Igen tisztelt vendégeink, hölgyeim és uraim!
Megtisztelő felkérésnek teszek eleget, amikor a nemzetközi pszichoanalitikus konferencia alkalmából rendezett, a magyar pszichoanalízis történetét bemutató kiállítás megnyitásakor köszöntöm a megjelenteket.
A kiállítások megnyitása, a könyvek elé írt előszavak megírására szóló felkérések általában az alkotás korszakából kifelé tartó kutatóknak adott fájdalomdíjak. Az viszont, hogy a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum főigazgatóját, a Magyar Orvostörténelmi Társaság elnökét kérték fel erre, akinek egyébként semmiféle személyes érdeme e téren nincs, és nem is tartozik a pszichoanalitikusok kutató- vagy „hívő” táborába, nyilvánvalóan nem valamiféle protokollkérdés. Úgy gondolom, hogy a sokéves konfliktusok, a kiélezett és ritkán igazságos viták helyett ez a hazai tudománytörténet folyamatába történő természetes integrálódást és a magyar tudományos élet hétköznapi rendjébe való beilleszkedés igényét jelenti.
E tudós gyülekezet előtt még említenem is illetlenség, hogy nem kívánok Freudról vagy Ferenczi Sándorról újat és bölcseket mondani, a pszichoanalízis méltatásához vagy kritikájához hozzájárulni, hiszen a mea culpa is csak a szaktudás mellett viselhető el. A pszichoanalízis történetét számos mű tárgyalta az elmúlt évtizedekben, elsősorban pszichoanalitikus klasszikusaink tűnnek a legjobb forrásnak. Magyarországon is számos dolgozat foglalkozott ezzel a témával történeti megközelítésben. Egyetértő vagy polemizáló formában a legutóbbi esztendőkben kiemelhetjük Benedek István,? Erős Ferenc? és Hidas György? írásait.
Az úttörő jelentőségű monográfiát, a Ferenczi és a magyar pszichoanalízis budapesti iskolájának történetéről szóló művet Harmat Pál? tette le az asztalra, ami magyarul, de az emigrációban jelent meg. A magyar pszichoanalitikusok átfogó történetét írta meg. Számos ellenvéleményt is kiválthatott könyvével, lehetnek tévedései, lehetnek hibái, de aligha vonhatja kétségbe valaki, hogy ilyen terjedelmű, átfogó könyv itthon még nem jelent meg. A könyv vitathatatlan értékeit nem csökkentik az esetleges hibák, vélt vagy valóságos elfogultsága. Bízzunk abban, hogy a nyugati magyar szellemi élet számos szerzőjének hazai publikációs lehetősége után e könyv is hozzáférhetővé válik egy újabb kiadásban, amely értékesítheti az újabb kutatási eredményeket és alkalmat ad az esetleges hibák kiküszöbölésére is.
* * *
A korábbi, a Ferenczi-évfordulóhoz kapcsolódó kamara-kiállítás után a mostani kiállítás fontos állomás a pszichoanalízisről történő megemlékezések sorában. A kiállítás szellemi célja minden hasonló rendezvénynél fontos kérdés. A rendezők átfogó képet kívántak nyújtani a pszichoanalízis magyarországi történetéről, Ferenczitől napjainkig, beleértve a freudizmus hazai befogadtatását is. A most megnyíló kiállítás nem vállalkozott Freud életművének átfogó bemutatására, inkább csak magyarországi hatására és a magyar pszichoanalitikusok működésére, elsősorban Ferenczi Sándor személyének és munkásságának ismertetésére korlátozódott. Hasonlóan nem foglalkozik a freudizmusból levált irányzatokkal, Freud egykori híveivel, később más irányba haladó vagy önálló iskolát teremtő tagjaival. Így például Adler és az individuálpszichológia nem kis magyarországi hatásával, irodalmával és egyesületi tevékenységével, Junggal és magyarországi hatásával vagy éppen a nemzetközi hírűvé vált, nem régen elhunyt Szondi Lipóttal és a sorsanalízis jelentőségével.
