A napóleoni háborúkat követő évtizedek gazdasági és politikai nehézségei a felsőoktatási intézmények vonatkozásában is lehetetlenné tették az erők szabad kibontakozását. A pénzügyi problémák bénító takarékosságot jelentettek. A ferenci abszolutizmus „jóságos” kormányzati rendszere politikai szempontból gondoskodott arról, hogy elképzelései a köznevelés minden fokán érvényre jussanak.
Az 1825. évi országgyűléssel meginduló reformkorszaknak elsőrendű feladata volt, hogy megküzdjön a múlt hagyatékával. Annak ellenére, hogy az elmúlt évtizedek számos előremutató elemet tartalmaztak, ez a küzdelem az oktatásügy vonalán, sajnos, korántsem járt olyan eredménnyel, mint a politikai harc területén. Általában próbálkozások, kísérletek jelzik a korszak felsőoktatási politikáját, ezek közül azonban csak kevés járt kézzelfogható eredménnyel. Széles körű és jelentős eredményként egyedül a magyar nyelvű oktatás általánossá válását tekinthetjük. Történelmünknek ez a szakasza politikai szempontból felmérhetetlen jelentőségű volt, azonban művelődéspolitikai téren nem hozott (az idő rövidsége és a múlt visszahúzó ereje miatt nem is hozhatott!) lényeges, tartalmi változást, előrelépést. Adott keretek között nincs lehetőségünk arra, hogy a kor felsőoktatási intézményeinek gazdag színképét részletesen elemezzük. Ezért csupán a jelentős és jellemző intézmények életéről meg s előrebocsátjuk: a többi főiskola története is beleillik az általános képbe.
Az 1825-ös országgyűlés megnyitásakor – az 1790–91-es évek eseményeihez hasonlóan – lelkes nemzeti fellángolás tüzeit észlelhetjük. Az országgyűlés első ténykedése volt, hogy a korábbi szakbizottsági tárgyalások porosodó iratcsomóit elővetette s az állami élet szinte minden területén új reformjavaslatok készíttetését rendelte el. Persze ekkor sem siették el a dolgokat! A közművelődésű üggyel foglalkozó „deputatio in literariis” a gyakorlati munkát 1828-ban kezdte meg s „Opinio” c. szakvéleményét 1831-ben bocsátotta nyomdába. A bizottság vezetői Mednyánszky Alajos politikus-író és Cziráky Antal – az egyetem akkori állami irányítója – voltak. A tervek ismét tervek maradtak, újabb iratcsomó született s a magyar oktatási nyelv általános bevezetése is csak az 1844. évi II. törvénycikk alapján történt meg. Érdekes, újszerű elgondolása volt ennek a Mednyánszky-féle tervnek a tanítóképzéssel kapcsolatban: a kétéves bölcsészeti kurzusra történő újabb kétéves, elsősorban szakpedagógiai jellegű „ráfejeléssel” óhajtotta elmélyültebbé tenni a képzést. Ami a magyar oktatási nyelvet illeti: állami vonalon csak nehezen látták be a professzorok annak szükségességét s még oly kitűnőség is, mint Jedlik Ányos, bizonytalanul nyilatkozott e magyar nyelvű egyetemi oktatás felől.
Elsősorban a központi állami felsőoktatási intézményről, a pesti egyetemről kell szólnunk – annak ellenére, hogy egyetemünk ebben a korban korántsem állt a haladás élvonalában. Meghonosodott Pesten, részt vett a zajló bal parti város életében, szakmai kérdésekben országosan hallatta szavát, azonban nem tudott az új kor követelményeihez igazodni. Ezt elsősorban a szigorú, iskolás ellenőrzés tette lehetetlenné: kinevezett elnök, ill. kari igazgatók látták el az elvi irányítást (ezek nem is lehettek professzorok!), s a választott szervek csak az adminisztrációt végezték. Az egész egyetem életét – mint a magyar közoktatásét általában – az 1806. évi második Ratio Educationis szabta meg, s hogy attól eltérés ne történhessék, arra a helytartótanácstól le a kari igazgatókig mindenki gondosan ügyelt.
