Az interjút Laczkó András készítette 1988-ban. Megjelent „Menekülés a jövőért. Lengyel sorsok Magyarországon 1939–1945” Boglárlelle, 1989. 160–173. old.
Dr. Antall József beszél apjáról. A fiú történész, a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár főigazgatója. Idősebb dr. Antall József (1896–1974) belügyminiszteri tanácsos, kormánymegbízotti felhatalmazással intézte a menekültügyet (1939–1944). 1945-ben az ideiglenes nemzeti kormány államtitkára, az első két koalíciós kormány újjáépítési minisztere (1945–1946), Veszprém, Zala és Somogy vármegyék megválasztott kisgazdapárti nemzetgyűlési, aztán országgyűlési képviselője volt. Az apa munkájáról a fiát kérdeztem.
– Miért vállalkozott olyan nehezen erre a beszélgetésre?
– Számos alkalommal kértek fel az elmúlt két évtizedben, hogy „nyilatkozzam” szakterületemről, illetve apám tevékenységével kapcsolatban. Rádióban, televízióban és a sajtóban, magyar és külföldi adások számára. Kevés kivételtől eltekintve ezt mindig elhárítottam. Főleg apám munkásságával összefüggésben. Részben rossz tapasztalatokat szereztem a hiteles közlést illetően, részben pedig a „jó ízlés” tartott vissza ettől. Az emberek könnyen minősítenek szereplési viszketegséggé, feltűnősködéssé minden olyan „fellépést” is, amit egyébként szívesen hallgatnak meg. A politikusnak kötelessége nyilatkozni, a történelem azonban úgy alakult, hogy ez nem időszerű számomra. Tehát sokszor tartózkodtam ettől. Ha pedig az apjáról nyilatkozik valaki, azt még inkább félremagyarázhatják. Saját személyének előtérbe helyezéseként vagy pedig az objektivitás elmulasztásáért. Csak akkor léptem fel, ha a magyarság megsértését jelentő történelemhamisítást tapasztaltam, amiben éppen személyes okokból állást foglalhattam. Sajnos, ezt nemegyszer láttam magukat történésznek nevező hazai szerzőktől is.
– Kezdjük a család múltjával. Kik voltak az ősök? Talán azért is tett most kivételt, mert Somogyhoz is köze van a családnak?
– Ez valóban így van. Bár még így is nehezen szántam el magamat. Az Antall család történetét már több családtag öszszeállította, több könyvben szerepel, így a Magyarország vármegyéi régi sorozatban (Csánki: Somogy vármegye) is. Aligha lenne értelme részletekbe bocsátkozni ez alkalommal. A Csallóközből (Tejed) kerültek a törökök elleni harcok idején a Dunántúlra, ahol Zala (Dörgicse), Somogy (Kötcse) és Veszprém vármegyében (Somló környéke) voltak birtokosok, a jelentősebb középbirtokosságtól a „hétszilvafás” kisnemesség életformájáig. A XIV. században már e néven szereplő család „Antall” névalakját az 1668-ban kelt nemességmegújító armális rögzítette, amelyet Antall János dörgicsei ispán a török elleni harcokban szerzett érdemeiért kapott. Ezután a névhasználat váltakozva szerepel a szokásos „Antal” névalakkal együtt. Sümegen hirdették ki 1670ben az akkori egyesített két vármegye – Zala és Somogy – közgyűlésén a nemességüket. Később ifj. Antall János megszerezte – mint somogyi szolgabíró – a pusztává vált Kötcsét és Csicsalt, majd 1730ban betelepítette magyar és német telepesekkel. Különleges élmény volt számunkra a fiammal, amikor 1980ban, a falu 250 éves jubileumán az evangélikus gyülekezet ünnepi istentiszteletén vehettünk részt, meghallgatva a katolikus Antall család érdemeit az adományozásokban (iskola stb.) és a türelem gyakorlásában a vallási türelmetlenség századában. A Balaton két partján élt századokon keresztül a családunk, több helyen megtartva kisebbnagyobb birtokait. A mi családunk Dörgicséről, majd Kötcséről került a Somló vidékére, ahol már éltek a korábban odatelepült Antallok is. A kötcsei birtok később leányágon tovább osztódott. De ott találjuk az Antall család képviselőit a II. József halála után Bécsből hazahozott szent korona somogyi lovas kísérői vagy az utolsó nemesi felkelés (1809) katonái között. Az elmúlt századok valamennyi függetlenségi háborújában részt vettek a család tagjai, számos közvetlen emlék és családtörténeti feljegyzés maradt ezekről, beleértve természetesen az 1848–49. évi szabadságharcot is. Nagyapám és apám pedig egyszerre vonult be az első világháború idején, majd 1915-ben mindketten orosz hadifogságba kerültek. Arról már alig illik szólni, hogy Thúry Katalin ükanyám annak a régi Somogy vármegyei családnak volt az ivadéka, amelyik Thúry Kozma személyében Hunyadi János idején országgyűlési követe volt Somogynak.
