis Európa legnagyobb zsidó közössége maradhatott a helyén, és hogy voltak, akik tudták, hogy mi a kötelességük, és a zsidóság védelmében is kiálltak. Ez nem menti a bűnösöket, nem menti a tragédiát, de ez is hozzátartozik a történelmi igazsághoz.
Ma, amikor az ezredfordulóhoz közeledünk, nekünk azt kell vallanunk, hogy mindenki, aki a magyarországi zsidóságban úgy érzi, hogy külföldön, Izraelben kíván élni, ez a kormány soha nem fog akadályt állítani elébe. De aki úgy érzi, hogy itt akar zsidó lenni, és elsősorban az akar lenni, annak is megadjuk ehhez a szabadság jogát minden jogi védelemmel együtt; s annak, aki úgy érzi, hogy elsősorban mint magyar állampolgár és magyar akar itt lenni, akár hívőként, akár nem hívőként, annak is teljes joggal és a társadalom által elismerten kell nyugodtan itt élnie, és ez ellen senki nem véthet, mert aki vét, az a törvényes magyar kormányhatalommal találja szemben magát.
Mi ezt valljuk, és aki ezzel ellentéteset mond Önöknek, az valótlant állít. Mi ezért kiállunk, mert mi, és azok a politikai pártok, amelyek ezt a kormányzatot alkotják, éppen úgy, mint a parlamentben képviselt többi párt, magát azon eszmék, azon politikai pártok utódainak tekinti, amelyek szemben álltak a II. világháborúban is, a szövetségi szerződések ellenére is a hitlerizmussal, és amelyek nemzeti, európai, keresztény vagy bármilyen gondolkodással a szabadelvűséget, a szociális gondolatot vállalva abban egyek, hogy elutasítanak minden embertelenséget, megvetik mindazt, ami a nácizmus bűneire emlékeztet. És éppúgy, ahogy a kormány és a pártok a jövőben Magyarország minden polgárának egyenjogúságot és szabadságot, nyugodt életet és munkafeltételeket kívánnak, ezt kívánják a magyarországi zsidóságnak. Érezzék mindazok, akik itt vannak, és itt élnek, hogy mi az Önök mártírjait saját mártírjainknak tekintjük.
Úgy gondoljuk, hogy iszonyatos történelmi tragédia, ami a zsidósággal történt 1944–45-ben, és hogy a magyar nép a kormányzatoktól, a diktatúráktól függetlenül nem tudott többet nyújtani, és nem tudta szolidaritását jobban kifejezésre juttatni, az kizárólag csak azért volt, mert egy tragikus korszak elmúlása után egy másik tragikus korszakba zuhant. A magyarországi zsidóságot ért tragédia után itt a Kárpátmedencébe bekerült idegen hatalom által és annak irányításával újra és újra emberek százezrei kerültek koncentrációs táborba, börtönbe, kitelepítésre, újabb igazságtalanságok sorozata történt, és az újabb csapásokat megért magyar nép, a saját bajával elfoglalva nem tudott csak az előzményekre emlékezni, csak az előző tragédiákra, mert saját tragédiájával is el volt foglalva, eltérően azoktól a szerencsésebb népektől, amelyek a II. világháborút követően nem váltak újabb tragédiák áldozataivá.
Így emlékezik a magyar nemzet, így emlékezik a magyar nép, szomorúan gondolva azokra a fiaira, akik idegen megszállók vagy hazai szálláscsinálóik által elpusztíttatva soha el nem múló fájdalmat jelentenek az országnak, a nemzetnek és a családok ezreinek.
Így fogunk emlékezni.