A bölcsészettudományi kar tanulmányi rendjét 1823-ban még szorosabban igazították a bécsi mintához. A hazai tudományosság magyar jellege sem a karon, sem felsőbb szerveknél nem érdekelt komolyan senkit. Ezt a legjobban mutatja a magyar tanszék ügye. A jelentéktelen és tehetetlen Czinke Ferenc 1830-ban történt nyugdíjazása után a tanszéket csak 1837-ben töltötték be a történeti segédtudományok lelkes-fantaszta tanárával, Horvát Istvánnal. Neves tudós csak kevés akadt a tanárok közül: Schedius Lajos (esztétika), Garay János (magyar nyelv és irodalom 1846–48), Weszerle József (történelem), két Petzval-testvér (matézis) és Mayer Lambert (csillagászat) az említendők a fentieken kívül. A Magyar Tudományos Akadémiának kezdettől tagjai voltak Horvát és Schedius. A jogtudományi karon az oktatási időt három évre szállították s így lassan eltűnt a kar és a vidéki jogakadémiák közötti minőségi különbség. Biztató jel volt viszont, hogy új tanszékek keletkeztek az új kívánalmaknak megfelelően a kereskedelem- és váltójog, a magyar közjog, a bányajog részére. A professzorok közül kiemelkednek Frank Ignác (magyar magánjog, az MTA levelező tagja) Virozsil Antal (jogbölcselet) és Henfner János (római jog); ez utóbbi mint helyettes 1844-ben statisztikából az első magyar nyelvű előadást tartotta egyetemünkön. Hogy milyen számszerű helyzetet foglalt el a kar az ország állami jellegű jogi oktatásában, arra jellemző, hogy az összes joghallgatóknak csupán 18%-a járt a karra, 52%-a a jogakadémiákon, 30% a líceumokban tanult. (A protestáns kollégiumok adatai nem szerepelnek e kimutatásban.)
Az ideológiai jellegű karok mellett (ezek között csak említjük a korszak tudományos és felsőoktatási életében – az egy Szilassy János kivételével szerepet nem játszó hittudományi kart) az orvostudományi kar jellegénél fogva a természettudományok művelésére volt hivatott. Az adott körülmények között e fő hivatásának igyekezett eleget tenni, a tagjai közé számos nagynevű tudóst fogadott. Szakember volt a kar igazgatója is, a legidősebb: Lenhossék Mihály országos főorvos (ma: egészségügyi miniszter!), aki az 1828-i Mednyánszky-féle elaborátum orvostudományi részét készítette, ill. kiegészítette e javaslatot. A professzorok közül kiemelkednek a nagy sebészek (Balassa János és Stáhly Ignác), a biológus Schordann Zsigmond, Tognio Lajos (általános kórtan és gyógyszertan) és az akadémikus Bugát Pál (sebészeti orvostan), aki az orvosi nyelvújításnak is lelkes művelője volt. Korán jelentkeztek a neves magántanárok: az első Wekerle Györgyöt (1830: gyermek- és nőgyógyászat) hamarosan követték Toldy Ferenc és Schöpf-Merey Ágost. A kar munkáját megnehezítette a klinikai ágyak hiánya: a reformkorban 45–50 ágy állt az oktatás rendelkezésére összesen minden ágazat részére. Ugyanekkor a kar tagjai élénken vettek részt a percussio, az auscultatio és az aethernarcosis terén kialakult nemzetközi vitában – viszont Pest városa többszörös kísérlet ellenére sem engedte át a kar céljaira az akkor jelentős méretű Rókus-kórházat.
A pesti egyetem keretében, de attól egyre inkább függetlenedve történt reformkori műszaki képzés. Az 1782-ben létesített Institutum Geometricumon kétéves tanulmányi idő alatt elsősorban megyei és uradalmi mérnököket képeztek. A hallgatók vizsgadolgozatai dicséretes optimizmussal foglalkoztak az Alföld öntözési kérdéseivel, elképzeléseik azonban persze csak tervek maradtak. A „cursus” nevesebb tanárai Jedlik és a Petzval-testvérek mellett Petzelt és Wolfstein voltak. 1836 óta, a műszaki igények megnövekedése következményeként – Széchenyi és Kossuth részvételével az országgyűlés is foglalkozott önálló műegyetem létesítésének gondolatával. A terv itt sem úgy valósult meg ahogy képzelték: csak egy ipari főiskola létesült, amely 1846-ban a nádorról a József Ipartanoda nevet kapta. A bölcsészeti kar épületében 11 helyiséggel kellett megelégednie a főiskolának, melyből később a Műegyetem nőtt ki.