– Nem lehet közömbös, milyen tulajdonságai voltak édesapjának. Gyermekkori és jelenlegi képét össze lehet vetni róla?
– Azt hiszem, hogy a „családtörténeti” részben erre is feleltem. Rendkívül erős volt apámban a különösebb gesztusok nélküli magyarságtudat, a jó értelemben vett „fajtaszeretet”, ahogy mondta. Számára a nemesi hagyomány éppen úgy, mint nagyapámnak, több kötelezettséget, egyszerűen szolgálatot jelentett. Rendkívül erős szociális érzés jellemezte. E magatartásuk az elmúlt századokban és évtizedekben egyaránt „igazolható” akár dokumentumokban, akár a régi öregek emlékezésében mindhárom megyében. Persze ez a patriarchálisnak tűnő magatartás apámban már tudatos politikai hitvallássá vált, része volt pályájának.
Ez a magyarságtudat nem jelentett számára „magyarkodást”, hiszen adottságnak tekintette. Idegenkedett ennek külső formáitól, nem akart „magyar ruhát” hordani, amikor ez divat volt a harmincasnegyvenes években. Szociális érzése teret kapott a szociálpolitikában, aminek hivatalos művelésére is módja volt. De szoros kapcsolatban állt a szociális feladatokat ellátó egyházi intézményekkel éppen úgy, mint a falukutató írókkal vagy a szociáldemokratákkal. Humanizmusa eleve megóvta a más népekkel szembeni gyűlölettől vagy megvetéstől. Ezen túlmenően korán került kapcsolatba más népek fiaival is.
A Somlóvidék színmagyar tájáról került Lőcsére gimnáziumba, ahol az egyetlen magyar anyanyelvű volt az osztályában a cipszer (német) és a szlovák gyermekek között. Bár két tanév után már a budapesti piaristáknál folytatta tanulmányait, Lőcse egész életére maradandó emléke lett. Még alig múlt tizenkilenc éves, amikor 1915-ben fiatal tisztként orosz fogságba esett. Katonái között számos nemzetiségi volt, nem szólva a harctérré vált lengyel föld fiairól. A fogságban megismerhette Oroszország sokféle népét (az Urál hegység lábánál), valamint német, osztrák, török stb. fogolytársait. Igen sokat mesélt kicsi gyermekkoromban is ezekről az élményeiről, különleges és furcsa nosztalgiával emlékezett az őt elfogó cserkesz lovasságra, lovagias magatartásukra. Szinte felkiáltott a televízió előtt, amikor a jellegzetes kaukázusi ruhába öltözött cserkesz és abbáz öregek táncát látta: „Ilyenek fogtak el!”
Nem tudom jobban megfogalmazni: az elérzékenyülésig elkötelezett magyar ember volt, akinek minden gondolata a magyarság szolgálatát jelentette, ez határozta meg egész tevékenységét. Ez a nemzetpolitikai gondolkodásmód párosult azzal a mély szociális és humanista szemlélettel, amit nála mindig szintézisben láttam. Nagyra tartotta a múlt század kiemelkedő államférfiait, olvasta írásaikat, beszédeiket, Széchenyit, Kossuthot, Eötvöst és másokat. De igazán közel Deák Ferenc állt hozzá. Nem az 1867-es kiegyezés megalkotójaként, hanem észjárásban, jogászként és politikusként; őt idézte legtöbbször. A konzervativizmus és liberalizmus, a nemzeti és szociális érzésvilág olyan harmóniáját éreztem benne, ami mindig megragadott. Persze ezt valahol a „harmadik út”ról nézte (szerette is W. Röpke könyvét), amit sohasem programnak, hanem szemléletnek, magatartásnak vélt. Nem folytatom, hiszen ez is csak a politikai szemléletének megfogalmazására tett kísérlet, magatartásának indokolása lenne. Nem ez volt a kérdés!
De nem tudom szétválasztani az emberi tulajdonságokat a köz és magánélet szférájában. Tudom, hogy valami magánjellegű, családi és személyes megállapítást várnak tőlem. Ez nem tűnik fontosnak, nem él igazán bennem. Mióta eszmélek, mást sem hallottam környezetemben, mint politikai, történelmi hangulatú beszélgetéseket. Ha nem éppen személyesen találkozhattam a még élő érdekesebb emberekkel, akkor e beszélgetések, emlékezések alapján rég elhunyt és sohasem látott politikusok, közéleti emberek váltak szinte „személyes ismerőseimmé”. Az is hozzájárult ehhez talán, hogy nagyon elfoglalt ember volt gyermek és ifjúkoromban, akivel hosszabb időt csak hétvégén tölthettem. De akkor is gyakran összekapcsolódott ez egy-egy vidéki látogatással, „táborlátogatással” vagy politikai gyűléssel. Megszokhattam, hogy már reggeli ébredésemkor vár reá valaki ügyesbajos dolgával, vagy szabadsága idején a mise után ötvenhatvan ember állt körülötte, akikkel politikáról, sorsukról beszélgetett. Szerette és becsülte az embereket, különösen a hozzá oly közel álló földijeit. (Egyébként gyakran emlegette: „igazi nagy szamárságot mindig csak tanult emberek mondanak”.)