A külföldi megméretés – ha nem is a legfontosabb, de – nem lebecsülendő értékelése egy ország tudományos teljesítményének, hiszen a tudomány tényleg nemzetközi. Büszkén valljuk, hogy sok kiváló tudóst, Nobel-díjast adtunk a világnak – igaz, hogy hazai műhelyből, itthoni működés alapján csak Szent-Györgyi Albert nevét említhetjük –, sokan járultak hozzá az egyetemes tudománytörténet haladásához, öregbítették a magyar tudományos élet és vele az iskoláztatás hírét a világban, közöttük Semmelweis Ignác a medicinában és Eötvös Loránd a fizikában. De azt is be kell vallanunk, hogy „budapesti iskolával”, önálló hatású, élenjáró és előrevivő igazi szellemi műhellyel, amely meghatározó volt az adott diszciplínában, nem sokkal rendelkezünk. Igaz, hogy mostoha politikai és történeti viszonyaink közepette önmagában a felzárkózás, gyakran a közelítés az európai élvonalhoz, nem mindennapi teljesítmény volt. Ha olyan tudományszakokat keresünk, amelyek nemzetközi kihatásúak, ki kell emelnünk a szociológiát, a pszichológiát és ezen belül a pszichoanalízist. Ferenczi Sándor elismertsége területén eleve megköveteli tőlünk, hogy beillesszük őt a magyar szellemi élet, a magyar tudománytörténet, a magyar orvostörténet értékrendjébe. Indokolatlan lenne lemondanunk arról az elismerésről, amit a befogadás és megismerni vágyás területén megérdemlünk.
Nem lehet közömbös a genius loci szempontjából a mostani konferencia számára az sem, ha arra gondolunk: e falak között került sor majd hét évtizeddel ezelőtt az ötödik nemzetközi pszichoanalitikus kongresszusra Ferenczi Sándor szervezésében (1918. szeptember 28–29-én), a háború utolsó időszakában, de még az őszirózsás forradalom előtt és a magyar királyi kormány képviselőinek jelenlétében.
Megígértem, hogy nem kontárkodom bele szakmai kérdésekbe, de érdemes felfigyelni a háttérre, a színhelyre, arra a különleges államalakulatra, az Osztrák-Magyar Monarchiára, ahol a freudizmus megszületett, ahol Freud, Adler, Ferenczi és mások születtek. Hosszú évszázadok szabadságküzdelmei és belső válságai után a Habsburg-monarchia 1867–1918 között – nem számítva persze a háborút – a viszonylag békés és alkotó évtizedeket, az infrastruktúra kiépítésének eredményes időszakát nyújtotta.
Nem idealizáljuk ezt az állapotot, amelynek keretét a szociális és nemzetiségi kérdések feszítették, mégis jelentős szellemi áramlatok és törekvések fontos helyének kell minősítenünk a Monarchiát. Nem volt hasonló, kizárólag európai államalakulat, ahol ennyi nemzet, nemzetiség, vallási csoport, a mentalitásnak ilyen sok iránya, a fejlődés más és más lépcsőfokán álló népcsoport élt volna együtt, mint ebben az orosz határtól Svájcig nyúló közép-európai államszövetségben. Az integrálódás, az asszimiláció, a kölcsönhatás és az ezzel járó „identitás-zavarok” micsoda modellállamát alkotta a Monarchia, micsoda lehetőséget adott az „egészséges” és a „beteg” népesség tanulmányozásához. Németek és zsidók, magyarok és különböző szláv népek, románok és olaszok – sorolhatnám tovább – éltek itt mindenféle európai és keleti vallás hitében, illetve e vallásoktól távolodva, új szellemi terrénumokat keresve. Az sem véletlen, hogy a Monarchia Európa legnagyobb zsidó népcsoportját foglalta magába – nemcsak Galíciára gondolunk –, hiszen Magyarországon is majd egymillió volt a zsidók száma 1910-ben, és ez az antiszemitizmusnak is melegágya lett. Ne feledjük: itt élt Lueger bécsi polgármester, ebben a monarchiában született egy Adolf Hitler, de az sem véletlen, hogy Budapesten született a politikai cionizmus megalapítója, Herzl Tivadar is.