A hazai műszaki képzés két különleges területén tevékenykedett a két országos hírű selmecbányai intézet, amely 1846-ban egyesült, mint bányászati és erdészeti akadémia. A bányászati akadémia 1770-ben létesült s elsősorban a természettudományos és műszaki ismeretek oktatásának volt – még a reformkor előtti tantervek alapján – egyik legismertebb hazai műhelye. Jellemző, hogy 1809-ben létesített ún. filozófiai előképző kurzus filozófiai tantárgyából az „onthologiai, pszychologiai és a metapshysicai tárgyak”-at kirekesztették. A reformkorban keletkezett új tanszékek, egy kivételével szintén alkalmazott tudományos jellegűek voltak (felsőbb matematika, építészet, ásványtan). A bányászati akadémia tanári karának névsorában számos olyan névvel találkozunk, amelyek később a legmagasabb állami ipari közigazgatás, ill. a bécsi műszaki egyetemi oktatás területén szerepeltek.
A bányászati akadémia mellett 1807-ben létesítették az erdészeti tanintézetet, egyelőre egy professzori állással. Ezt pályázat alapján Wilckens Henrikkel töltötték be. A reformkorban az oktatás egy 1816-i tanterv alapján folyt, később Feitmantel professzor irányítása alatt. A korszak végén már három tanár látta el az oktatást.
Az ország gazdasági felépítése következtében rendkívül jelentős mezőgazdasági felsőoktatásról (eltekintve a pesti egyetem bölcsészettudományi karán működött, terjedelmes tárgykörű mezőgazdaságtani tanszéktől) két neves intézmény gondoskodott. 1797-ben keletkezett – a széles látókörű Festetich György alapításából – a keszthelyi Georgikon, elsősorban azzal a céllal, hogy az országnyi latifundium részére jól képzett gazdatiszteket neveljen. A reformkor éveiben az intézmény színvonala már hanyatlóban volt s a hallgatók elhelyezkedése elé nehézségek tornyosultak. Az intézmény szelleme nem volt liberális (hallgatói csak katolikusok lehettek), viszont kitűnt tananyagának széles körével (erdész-, vadász-, kertész-, lovász- és gazdaasszony-képzés) és tangazdaságának példás belterjességével. Most ülte másfélszázados évfordulóját másik neves mezőgazdasági tanintézetünk, a mosonmagyaróvári akadémia. Keletkezése mögött ismét egy nagybirtok, Albert Kázmér szász-tescheni herceg uradalmának modernizálódási igénye állt. Wittmann Antal jószágkormányzó dolgozta ki az új intézmény terveit, ő maga is oktatott benne. Az intézményben az óvári piaristák bevonásával a gyakorlati oktatás mellett humán jellegű képzés is folyt (filozófia, latin és német nyelv). Nagy elismeréssel nyilatkozott az iskola munkájáról többek között Kölcsey Ferenc is. Az 1840-es évék elején megnyilvánuló magasabb igényeknek az intézet már nem tudott eleget tenni, 1848-ban mint magánlétesítmény megszűnt, s 1850-ben mint állami főiskola kezdte meg működését.
Az egyetemi és főiskolai szakképzés mellett rövid pillantást kell vetnünk a humaniorákat általában felsőfokon oktató protestáns, elsősorban református kollégiumok reformkori életére. Református kollégiumainkra általában jellemző, hogy egy-egy országrészre sugározták ki szellemi erőiket, szinte kivétel nélkül mindig a haladó erők oldalán. Viszont a XIX. század elején ezekben az intézményekben is háttérbe szorult – a jozefinizmus ellenhatásaként – az anyanyelvi és a természettudományos jellegű képzés. A reformkor fő feladata lett volna e kötöttségek felszámolása; ez itt sem sikerült teljes mértékben. Sárospatakon a korai magyar oktatási nyelvi kísérletek után az 1828-i új tanterv szintén a humaniorák térhódítását jelentette, szemben az 1810. évi erősen természettudományos jellegű tantervvel. Patakon Kövy Sándor (Csokonai és Kossuth tanára) és a történész Csengery József nevelték a haladó mozgalmakban mindig résztvevő diákok százait. Debrecenben az 1807. évi ún. álmosdi református tanterv (a Ratio Institutionis) már ekkor sem volt oly modern, mint az 1810. évi pataki. Viszont 1833-ban, tizenegy évvel az országos intézkedés előtt, Debrecenben már megvalósult a teljesen magyar nyelvű oktatás. A reformkorban a korábbi hat tanszék mellett további öt létesült, sajnos csak egy a természettudományok területén. Ami a tanárokat illeti, talán elég, ha Budai Ézsaiás és Péczely József nevét említjük. Általában: a reformkorban Debrecen inkább a pedagógiai és politikai konformizmus hazájának tekinthető. Erdélyben – mellőzve itt a nagy múltú s már majdnem egyetemi szintet elérő kolozsvári főiskolát – csupán a nagyenyedi Bethlen-kollégiumra tudunk rövid pillantást vetni, amely erős vára volt minden ellenzéki szellemi megnyilvánulásnak. Ezt anyagi függetlenségén túlmenően törhetetlenül haladó szellemű reformkori tanári kara biztosította a meggyőződéses antimonarchista Szász Károly irányításával. A kollégium tanárai és diákjai együtt vettek részt az 1831. évi lengyel szabadságharc foglyainak bujtatásában s kapcsolatban álltak a környék parasztmozgalmaival is.