Azt hiszem, hogy ez természetes, nagyon szerette a családját, unokáival igen sok időt töltött el. De az „idegen” gyerekeket is kedvelte, nem tudta elviselni a gyermekek szenvedését, ami persze már ismét közéleti tevékenységéhez vezetne át. Talán erről többet tudnának mondani az „idegenek”, egykori munkatársai. Még idős korában is sokszor említette, „a vezetőnek minden tehetsége és adottsága mellett jó embernek is kell lennie, a nélkül semmit sem ér”.
– Milyen előzmények után lett édesapja a Belügyminisztérium osztályvezetője?
– Orosz fogságból visszatérve befejezte a jogi tanulmányait, majd köztisztviselői pályára lépett. A Vallás és Közoktatásügyi Minisztériumban szolgált, majd annak „beolvadása” után a Belügyminisztérium tisztviselője lett (1932-től). Szociális kérdésekkel foglalkozott, az „Egri (Magyar) Norma” néven ismert szociális modell szakirodalmi érdeklődésének is része lett. Jó szervező volt, nagy tömegügyekkel (hadikölcsön, ínségakciók, elemi csapások, árvizek stb.) bízták meg. Gyermekkoromban úgy éreztem, ha valami „esemény”ről hallok (árvíz stb.), akkor apám útra kel, és nem látom egy ideig. Ide tartoztak azok az évek is, amikor a trianoni békeszerződés alapján elszakított területek egy része visszakerült (1938–41). Apám gyakran „vonult be” a katonai közigazgatással, mint a belügyminiszter képviselője, és a nagy szervezőmunkát igénylő teendőket látta el. Éppen azért, hogy együtt lehessünk, magával vitt. Feledhetetlen emlékeim közé tartoznak ezek az utak, gyakran hivatalos külföldi személyiségekkel együtt. Talán jó itt mindjárt tisztázni, hogy bennünket, gyerekeket sohasem küldtek ki, ha vendégek érkeztek, mindig részt vehettünk a beszélgetésekben, ha akartunk. Nagyon korán megtanított bennünket apám arra, hogy van, amit hallunk és látunk, de nem beszélünk róla, ezért vagy azért. Természetesen egy gyermek sok mindent elraktároz, aminek nem is tudja akkor a pontos értelmét vagy hátterét. De ha ezt később, ifjúként vagy felnőtt fejjel föleleveníti, utólagos beszélgetésekben tisztázza, akkor nagy élményekkel együtt érzi magát a hajdani események részesének. Ezt azért kell tisztázni, mert különben komikusnak hat, ha valaki úgy tesz, mintha „elemistaként” már nagy dolgokban vett volna részt. Erről szó sincs! Magam korán érdeklődő, ilyen kérdések iránt fogékony, sok mindent látó gyermek voltam. Utólag apámmal és másokkal folytatott beszélgetésekben közelebbről megismert tények ismerője lettem.
E meglehetősen széles körű közigazgatási és szociális tevékenység után lett előbb helyettes irányítója, majd vezetője a Belügyminisztérium IX. osztályának, amelynek feladatköre nagy területre terjedt ki a szociálpolitikában, amit egy igen egyszerű fogalom, „az általános segélyezés” juttatott kifejezésre. Ide tartoztak a legkülönbözőbb segélyezési ügyek, az önkormányzatoknak nyújtott államsegélyek éppen úgy, mint írók, művészek anyagi támogatásának lehetősége, a szegényellátás stb. Ha figyelembe vesszük a harmincas évek szociálpolitikai reformtörekvéseit, akkor ez nem igényel részletesebb indokolást.
– Hogyan került kapcsolatba a menekültüggyel?
– A menekültügyet az elmúlt évtizedekben elsősorban a lengyel, de általában a külföldi menekültek ügyével szokták azonosítani. Ez külpolitikai szempontból, Magyarország második világháborús szerepének megítélésekor indokolt is. De a menekültügy tulajdonképpen összefüggött a trianoni békeszerződés következtében elcsatolt területekkel is.
Az első világháborút követő nagy menekülttömeg lassan felszívódott a húszas évek folyamán. A kiéleződő nemzetközi helyzet, a második világháború előtt kialakult kül- és belpolitika a szomszéd államokban ismét bizonytalanabbá tette a magyar kisebbség sorsát. Igen sok menekült érkezett a szomszéd államok területéről, elsősorban Romániából. Több tízezer erdélyi magyar és sok szász szökött át a megkülönböztetések, a katonai szolgálat stb. következtében. A menekültek elhelyezése, munkába állítása és segélyezése egyaránt szociális feladat volt, amire ugyancsak apám kapott megbízást. Táborokat, iskolákat állítottak fel a részükre. Ugyancsak apám irányította a bukovinai székelyek betelepítését 1941-ben, akiket a korábbi elképzelésektől eltérően a Bácskába telepítettek le – ennek részletezése külön feladat lenne. Hasonlóan igen sok akciót szervezett a határon – gyakran a történelmi határokon túli – szórványmagyarság betelepítésére, megmentésére.