Konzervativizmus és radikalizmus ellentéte feszítette a szellemi-politikai kereteket és adott különleges jelentőséget ennek az államnak a szellemi mozgalmak kibontakozásában. Bécs, Budapest, Prága és Krakkó komoly szellemi műhelyek, irodalmi és tudományos központok ezekben az évtizedekben. (Nosztalgikusan idézi fel e kornak Bécsét Stefan Zweig ismert könyve, a Búcsú a tegnaptól.) Volt mit tanulmányozniuk a pszichológusoknak, pszichiátereknek, szociológusoknak és sok más tudomány képviselőinek. Toynbee könnyen találhatott itt történeti kihívást, amire választ kellett adni!
* * *
Néhány szót a befogadás, az elfogadás is megérdemel. Ha történelemről írunk, igyekszünk mindig az objektivitáshoz ragaszkodni. André Maurois gyakran idézte William Shakespeare kortársát, Samuel Butlert, aki szerint: „A múltat az Úristen sem tudja megváltoztatni, de a történetírók igen”. Kétségtelen tény, hogy a pszichoanalízissel, Freuddal és követőivel szemben igen nagy ellenállást tapasztalhattunk Magyarországon (és más helyen) is. Nemcsak a politikai konzervativizmus, hanem a különben liberális gondolkodású orvostudósok részéről is. A Budapesti Királyi Orvosegyesület, amely az európai liberalizmus szellemében alakult meg és folytatta működését Balassa János, Markusovszky Lajos, Semmelweis Ignác, majd Korányi Frigyes, Fodor József, Hőgyes Endre és mások vezetése alatt, ellenszenvvel fogadta Ferenczit és a freudizmust.
Nyilvánvaló, hogy olyan irányzatról volt szó, amely szemben állt a XVIII. század felvilágosodásának szellemében gyökerező európai liberalizmus, a pozitivizmus tudományszemléletével, hagyományos racionalizmusával és ízlésvilágával. Tehát Ferenczi és mások elutasítása nem egyszerűen a „reakció”, az „antiszemitizmus” vagy a „fasizmus” műve. Éppen ennek árnyalt vizsgálata a tudomány feladata, és így sokkal könnyebb megérteni a korabeli és későbbi vitákat is.
Köztudott, hogy Ferenczi Sándort az Orvosegyesület az 1919-es Tanácsköztársaság bukása után kizárta tagjai sorából. Nem könnyen és nem ellenkezés nélkül. Nem tarthatta meg katedráját, a pszichoanalízis első tanszékét a világon, amit ugyancsak a kar kiemelkedő súlyú tudósainak és orvosainak ellenére, részben sértve az egyetemi autonómia gondolatát, 1919-ben kapott meg.? Ferenczi Sándor a kar javaslata ellenére, a kari tanács ellentétes állásfoglalása után kapott egyetemi tanári kinevezést az akkor már népbiztosként működő Kunfi Zsigmond korábbi vallás- és közoktatásügyi minisztertől.