Valamennyi főiskolai és egyetemi intézmény tudományos munkájának szerves alapját alkották könyvtáraik. A pesti egyetem könyvtárát 1843-ig Fejér György igazgatta. A negyvenes évekig az egyetemi vezetőség nem tett lehetővé komoly fejlődést. A reformkor utolsó éveiben a tudománypolitika minden terén agilis Toldy Ferenc indította el a könyvtárat a modern fejlődés útján. A vidéki felsőoktatási intézmények közül kiemelkedően jelentősek a debreceni és a sárospataki kollégiumok (építészetileg is szemrevaló) könyvtárai.
Nem lenne teljes a felsőoktatásról alkotott legvázlatosabb kép akkor, ha nem szólnánk pár szót a kor főiskolai ifjúságáról. A fiatalok életét sok szabály igyekezett megkötni. Pesten például a kötelező templomlátogatást tanárok ellenőrizték (a protestánsoknak írásbeli igazolást kellett felmutatniuk!), s az ellenőrök figyelme kiterjedt arra is, hogy nem olvasnak-e a studiosusok profán könyveket a templomi padokban. Szigorúan tiltották a színházak, kávéházak, kocsmák látogatását. Persze nem sok sikerrel. A diákok ennek ellenére is megfordultak az ilyen helyeken! – de mégsem ez szabta meg reformkori életük formáját. Vaskos kötet ismerteti azoknak a tudományos-irodalmi jellegű ifjúsági társaságoknak történetét, amelyek (hol nyíltan, hol titkosan) politikával is foglalkoztak, s amelyek tagjai közül sok százan kiemelkedő helyet foglalnak majd el a szabadságharc mozgalmaiban. Itt is csak pár példát! A pesti egyetem jogi karán 1833-ban egy 32 tagú „Nemes kompániá”-t, 1836-ban egy már 83 tagból álló „Cassino”-t tiltott be az egyetemi hatóság. Majd egy év múlva – vajon milyen sikerrel? – politikai versek testületi olvasását, szónoklatok tartását tiltották. Tanulságos a pataki diákok „önképzőköri” munkája is. 1832-ben diákköri könyvtár létesült egy időben egy „Nándor megye” elnevezésű, Szemere Bertalan vezette politikai gyakorlókörrel. Ez utóbbit 1836-ban tiltották be. 1843-ban létesült „Szépműegylet” kiadványt bocsátott ki (Parthenon Zsebkönyv); tagjai közt Szemere mellett Teleki László, Fáy András, Tompa Mihály, Kazinczy Gábor, Erdélyi János, Izsó Miklós és Kiss Áron nevével találkozunk. – A nagyenyedi „Ébredő Társaság” tagjai közt olvashatjuk Mentovich Ferenc és Czakó Zsigmond nevét. Sorolhatnánk persze tovább: a soproni és pozsonyi irodalmi körök ösztönző példái mellett Pápa, Kaposvár, Selmec, Lőcse, Kolozsvár és Marosvásárhely társaságaiban Petőfi, Pulszky, Jókai, Sárosy, Hunfalvy, Irányi Tompa, Orlay-Petrich, Baksay, Tárkányi, Fejér és még mások nevei jelzik az állami, református, katolikus és evangélikus főiskolák önképzőköreit. Az ifjúsági társaságok tudós gyűjtőjének igaza van, amikor 1838–1848 között a jövő „fiatal Magyarország”-át látja az iskolapadokban, ahonnan az út egyenesen vezet a Pilvax-kávéház, a forradalom és a szabadságharc felé.
Összefoglalóan: a reformkor felsőoktatási irányvonalát a múlt nem mindenben haladó hagyományai szabták meg. A második Ratio Educationis rendszere alapján működő állami rendszerre jellemző volt a felvilágosult, demokratikus, nemzeti és természettudományos vonások elhalványodása. 1825 után a művelődéspolitikai reformbizottság munkálatai nem hozták meg a kívánatos eredményt s a későbbi elszigetelt kísérletek sem voltak ezen a téren jelentősek. Új lendületet hoztak a '40-es évek, amikor általánossá vált a magyar oktatási nyelv s a figyelem ráirányult a szak-felsőoktatás bizonyos kérdéseire. Az egyes intézmények haladó voltának mértékét anyagi függetlenségük s tanáraik politikai felfogása szabta meg. A számos terv születése mutatja a jó szándékot; a megvalósulás elmaradása a kor általános irányvonalát. A reformkor haladó tanárai, diákjai és politikusai körében alakultak ki azok az elképzelések, amelyeket a rövid 1848/49-es alkotmányos korszak próbált sok lelkesedéssel és jóakarattal megvalósítani.