Az első külföldi menekültek Ausztriából és Csehszlovákiából jöttek 1938-39-ben. Részben politikai menekültek, részben zsidónak minősülő személyek. E csoportok egy része továbbment, másrészben intézményes keretek nélkül helyezkedett el az akkori Magyarországon. Az igazi nagy próbatétel az 1939. szeptemberi-októberi harcok után a magyar határra érkező lengyel katonai és polgári menekültek ügye volt. Nyilvánvaló, hogy ennek külpolitikai és katonapolitikai „vonzata” a legmagasabb döntést igényelte: a kormányzó és a miniszterelnök, a kormány részéről. Nem feladatom, hogy most erre is kitérjek, elég sok olyan tanulmány és könyv jelent meg az utóbbi esztendőkben, amik ezekkel a kérdésekkel foglalkoztak.
Világosan kell látni azt, hogy Horthy Miklós egyetértése nélkül Teleki Pál miniszterelnök, Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter támogatása és intenciói nélkül nem lett volna Magyarországon lehetőség a menekültek ilyen kezelésére, ilyen bánásmódra. De az is világos, hogy a kormányzó, a kormány tagjai nem adtak utasítást olyan akciók végrehajtására, amik már a lengyel ellenállási mozgalommal, egyéb titkos akciókkal függtek össze. Nyilvánvaló az is, hogy nem tájékoztatták a menekültügyben szerepet vállalt magyar vezetők a kormány tagjait olyan lépésekről, amik kényelmetlenek lettek volna számukra. Itt olyan bizalomról és olyan politikai tevékenységről volt szó, ami csak átfogó elemzéssel és a részletek finom ismeretével ítélhető meg.
Apám 1939 októberében kapott megbízást a lengyel menekültügy irányítására, miután már előtte is járt szemleúton a határon. Miért esett reá a választás? Bár erről sohasem beszéltek egymással, de apám úgy vélte, hogy a Belügyminisztérium elnöki osztályának főnöke, egyébként személyes barátja. O’sváth László javasolta e funkcióra, akivel kölcsönösen igen nagyra becsülték egymást. O’sváth László kiváló igazgatási szakember és híresen puritán, Hitlerellenes magyar ember volt. Keresztes-Fischer belügyminiszter egyenesen Teleki Pál miniszterelnökhöz küldte, akitől nemcsak széles körű felhatalmazást, hanem teljes bizalmat is kapott nehéznek, felelősségteljesnek és veszélyesnek jellemzett feladatköréhez. Ez a megbízatás azért is volt érdekes, mert „szakmai” adottságain (jó szervezőképesség, tömegügyekben való gyakorlat stb.) kívül azt is tudták apámról, hogy az ellenzéki Független Kisgazdapárt tagja a megalakulása óta. Ez voltaképpen nagyobb garanciát jelentett a kormányzat angolszász orientációjú tagjai számára a hitleri Németországgal szemben tanúsított magatartásában, mintha csupán kormányhű tisztviselő lett volna.
Természetesen ez a sajátos helyzet – vezető kormánytisztviselő ellenzéki párt tagjaként – talán ma furcsának látszik, de nem volt egyedülálló. Alkalmassá tette apámat a szociális tevékenységi köre révén szerzett sok személyes kapcsolata, a társadalmi, egyházi intézmények mozgósításának lehetősége, amivel át lehetett hidalni a hivatalos szervek részére nehéznek tűnő feladatok elvégzését is. De legfőképpen a Kisgazdapárthoz fűződő kapcsolata – Eckhardt Tibor, Tildy Zoltán, Bajcsy-Zsilinszky Endre, Nagy Ferenc, Kovács Béla és mások – komoly mozgásteret, szükség esetén parlamenti támogatást és megoldást is jelentett. Szándékosan hagytam ki e névsorból Varga Béla balatonboglári plébánost, országgyűlési képviselőt, mert az ő személyét külön kell kiemelnünk. Varga Béla rendkívül bátor ember volt, aki éppen olyan szívvel-lélekkel volt lengyelbarát, mint apám. Együttműködésük eredményeként lett Somogy megye talán a legfontosabb „lengyel megyéje” az országnak, és Balatonboglár a lengyel „főváros” ezekben az esztendőkben. Varga Béla olyan feladatokra is vállalkozott, amik nem lehettek a „hivatalos politika” részei. Sajnos ezeknek az eseményeknek, együttműködésüknek részletes ismertetésére most nem térhetek ki. Egyik levelében írta Varga Béla az elmúlt években rólunk, „akikhez annyi szeretet és hűség fűz, Édesatyád életem egyik legjobb, legkedvesebb barátja volt”.