Az Orvosegyesület nem akceptálta a freudizmust. Ezzel szemben a korábban szemben álló, inkább „nacionalista” és antiliberális Gyógyászat, azokban az években már jelentős zsidó orvosi körök támogatását is élvező lap lehetővé tette írásainak közlését. Ferenczi állását megszüntették az egyetemen, kizárták az Orvosegyesületből, de itthon és külföldön egyaránt folytathatta tudományos és orvosi működését. A két világháború között mind a freudizmus, mind más irányzatok (Adler, Szondi stb.) jelentős befolyást gyakoroltak és élénk tevékenységet fejtettek ki. Igaz, hogy a náci Németország létével a jelentős számban zsidó származásúnak minősített pszichoanalitikusok helyzete hátrányossá vált. De a megítéléshez nemcsak az elismerés, hanem a kritika formája is hozzátartozik.
Idézhetjük Győry Tibortól,? hogy Jendrassik Ernő mit mondott 1919 márciusában a kari ülésen a pszichoanalízis tanszékének felállításával kapcsolatban: „…az, amit Freud és követői ezen hangzatos címen (psychoanalysis) értenek, nem egyéb, mint pornographia és álomfejtés…” stb. Ehhez Győry még hozzáfűzi 1936-ban Az orvostudományi kar történetében: „…e jobb belátásra ösztönző felvilágosító jelentés ellenére a freudizmus legperverzebb irányzatának képviselőjét, egy Ferenczi Sándor dr. nevű orvost kineveztek…”. Ismerjük Győry érdemeit a magyar orvostörténelemben, éppen úgy, mint elfogultságát és stílusát. Persze – anélkül, hogy egyenlőségi jelet kívánnánk tenni ezek közé – megállapíthatjuk, Ferenczi sem kímélte ellenfeleit, nem kevésbé keményen bírálta Adler és Jung tanításait és követőit is, ne feledjük: a politikában – és a tudományban „gazember” néha csak azt jelenti, eltér egymástól a véleményünk.
* * *
A freudizmus, amely nem csak orvosi diszciplínaként jelentkezett, hanem széles körben vált ismertté a magyar századelő nagyjai között, a nagy szellemi mozgalmak közé tartozik. Sorolhatnánk a Nyugat című folyóirat szerzőinek és olvasóinak, jelentős alakjainak nevét – Ignotust, Kosztolányi Dezsőt, a két világháború közötti időszakra átnyúlva József Attilát és másokat, akikről ez a kiállítás egyébként számot ad. Úgy gondolom, hogy nem csak a magyar szellemi és irodalmi éltben, hanem az elmúlt évtizedekben közgondolkodásunkban, sőt köznyelvünk terminológiájában és frazeológiájában is minduntalan találkozhatunk a freudizmussal és hatásával.
Tény, hogy a Monarchia és Magyarország emancipálódott, művelt zsidó polgárságában és értelmiségében igen nagyszámú pszichoanalitikus alkotóra és hívőre találhatunk. Nyilvánvaló, hogy ennek korrekt, becsületes, tudományos elemzését lehet majd egyszer adni, mert ez a tény ugyancsak meghatározó volt a következő évtizedekben, hiszen éppen ennek következtében kerültek sokan hátrányos helyzetbe vagy estek áldozatául a hitleri üldöztetésnek. Nem lenne azonban célszerű összekeverni a kritikákat, s nem állíthatunk valótlant sem aktuálpolitikai, sem szakmapolitikai érdekből. Kétségtelen tény, hogy a pszichoanalízist és Freud tanításait Magyarországon sem fogadta másképpen a közvélemény, mint a tudományos élet sok más eredményét.
Éppen ezért nem szabad elmosnunk a határokat a különböző kritikák minősége között, amikor is a magyar történelmi liberalizmus kiemelkedő alakjai különbözőképpen másként foglaltak állást Ferenczivel vagy a freudizmussal szemben. A befogadás, a kritika színvonala a másként gondolkodókkal szemben egy ország politikai kultúrájának alapja. Külön is hangsúlyoznunk kell azt, hogy Magyarországon a szemben állók tisztességes része, a szemben állók igen széles köre hogyan fogalmazott és hogyan ismerte el részben Ferenczi vagy általában a freudizmus alaptételeit.