II.
A többi megoldatlan kérdéssel együtt a közművelődés ügye is csak a márciusi forradalommal és a felelős magyar kormány megalakulásával léphetett előre. Senkit sem ért váratlanul, amikor a megújhodó magyar közoktatásügy élére; a Batthyány-kormány vallás- és közoktatásügyi miniszteri székébe a kiváló írót és politikust, az Ellenzéki Párt centralista csoportjának vezéralakját, Eötvös Józsefet nevezték ki.
Eötvös József felsőoktatási politikája művelődéspolitikájának egészében, sőt politikai filozófiája lényegében gyökeredzett. Sohasem titkolta ugyan, hogy a közművelődés piramisának talapzata, a népoktatásügy képezi művelődéspolitikájának ábécéjét, mégsem hanyagolta el a felsőoktatásügyet sem. Tisztában volt a kettő elválaszthatatlanságával, a művelődésügy oszthatatlanságával: a művelődési minimumot nyújtó népoktatási- és a tudományos haladás zálogát jelentő felsőoktatási politika összefüggésével. A reformkor vezetői valamennyien látták a nép elmaradottságának hátrányait, de közvetlenül, a saját emlékeikben őrizték a magyar felsőoktatás hiányosságait és a megújhodás szükségességét. Így nem csodálkozhatunk azon, hogy az elsők között éppen a felsőoktatásügy tárgyában szavazták meg a reformtörvényt.
De volt ennek más oka is. Egyrészt az átalakulás társadalmi kényszere, másrészt az ifjúság, különösen az egyetemi ifjúság közvetlen szerepe a „népek tavaszának” eseményeiben. Közismert, hogy Petőfi és köre éppen az egyetemi ifjúság támogatásával és részvételével vívta meg a márciusi forradalmat. Az egyetemi ifjúság óhajai találkoztak a felsőoktatás modernizálását, szabadságát kívánó tanári kar haladó gondolkodású tagjainak elképzelésével is. Ritkán fordul elő nagyobb harmónia a históriában az ifjúság, a tanárság jó része és a közoktatásügyi kormányzat között, mint 1848 megújhodást kereső napjaiban.
A pesti diákság nyitotta meg a sort, amikor március 17-én, a „tudományegyetem összes ifjúsága közgyűléséből, a sajtószabadság harmadik napján” az egyetem reformjára vonatkozó petíciójukat előterjesztették. Követelték a magyar egyetem felszabadítását a bécsi egyetem gyámsága alól; az egyetem kormányzásának szabadelvű rendezését és országgyűlési képviseletét; tökéletes tanítási és tanulási szabadságot, szabad tanárválasztást, a rendes tanárokon kívül más, a tudományok művelésében kitűnt egyének működésének biztosítását az egyetemen; a tanszékek nyilvános pályázat útján történő betöltését (felekezeti különbség nélkül); „testgyakorlati intézetek s egyletek felállításá”-t; „a tudományban elmaradt vagy elagott tanárok elmozdítását”; az évenkénti próbatételek helyett nyilvános és szigorú végvizsgálatok behozatalát; „nagyobb – a tudományok jelen igényeinek megfelelő s a magyar nemzethez illő – tantermek és egyéb intézetek felállítását. Petíciójukat pártolólag – „e szent ügyet magáévá” téve – aláírta Szabó János rektor, valamint a tanári testület tagjai, a három orvostanár: Balassa János, Rupp János és Arányi Lajos.
Követték a pesti diákság mozgalmát a vidékiek is. Egymás után szólaltak meg a patinás iskolavárosok akadémiai, kollégiumi hallgatói. A győri akadémia hallgatói memorandumban foglalták össze az egész tanügy reformját jelentő követeléseiket. A pozsonyi, a pécsi és a nagyváradi ifjak sem maradtak el követeléseikben, sőt néhol már az egyház befolyásának csökkentését kívánták. A kassaiak követelései a pesti diáktársaik javaslataira támaszkodtak. Kevésbé éleződött ki a helyzet a debreceni és a sárospataki főiskolában, ahol az egyházkerületi gyűlés és a tanári kar maga teljesítette kívánságaikat. A legtöbb helyen felismerhető az iratok megszövegezésénél – a javaslatok tartalma és érettsége alapján – a haladó gondolkodású tanárok befolyása és támogatása.