A második világháború magyar politikai életének egyik sajátossága volt, hogy a kormányon belül olyan ellentétes politikai felfogású miniszterek ültek, akiknek szövetségesei a bal- vagy jobboldali parlamenti ellenzékhez tartoztak. A hitleri Németországgal szemben álló, angolszász győzelemre építő kormánykörök és kisgazdapárti, szociáldemokrata és más politikusok között volt tényleges vagy hallgatólagos együttműködés nem egy kérdésben. Természetesen ennek sikere vagy sikertelensége, a hibák és tévedések megítélése és vizsgálata nem ennek a beszélgetésnek a tárgya. De a szándék és a cselekmények sorozata világosan jelzi ezt.
Egyébként talán itt utalhatok arra a kérdésre is, hogy a területi visszacsatolások, a magyar többségű területek visszatérése kérdésében sem beszélhetünk ellentétről. Így érthető e téren is az azonosulás. Az persze más kérdés, hogy sem a kormányzat angolszász orientációjú tagjai, sem a parlamenti ellenzék nem örült annak, hogy azokat a területeket a németektől és az olaszoktól „kapjuk vissza”. Persze ez sem ilyen egyszerű, mert nem minden esetben támogatták ebben a magyar kormányt, és más irányú megosztó szándékok is érvényesültek. Mindenki jobban örült volna, ha egy európai rendezés keretében, a tényleges revízió ismeri el legalább az etnikai elv jogosságát. Sajnos, ez is azok közé a kérdések közé tartozik, amelyek az országot a német–olasz szövetségi rendszerhez kötötték, aminek még más kül- és belpolitikai elemeire is utalhatnánk.
– Volt-e előzetes terv a lengyel menekültek fogadására. Édesapja milyen program szerint dolgozott?
– Apám nemcsak az akkori háborús hangulatban, hanem eredendően is nagy lengyelbarát volt. Élt a családban a reformkor, a szabadságharc nemzedékének lengyel hagyománya; anyai nagyatyja tanította meg az ismert sorokra: „Búsul a lengyel honja állapotján…” Az első világháború alatt nagyapám és apám egyaránt szánalommal és szeretettel emlékezett a függetlenséget veszített, a háborús borzalmat átélő lengyel nép szenvedéseire. Külön emléke volt apámnak, hogy egy lengyel család elbújtatta a bevonuló orosz katonai egység elől. E családra mindig hálával emlékezett. Így a legnagyobb lelkesedéssel vállalta a megbízatást.
Nem volt semmiféle terv, nem is lehetett a lengyelek fogadására. A háború kezdete után, a német szovjet megállapodást követően hetek alatt történt meg a lengyel összeomlás – de nem fegyverletétel. Tömegével jelentek meg szeptember végén, októberben a lengyel polgári menekültek. Majd zárt egységben vagy kisebb csoportokban a katonák. A Honvédelmi Minisztérium XXI. osztálya foglalkozott a hadifoglyok, a külföldi katonai személyek ügyével. A Belügyminisztériumnak ilyen szervezeti egysége nem volt, ez lehetett rendőri (KEOKH) kérdés vagy szociális gond egyaránt. Nyilván a magasabb politikai elhatározás és a gyakorlati kivitelezés találkozott, amikor a IX. osztály feladatkörébe utalták a lengyel polgári menekültek ügyét.
A német kormány nemcsak a csapatai átengedését követelte – amit a kormány megtagadott –, hanem a lengyel menekültekkel való bánásmódot is kifogásolta a háború egész időtartama alatt. Tekintettel arra, hogy korábban szövetségi szerződés állt fenn Lengyelország és Románia között, igen nagy számban menekültek lengyelek Románia területére is. Románia azonban nem szövetségesekként kezelte a lengyeleket, így onnan is nagy tömegben szöktek át Magyarországra. A lengyel menekültügy intézése két minisztériumhoz tartozott; a katonai menekültek a HM XXI. osztályához, amelynek Baló Zoltán ezredes volt a főnöke, illetve a BM IX. osztályához, amelynek élén apám állt.
Igen jó kapcsolatban, személyes barátságban volt apám Baló Zoltánnal, majd pedig a németek követelésére történt leváltása után a helyére lépő Utassy Loránd vezérkari ezredessel is. Gyakran adták át egymásnak a menekülteket, ha saját területükön ütköztek nehézségekbe. Az is nyilvánvaló, hogy egy háborúban álló országban – 1941 után – a Honvédelmi Minisztériumban nehezebb helyzetben voltak a katonák, mint a Belügyminisztériumban Keresztes-Fischer minisztersége mellett apám.
A táborok elhelyezésében, az iskolák felállításában és minden egyéb vonatkozásban a legszorosabb együttműködésben intézték a katonai és polgári menekültek ügyét, amit jeleznek az iratok éppen úgy, mint a fényképek. Éppen azért, mert Keresztes-Fischer személye több mindent tett biztonságosabbá; a lengyel ellenállási mozgalom, a lengyel katonák kiszöktetésére (evakuáció) irányuló szervezkedés is apám köré csoportosult. Azokat az irányelveket, amelyekkel Teleki Pál e feladatkörrel megbízta, nagy önállósággal és saját hatáskörét messze kitágítva értelmezte. Ennek részletezése ismert a visszaemlékezésekből, a szakirodalomból és nem utolsósorban apám kitüntetései révén a második világháború után.