A szépirodalom kiemelkedő alakjaira nagy hatással volt a freudizmus, és még a szemben állók is olyan méltányos írásokkal foglalkoztak vele, mint az orvos és író Németh László:? „…a pszichoanalízis s betű szerinti írásaiban Freud is fölötte áll azoknak a gyanúsításoknak, amelyekre a freudizmus mint társadalmi jelenség az embert bizonyos fokig följogosítaná…”. Dosztojevszkij, Ibsen és André Gide bemutatásával utal a pszichoanalízis előzményeire is, noha éppen orvosi működését mutatja be.
Emlékezzünk arra, hogy a katolikus teológusok hogyan foglaltak állást, például 1942-ben Sík Sándor piarista egyetemi tanár:? „Akármilyen kétségbevonhatatlan szolgálatot tett a pszichoanalízis a lelki tudattalan hangsúlyozásával a modern lélektani kutatásoknak, és – főleg az adleri és jungi formájában – bármennyi értékes fölfedezést, termékeny szempontot adott is a legkülönbözőbb tudományoknak…” – írja elismeréssel, s ez után mondja el ellenérveit az esztétika területén. Még jobban meglepődhetünk, hogy milyen méltatás és méltánylás mellett foglalkozott a pszichoanalízissel a budapesti katolikus teológiai kar dogmatika professzora, Schütz Antal? 1940-ben és utána is. Nyilvánvaló, hogy nem csodálkozhatunk a szembenálláson, de a kritika tisztessége mellettünk áll.
De mondhatunk ennél jobb példát is a méltánylásra, báró Wesselényi Miklós, a kiváló közíró A Harmadik Birodalom keletkezése című művében éppen a pszichoanalízis segítségével elemzi a nácik hatalomra jutását és nézeteit. „Történelemkutatás, történelem-bölcselet és pszichoanalízis” című fejezete? különleges értékű.
Szólnunk kell arról is, hogy Magyarország ugyan – számos kül- és belpolitikai, földrajzi és katonapolitikai okból – a hitleri Németország oldalán lépett be a második világháborúba, a zsidóság megkülönböztetésére súlyos törvényeket és intézkedéseket tettek, de ne merüljön feledésbe az sem, hogy ezekben az években a hitleri Németország befolyási övezetében kevés helyen működhettek Freud tanítványai, és számos méltató vagy méltányos írás mellett 1943-ban jelent meg Debrecenben Freud „A lélekelemzés legújabb eredményei”? című tanulmány- (előadás-) kötete, valamint Budapesten Hermann Imre? „Az ember ősi ösztönei. Összehasonlító vizsgálatok a pszichoanalízis és a főemlősök biológiája” című könyve. Kitalálhatunk ennek okairól különféle tényleges vagy vélt indokokat, de a tény tény marad!
Nyugodtan mondhatjuk, hogy minden ellenkezés mellett élt a magyar pszichoanalízis, majd pedig új lendületet kapott 1945–1947 között. Azok az esztendők, amelyek valóban a pszichoanalízis árnyékba szorulását jelentették, részét alkották a „fordulat éve” után egy monolitikus ideológiai és politikai szemléletnek, amelynek azonban nemcsak a pszichoanalízis, a freudizmus tartozik a kárvallottjai sorába.
Úgy gondolom, elérkezett az ideje Magyarországon annak, hogy napirendre térjünk a korábbi viták felett és a magyar tudományos élet, a magyar medicina és pszichológia rendjébe – átkok és divatok nélkül – illesszük be a pszichoanalízist, mint tudományos diszciplínát kutatási, oktatási és orvosi ellátási rendünkbe. A múltat, annak konfliktusait viszont bízzuk a tudománytörténet objektív vizsgálatára. Bízom benne, hogy mindkettőt szolgálni fogja e kiállítás és a konferencia.
Megköszönöm a kiállítás rendezőinek a meghívást, a kiállítást megnyitom.?