A selmecbányai bányászati és erdészeti akadémia hallgatói részvételi és szavazati jogot követeltek maguknak a tanácsüléseken. A gyógyszerészek a tanulmányi idő felemelését és gyakorlati laboratóriumok felállítását szorgalmazták Pesten. De nem hallgattak a fővárosban a József-ipartanoda hallgatói sem, akik intézetük egyetemi rangú politechnikummá való átszervezését, megfelelő felszerelés és könyvtár biztosítását kívánták.
Természetesen voltak jogos és jogtalan kívánságok is. Bár általában éppen a tanárok helyzetének javítását is szorgalmazta az ifjúság, az egyetértés nem vonatkozott minden tanárra, elsősorban nem a népszerűtlen, maradi gondolkodású oktatókra. A József-ipartanoda növendékei vádiratot nyújtottak be igazgatójuk ellen, sőt egy másik tanár eltávolítását is követelték. A soproni evangélikus főiskola hallgatói pedig valóságos sztrájkot hirdettek maradi tanáraik eltávolítására. A Protestáns Egyházi és Iskolai Lapban sajtópárbajt vívtak tanárok és diákok. Hunfalvy Pál és János, a két tudós tanár az élvezetek utáni vággyal, törekvés és komolyság hiányával vádolta az ifjúságot.
Más összeütközések is előfordultak. Pozsonyban behatoltak a diákok a tanárok tanácskozására és jelenléti jogukat követelték. Selmecbányán a hazafias felbuzdulás nemzetiségi viszályokra vezetett az idegen ajkú (német, cseh) diáksággal, akik elhagyták az akadémiát. Kassán zsidóellenes kilengésekre került sor, általában sok a panasz a fegyelem meglazulására vonatkozóan. Az intézetek vezetői panaszkodtak az ifjúságnak a nemzetőri szolgálatban, illetve általában a fegyvergyakorlatokon való részvétele miatt. Eötvös már mint miniszterjelölt személyesen megjelent az egyetemi ifjúság között, ahol mint „az új rendszer megváltóját” fogadta az ifjúság. Meghallgatta kívánságaikat és ígéretet tett jogos követeléseik teljesítésére. Általában mérséklően hatott az ifjúságra anélkül, hogy elfogadta volna a konzervatív szellemű tanárok elítélő jelentéseit.
Az ifjúság mozgalmai igen nagy hatással voltak az ülésező országgyűlésre. Elsősorban a pesti egyetem követelései, amelyeket március 19-én küldöttség nyújtott át Pozsonyban. Ezért is került – elválasztva az általános közoktatásügyi kérdésektől – külön tárgyalásra javaslatuk, amelyből az 1848. évi XIX. törvénycikk született meg. A néhány szakaszos javaslat csak kerettörvénye lehetett az egyetemi reformnak.
Első pontja az egyetemnek a közoktatásügyi miniszter alá rendelését; a második pontja „az oktatás és tanulás szabadságának”, a szabad tárgy- és tanárválasztás elvét, valamint a magántanárság intézményének bevezetését, illetve megerősítését mondja ki. A törvényjavaslat felsőtáblai (főrendiházi) vitájában összecsapásra került sor a tanszabadság körülhatárolása kérdésében Barkóczy János, Majláth György országbíró, Forgách Antal, valamint az ülésen már miniszterjelöltként résztvevő Eötvös között. A konzervatív csoport gáncsoskodását Teleki László, Batthyány Kázmér és még néhány szabadelvű főrend segítségével tudta Eötvös elhárítani, a törvényjavaslatot elfogadtatni.
A megalakult Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium lényegében a Helytartótanács megfelelő osztályának beosztását átvéve kezdte meg működését. Az egyetemi ügyek a közoktatási ügyosztályhoz tartoztak, amelynek vezetését ideiglenesen a miniszter, illetve Szász Károly államtitkár, a híres nagyenyedi tanár látta el. A „közoktatásnak az egyetemet érdeklő részeiben” Csausz Márton és Balassa János orvosprofesszorok mint tanácsosok irányították a felsőoktatást. Kétségtelenül megállapítható, hogy mind a márciusi események idején (a petíció támogatásakor), mind a szabadságharc további időszakában az orvosi kar játszotta a leghaladóbb szerepet a pesti egyetemen. Ebben része volt a természettudományi gondolkodás, az emberi felelősségtudat és a szociális tapasztalat együttes hatásának az orvosi pályára.