Az ország egész területén állítottak fel menekülttáborokat a lengyelek részére, de – éppen a lengyelekkel történt megegyezés alapján – a szökések elősegítésére az ország délnyugati, nyugati részére koncentrálták. Így vált lehetővé, hogy kb. 50 000 lengyel katona távozhatott el a szövetségesek támaszpontjaira magyar segítséggel, még Magyarországnak a háborúba való belépése előtt 1940-ben.
– Itt megkérdezem, hiszen erről sok vita folyt már: milyen létszámban voltak lengyelek Magyarországon?
– Erről valóban eléggé ellentétes számok láttak napvilágot az elmúlt évtizedekben. Teljesen pontos adatot, de még megközelítőt – mondjuk 12 ezres tévedéssel – sem lehet rögzíteni. Két véglet van: az egyik igen alacsonyan 50 000 körül, a másik 250 000 körül határozza meg számukat. Nem sorolok fel neveket, szerzőket, mert részben kortársak, részben történészek, és ez más emóciókat is kiváltana. A számokat alacsonyan meghatározók indítékai – a pontos adatszerűséget keresők jó szándékát nem tagadva – részben a „deheroizálók”, lekicsinylők táborából kerül ki. Egyébként a lengyelek között is volt ilyen tendencia a háború után, bizonyos jogi és pénzügyi megfontolások miatt. A túlzók részben személyes okokból, részben elnagyolásból, részben pedig az 1946-47-es párizsi békeelőkészítés idején politikai megfontolásból emelték e számokat.
Apám véleménye szerint, amit egyébként történészek és kortársak is egyaránt valószínűnek ítéltek, kb. 100 000 lengyel fordult meg Magyarországon a második világháború alatt. Ezek közül kb. 50 000 katona hagyta el az országot. Igen sokan a háború folyamán is visszatértek hosszabb-rövidebb időre Lengyelországba, illetve akadt olyan lengyel katona, aki háromszor jelent meg Magyarországon a brit kötelékben harcoló lengyelek közül. Újra és újra megszökve a német fogolytáborokból, jelentkezett Magyarországon. A Gestapo éppen erre hivatkozott apám kihallgatása során is; több olyan lengyelt fogtak el, aki magyar segítséggel szökött ki.
Tekintettel arra, hogy hamis okmányokkal bujkáltak, a táborok névsora nem változott, de a lakóié igen – a szöktetések rendszeréhez tartozott –, lehetetlen pontos adatokat megállapítani. A segélyezések és egyéb számítások alapján is reálisnak tűnik a 100 000 fő, amit apám – minden egyéb cél nélkül – a háború után közölt a nyilvánossággal (az Új Magyarország című lapban). Ennek összegezése a háború alatti számításokra, valamint a háborút követő jegyzőkönyvekre épült. Nem hiszem, hogy e téren indokolt lenne a nagyobb vita, de nem is kecsegtet sok reménnyel, hiszen a számokat rendkívüli helyzetekben nem szokták pontosan vezetni, legkevésbé ekkor. De talán eléggé jelzi az akkori körülményeket, a szervezőmunkát, ha figyelembe vesszük a 100 000 fős lengyel menekülttömeg mellett az erdélyi és más menekültek százezres nagyságrendjét, akiket elhelyeztek és akikről gondoskodtak. Főleg, ha nemegyszer tapasztaljuk gazdag országok kétségbeesését néhány ezer menekült megjelenésekor, a nagy nemzetközi segítségkéréseket. Éppen a mai békésebb viszonyok között tapasztalható szervezetlenséget, koordinálatlanságot.
– A legtöbbet a balatonboglári tábort emlegetik. Ezt édesapja is másképp kezelte?
– Azt hiszem, hogy ez nem elég világos. A lengyel táborokat általában egyformán kezelték a kormányzati intenciók szerint, illetve a lengyel önkormányzati szervekkel együtt. Természetesen voltak különbségek az egyes törvényhatóságok magyar tisztviselői, a katonai parancsnokok között a lengyelbarátság mértékében. A lengyelek komoly belső autonómiát élveztek, a londoni lengyel kormány alá tartozó Lengyel Polgári Bizottság afféle helyi kormányzati szervük volt, katonai képviseletüket is Londonból határozták – leváltásra is került sor –, amit a magyarok akceptáltak. Ez különösen azután volt fontos, amikor a budapesti lengyel követ 1940 után már elhagyta a fővárost az egyre erélyesebb német követelések miatt.
Balatonboglárt azért lehetett kiépíteni ilyen fontos hellyé, mert adva voltak a feltételek. Varga Béla személyében olyan tekintélyes ember védelme alatt állhattak, akire mindig számítani lehetett. A somlószöllősi, majd a zamárdi cserkésztáborból kifejlesztett gimnáziumot is ott állították fel, aminek az adott különleges jelentőséget, hogy Lengyelországban bezárták a középiskolákat a németek. Így az európai kontinens egyetlen lengyel gimnáziuma itt működött a Belügyminisztérium alárendeltségében. A lengyel vezetők is gyakran tartózkodtak Balatonbogláron, ahol kiemelkedő ünnepségekre került sor.
– Milyen más menekültek voltak még Magyarországon? Tudtommal Balatonbogláron is?
– Franciaország összeomlása után (1940) a németországi francia táborokból igen sok hadifogoly szökött Magyarországra, továbbá számos polgári személy maradt itt vagy került hozzánk. A katonák jó részét Balatonbogláron helyezték el, míg sokan kerültek családokhoz és különböző intézményekhez. A „Fekete kolostor” ellenpéldáját teremtették meg részükre. Magam is voltam többször mint gyermek a lengyel táborokon kívül a franciák között. Nem kis dolog volt, hogy a francia nemzeti ünnepen éppen a Balaton partján kúszott fel a nemzeti zászló a francia és a magyar himnusz kíséretével, francia ezredes vezényszavára 1943-ban. Többen kaptak francia kitüntetést a háború után: Varga Béla, Utassy ezredes és apám is.
De igen sok más nemzet fia is került Magyarországra, ha nem is olyan nagy számban. Több brit hadifogoly, tiszt és katona szökött ide Németországból, akiket azután továbbirányítottak. Ezért kapott apám Alexander tábornagytól, a Földközi-tengeri front főparancsnokától, a Churchill-kormány későbbi hadügyminiszterétől elismerő okiratot. Belgák, hollandok, jugoszlávok, csehek stb. is kaptak itt menedéket, valamint igen sok különböző állampolgárságú zsidó vagy zsidónak minősülő személy, akik hamis keresztény papírokhoz jutottak a Belügyminisztériumtól. Őket is segítették a továbbjutásban. De ezekről a történetekről is számos írás beszél, több könyv és tanulmány jelent meg a szökött hadifoglyok és menekültek kezeléséről, az irántuk tanúsított magyar bánásmódról. A holland királynő 1986. évi budapesti látogatása alkalmával személyesen szólt erről, amikor bemutatott neki a holland nagykövet.
Érdemes külön szólni az orosz hadifoglyok ügyéről. A második világháború alatt Magyarországon nem voltak szovjet hadifoglyok, mivel a német és a magyar vezérkar között olyan gyakorlati megállapodás jött létre, hogy a magyar csapatok átadják az oroszokat a németeknek. Ezt a magasabb parancsnoksággal, a magyar csapatok helyzetével stb. indokolták, és a németországi munkaerőigénnyel. Ezzel sokan nem értettek egyet a katonai vezetők közül sem, sőt a genfi konvenció megsértésének tekintették. Apám is ezek közé tartozott. Annál érzékenyebben érintette ez, mert volt hadifogolyként tudta a kölcsönösség elvét a hadifoglyok kezelésében, egymás értékét cseréknél, betegségeknél stb.
Éppen ezért, amikor megjelentek Magyarországon az első orosz hadifoglyok, akik a német táborokból szöktek vagy Ausztriából, ahova munkára adták ki őket, ugyancsak menedéket találtak itt. Nyilván más foglyoktól értesültek Magyarország magatartásáról, ami azután igen sok kényszermunkás ideszökéséhez vezetett. Ők is különböző nemzetiségűre kiállított hamis iratokat kaptak, igen sokat helyeztek el közülük az erdélyi menekültek közé. Itt éltek Somlószöllősön és más helyeken, Budapesten is. Apám munkatársai között a Belügyminisztériumban nemcsak lengyel, francia referens volt, hanem Borisz Csukovin néven egy leningrádi tanár is, aki az oroszokkal foglalkozott. Természetesen őt is éppen úgy ismertem, mint a Somlószöllősön elhelyezett orosz katonákat.
Külön tragédia az ő sorsuk alakulása a második világháború után, a sztálini önkény jegyében, amit ismerünk. Most már foglalkoznak e kérdés felülvizsgálatával is. Nem egyet még itt kivégeztek közülük, a táborparancsnokot letartóztatták és elvitték. A háború után Vorosilov marsall, a Szövetséges Ellenőrző Bizottság elnöke egyszer négyszemközt közölte apámmal, hogy tudja, milyen jó volt honfitársaihoz, de többet nem mondott. A magas lengyel, brit, francia kitüntetésekhez ez volt a szóbeli elismerés orosz részről, de talán mégis értékelték emocionálisan. Hamar megtanultak magyarul, még 1944-ben is sokat beszélgettem ezekkel a katonákkal, hiszen szabadon jártak. Nem volt érdektelen a szemléletük, sok érdekeset hallottam tőlük, és megjegyeztem egész életemre. Örülnék, ha élne közülük néhány, és Borisz Csukovin is, aki együtt volt a Gestapón apámmal és Bajcsy-Zsilinszkyvel.