Az átalakulás légkörében a tervezésnek, a reformprogramok készítésének valóságos áradata indult meg. Intézmények és magánosok küldték meg terveiket a Minisztériumnak, amelyek kiterjedtek a kisdedóvástól az egyetemig minden oktatási formára és fokozatra. De maga Eötvös is felszólította erre a tanári karokat. Két fő szempontot jelölt meg: a tanítási és tanulási szabadság elvén alapuljon és legyen alkalmas az önművelődési vágyban gyökeredző mélyebb kiképzésre. Az Egyetem bölcsészeti kara inkább csak formális (előadások külső rendje, vizsgák szabályozása stb.) és nem tartalmi reformokat javasolt. A jogi kar – bár nem mentes a formai kérdések fontoskodó tárgyalásától – már inkább nyújt a lényeget is érintő szervezeti és tartalmi változtatásokat (új tárgyak, magántanári intézményt stb.).
Ezzel szemben az orvosi kar – hasonlóan a már említett kérdésekhez – ebben is élen járt. Még a miniszter felhívása előtt szakszerű és alapos „Javaslat az álladalmi közegészségügyi és orvosi ügyekről hazánkban” című – tervezetet nyújtotta be Eötvösnek. Lényegében a modern orvosképzés alapvetése a javaslat, csírájában minden benne van, ami később fokozatosan megvalósult. Külön érdekessége a felsőoktatási fejezetek mellett az egészségügy állami gondoskodás alá helyezésének hangsúlyozása, valamint ennek kihatása nemzeti létünk egészére.
Az oktatásügy széles alapokon nyugvó megszervezését, a nevelő társadalom felrázását szolgálta a minden fokozatot magába foglaló és újjászervezett Magyar Nevelési Társaság által összehívott első magyar egyetemes tanügyi kongresszus, amely 1848. július 20–24 között tartotta üléseit a pesti egyetemen. A Tavasi Lajos kezdeményezésére összehívott kongresszus vezetői között ott találjuk – többek között – Ney Ferencet (elnök), Warga Jánost (alelnök), Palotay-Purgstaller Józsefet, Táncsics Mihályt, a főiskolai szakosztály élén pedig Rómer Flórist és Jedlik Ányost is. A szabadság és demokrácia jegyében összehívottak radikális programot terjesztettek a kormányzat elé, amely mindenre kiterjedt és elsősorban az állami és egyházi ügyek elválasztását követelte. A „Főtanodák és egyetemek iránti javaslat” Jedlik Ányos elnöksége és Zimmermann Jakab jegyzősége alatt született meg. Az egyetemi törvényen alapuló javaslat összegezte a modern és szabadelvű külföldi egyetemek példája nyomán a teendőket, a szükséges szervezeti változtatásokat.
Eötvös az áradó tervezeteket, javaslatokat felhasználta és beillesztette saját művelődéspolitikai, ezen belül felsőoktatási programjába. A szervezeti kérdésekben, részletintézkedésekben elfogadta a már említett kari javaslatokat. Majd egy évszázadig lappangott Eötvös „A magyar egyetem alapszabályai” című összegezése, amelynek kiadására a szeptemberi fordulat, a Batthyány-kormány lemondása miatt már nem került sor. Ez az átfogó reformterv 12 fejezetből és 295 §-ból áll. Minden pontjából sugárzik a megújhodásban fogant eötvösi liberalizmus szelleme, amely minden felekezetnek – a nemzetiségi szempontokat is tekintetbe vevő koncepcióval – külön hittudományi karokat, sőt a bölcsészeti karon a filozófiának is több professzori állást tervezett. Klasszikusan határozza meg az egyetem és a felsőoktatási intézet fogalmát: „oly álladalmi intézet, melyben a tanulóifjúság a középtanodákban nyert ismereteinek alapján a tudományok mélyébe avattatik.”
A reformtervben a három hittudományi (katolikus, protestáns, görögkeleti) kar mellett jogi (jogtudományi és politikai ágazattal), orvosi, bölcsészeti (filozófiai, történelmi, nyelvészeti, illetve matematikai, természettudományi szakosztállyal) fakultás szerepel. Megemlíthetjük, hogy Eötvös koncepciójában éppen úgy megtaláljuk a bölcsészeti kar társadalomtudományi és természettudományi tagozódásának gondolatát, mint a legtöbb haladó tervezetben. Ezt meg is valósította a később létesített kolozsvári egyetem szervezetében, Budapesten azonban csak két évtizeddel ezelőtt – a végrehajtott egyetemi reform következtében – jött létre.