Talán az utolsó nagy csoportjai a menekülteknek, szökött katonáknak az olaszok voltak. Olaszország kiugrása után, 1943 őszén a balkáni olasz hadsereg katonáit Magyarországon keresztül szállították Németországba. Ez sokszor felmerült a Waldheimügy kapcsán. Ezek közül a badoglionista olaszok közül igen sokan leugráltak a vonatokról, és itt kértek menedékjogot. Egyébként akkor két olasz követség (badoglionista és mussolinista) működött Budapesten. Az olasz katonákat nagyrészt Dákán (Veszprém megyében) helyezték el, fényképem van az ott tett látogatásról, ami nagy élmény volt mind O’sváth György barátomnak, mind nekem. Utána még találkoztunk az olasz királyi család hamis papírokkal bujkáló két tagjával, akiket külön keresett a német elhárítás. Olasz tisztekként ők is Somlószöllősön voltak elhelyezve.
– A háborús események változása milyen hatással volt a menekültügyre?
– A menekültügy első nagy korszaka az 1939–41 közötti időszakra esik, Teleki Pál miniszterelnöksége idejére. Nehezebbé vált a helyzet a háborúba való belépésünk után, 1941 júniusától. Bárdossy László miniszterelnökként nem mutatott érdeklődést, nem is referáltatott magának a menekültügyről. Akkor Keresztes-Fischer belügyminiszter egyedül viselte a felelősséget. Ez volt talán a legnehezebb időszak a német megszállás előtti időben.
Megváltozott a helyzet, amikor Kállay Miklós lett a miniszterelnök. Azonnal magához kérette apámat, és részletesen referáltatta, majd bizalmáról biztosította és jelezte: „még számít reá!”. Egyébként emlékirataiban név szerint is említi apámat. A háborús fordulat – El Alamein, Sztálingrád – után egyre inkább előtérbe került a kilépés lehetőségének keresése. Nem e hely alkalmas ennek részletes elemzésére, korrekt bemutatására. Ehhez csak annyit, hogy Kállay Miklós miniszterelnök intenciói szerint apám is egyik képviselője volt a lengyeleken keresztül a kapcsolatszálaknak. Személyesen vitte el a közvetítő lengyel diplomatát a miniszterhez és mutatta be. Itt egyszer érdemes lesz még Benes szerepével foglalkoznunk az eddigi ismereteinken túlmenően is.
Most még annyit, hogy a német megszállás veszélyét apám kb. két héttel korábban jelentette Keresztes-Fischer belügyminiszternek, aki azonnal autóba szállt, és felkereste a miniszterelnököt. A lengyelek is jelezték, de valahogy mégsem tudta egészen elhinni mindenki. Ezek az események már ismertek. Apám a német megszállás éjszakáján mindenkit értesített, telefonált a lengyeleknek, franciáknak, magyar politikusoknak. Maga pedig a hivatalába sietett, s egész éjszaka és másnap égette az iratokat, illetve küldte szét megbízható embereinek. Később az 1947-es párizsi béketárgyalások idején veszett el sok minden abból, ami akkor megmaradt.
A Sztójay-kormány megalakulása után apám azonnal benyújtotta lemondását és nyugdíjazási kérését. Jaross Andor belügyminiszter, akit mint felvidéki képviselőt ismert, lépését érthetőnek minősítette, személyesen sajnálatosnak tartotta. Nem sokkal ezután apámat a Gestapo letartóztatta, és 1944 őszéig fogva tartotta, majd a fegyverszüneti tárgyalások előtt a kormányzó elérte a magyar politika foglyok egy részének szabadon engedését. Ekkor kiszabadult, majd Veszprém megyében éltünk 1945 áprilisáig. De ez már más történet, erről külön kellene szólni.
A lengyelek sorsa megváltozott, éppen úgy a többi menekülté is. Apám munkatársainak egy része még igyekezett menteni a menthetőt. Ekkor a Honvédelmi Minisztérium tehetett többet, hiszen Csatay Lajos a helyén maradt 1944 őszéig, Utassyval együtt, a kormányzó kérésére. Erről is jelentek meg dolgozatok, többet most nem mondhatok. A lengyelekkel a kapcsolatunk megmaradt a háború után is. Persze a megváltozott és folyton változó politikai helyzet függvényében. Mint minden vonatkozásban: elismerés, kitüntetés, mellőzés, utcaelnevezés ciklikusan váltották egymást. De a lengyel nemzethez, az egyes emberekhez fűződő kapcsolata sem apámnak, sem nekem nem változott és nem is változhatott meg konjunkturális alapon.
x x x
Azt hiszem, ez a beszélgetés is inkább arról győzött meg, hogy ilyen, több évtizedre kiterjedő kérdéskört nem lehet egy interjúban elintézni. Némi aggályom van az irányban, hogy van-e értelme mindezt közreadni. Nekem több a hiányérzetem, mint a „sikerélményem”, ha áttekintem beszélgetésünk szövegét. De hát ez a kérdező dolga, az ítélet pedig az olvasóé…