A szabályzat demokratikusan választott rektort és bizottmányt állít az egyetem élére. Megoldást nyer benne a magántanári intézmény is, az Akadémia tagjai pedig szabadon hirdethetnek előadást. Biztosítja az ifjúság befolyását, megoldja – a tanítóképzés mellett – az intézményes középiskolai tanárképzést is. Könyvtárakat, gyakorlati foglalkozást, diákjóléti intézményeket, betegellátást tervez az ifjúságnak. Tulajdonképpen ez a szabályzat a polgárosuló és önállóvá vált Magyarország felsőoktatási kódexe, amelynek gondolatanyagából nőtt ki mindaz, ami jó volt a később megszületett reformokban.
Igen jelentős volt a gyakorlati intézkedések végrehajtása, új tanárok kinevezése, különösen a megcsontosodott bölcsészeti karon. De nem kevésbé volt fontos az alacsonyabb rendű sebészeti tanfolyam egyesítése az orvosképzéssel és a gyógyszerészeti képzés színvonalának emelése is. Eötvös egyik utolsó intézkedésével a birodalmi jellegű selmecbányai akadémiát magyar nemzeti intézetté nyilvánította, továbbá a nemzeti sérelmek sorában szereplő, kiváltságos nevelést nyújtó bécsi Theresianum ügyét is napirendre tűzte. Megtörténtek az előkészületek az 1849. évi költségvetésre, amelyeket azután Kossuth Lajos pénzügyminiszter nyújtott be a képviselőházban. A parlamentáris kormányzással vele járó törvényjavaslat az első modern értelemben vett költségvetés a magyar államháztartás történetében. Foglalkozik benne a felsőoktatás és az egész oktatásügy kiadásaival, az alapítványok jövedelmével is. Jó forrása ez a közoktatásügyi kormányzatunk 1849-es programjának.
Sajnos nincs módunk foglalkozni a felsőoktatással szorosan összefüggő tudománypolitikai tervekkel, a múzeumok, levéltárak és könyvtárak sorsát érintő javaslatokkal és intézkedésekkel, nemzeti kincseink megmentésének nagyszerű programjával. Mindennek véget vetett a fegyveres harc kibontakozása. A katonai helyzet megromlása következtében az egyetemi ifjúság hadba vonult, nem egy helyen tanárai bíztatására, sőt azok vezetésével. A mosonmagyaróvári diákok külön is üdvözölték Bécs forradalmi ifjúságát, egyetértésüket fejezték ki a császárvárosban létesült Akadémiai Légióval. A selmecbányai akadémia kivételével zárva maradtak a felsőfokú tanintézetek. A pesti egyetem csak a szabadságharccal kapcsolatos néhány tanfolyamot (hadorvosi stb.) tartott fenn, maga az egyetem és a legtöbb iskola katonai kórházzá alakult. Az egyetemi tanszemélyzet – közöttük Balassa, Markusovszky Lajos és Lumniczer Sándor – is a sebesültek ellátásával foglalkozott, az utóbbiak később csapatszolgálatra vonultak be.
Eötvös távozása után – az Országos Honvédelmi Bizottmány kormányzása idején – Szász Károly államtitkár vezette a minisztériumot, majd 1849 májusától Horváth Mihály lett a megalakult Szemere-kormány közoktatásügyi minisztere. Működésük segélyek kiutalásában, szervezeti tervekben és a főváros eleste után a költözködésben, sőt a menekülésben merült ki. A fegyveres harc kibontakozása, a nemzet élet-halál harcának megindulása egyben véget vetett a felsőoktatás önálló történetének. Nem ok nélkül mondta Petőfi már a népiskolai törvényjavaslat országgyűlési vitája idején: „Elhagyhatnátok most azt a nevelést, mikor azt sem tudjuk, lesz-e kit nevelni vagy sem.”
A küzdelem elbukott, az álmok szertefoszlottak, a tervezetek a levéltárak mélyére kerültek. Újra idegen kézbe került a magyar köz- és felsőoktatás ügye, de két évtized múlva – ha kompromisszumok árán is, „megszelidítve” – ezeken az alapokon, ezeknek a gondolatoknak a felhasználásával indulhatott meg az 1867-es kiegyezést követő reformmunka. Az eredmények szempontjából az sem volt közömbös, hogy a közoktatásügyi tárca élére – a kormányban egyedül a ’48-as kabinet tagjai közül – ismét Eötvös József került, az egyetemi ügyek vitelére pedig Markusovszky Lajost, a Balassa-kör legkiválóbb szervezőjét vette maga mellé.?
