1992. év

Induljunk ki az alapokból, abból, hogy az OTKA az alaptudományokat szolgálja és az OMFB pedig a műszaki fejlesztést. Tehát ami alapkutatás és az alaptudományok kategóriájába tartozik, az lehet nyilván a kritérium, viszont az alkalmazott tudományok, illetve a fejlesztések az más kérdés. Ez lehet a nagyon szimplifikált kritérium. A főiskolakérdés az nem lehet kritérium, mert ott átfedések vannak. A másik, amit fel kell vetni, és erre választ kell tudni adni, hogy az ágazati tárcáknál hogyan jelentkezik az alapkutatási igény. Erről lehet egy-két szót most váltani. A másik, amit javaslok figyelembe venni, hogy az OTKA aránya, amire már rámutatott Pungor miniszter úr is, az alapkutatás és a fejlesztések közötti költségvetési támogatásban óriási a különbség a fejlesztés kárára. Tehát ezt kérem figyelembe venni, hogy a fejlesztés kárára. Az alapkutatás az ágazati tárcáknál is jó lenne, és ha most csak az érthetőség kedvéért példát fogalmaznék meg, tehát például az iparinál milyen alapkutatási problémánál érzi azt vagy a közlekedés tárca, mondjuk, a távközlés vagy a fizikai infrastruktúra terén vagy mit tudom én hol, most nem akarom elsorolni, hogy az érdekei sérülnek. Fontos, hogy ezt érzékeljék, mert csak e szerint lehet az igényt mérlegelni. Nem feltétlenül biztos, hogy ezért a Bizottságban mindig benne kell lenni, meghívottként lenne célszerű. Ennél inkább bölcsebbnek tartanám, ha konkrétan az igény fogalmazódna meg, hogy miről van szó, miben érzik az ágazati minisztériumok most sértve magunkat. Ha egyébként kibővül az OTKA-bizottság, akkor egyszerűen abba az irányba megyünk el, hogy maga a bizottsági képviselet jelenti a felhasználási lehetőséget, és akkor viszont az egész Kormánynak be kell ülni az OTKA-bizottságba, különben nem nyugszanak meg az egyes tárcák. Elvileg kell tehát kimondani azt a kérdést, hogy az alapkutatások révén valamennyi ágazat érintett, ezért a Kormány részéről Mádl miniszter úr a felelős, hogy ez érvényesüljön. A jelen lévő Andorka bizottsági elnök úrral és az Akadémia képviselőjével egyetértésben találják meg a módját, hogy ebben a kérdésben a kormányzat részéről ez minden ágazatnál érvényesüljön. De nem kell a Kormány minden tagjának bent ülnie a Bizottságban, a Kormány részéről ezért koordinálja ezt Mádl miniszter úr. A miniszterek az ezzel kapcsolatos igényeiket rajta keresztül jelentsék be, és amikor konkrét ügyre kerül sor vagy olyan elosztási vagy egyéb probléma merül fel, akkor pedig a konkrét minisztert hívják meg.

A rendőrségről szóló törvényjavaslattal, azon belül is újra a rendőr párttagságával kapcsolatban.

Azt hiszem, kell egy-két szót szólnom azért, mert ez a kérdés a Nemzeti Kerekasztal-tárgyaláson, amikor az Alkotmány jelen szövegét elfogadtuk, már akkor is az egyik vitapont volt. Tehát ez nem most felmerülő kérdés, akkor is, ’89-ben is ez már a vita tárgya volt, hogy párttag a hadseregben egyáltalán ne lehessen, és a fegyveres testületeknél sem vagy csak a pártbeli tisztségviselésnél legyen ez a tilalom. Tehát ez a vita már akkor lefolyt, és akkori álláspontként rögződött, hogy párttag lehet, de tisztségviselő nem. Ez egy emberi jognak a korlátozását jelentené a hivatásos állomány esetében is, nem szólva arról, hogyha tartalékos időszakában vagy tényleges időszakában kerül behívásra. Ez a hadseregnél nem biztosítja a semlegességet, hiszen ez csak a hivatásos állományra vonatkozhat. A rendőrségnél ez értelemszerűen másként áll. De a kettőt nem lehet egymástól elválasztani. Én azt hiszem, hogy a nemzetközi gyakorlatban, beleértve Ausztriát, Németországot – nem tudom, mennyiben nézték meg –, tudomásom szerint nincs ilyen korlátozás a nyugati hadseregek nagy részénél, még kevésbé van a rendőrségnél, amennyiben párttagságról van szó, nem pedig a tisztségviselésről. Úgyhogy nem tudom, van-e értelme belemenni egy ezzel kapcsolatos vitába. Tulajdonképpen ezek a közvéleménykutatások akár a hadseregen belül is, nem igazán mérvadóak. A tiszti állománynak vagy hivatásos állománynak kényelmesebb, ha meg van tiltva, ugyanis attól félnek szükségszerűen, hogy a párttagság az kedvezménnyel jár a mindenkori kormányzó párt irányába. Tehát ez egy természetes önvédelmi reflex az állomány részéről. Én nem hiszem, hogy ezt a korlátozó intézkedést ilyen mértékben, ami az Alkotmányt is meghaladja, és ezért alkotmánymódosítást is kívánna, vállalni lehetne. Nem érdemes belemenni most a rendőrségnél, utána a honvédségnél, mert akkor ebben nincs megállás. Ami az Alkotmánnyal összhangban van, én azt javasolom, úgy terjesszük elő. A miniszteri expozéban meg lehet említeni, hogy van ilyen igény, és majd akkor a képviselők, ha akarják, felvetnek egy ilyen módosító javaslatot. Úgyhogy sokféle szempontból lehetne még indokolni, hogy miért akarják vagy miért nem. Ezzel egyszer több hetet is eltöltöttünk ’89-ben, még más körülmények közöttT tulajdonképpen az a kérdés, hogy sikerül-e olyan helyzetet teremteni és Magyarországon olyan szellemiséget belevinni, hogy ha tagja valaki egy pártnak, akkor ez nem befolyásoló tényező, mert megfelelően objektív és semleges marad. Megítélésem szerint, akik pedig politikai ambíciókkal rendelkeznek, vagy politikai kötődéseik vannak akár a rendőrségnél, akár a honvédségnél, ha ez tilos, akkor oktalanul hajtjuk bele egy illegális kapcsolattartásba a fegyveres erők tagjait, és fölösleges félreértések, fegyelmi helyzetek és egyebek kerülhetnek elő.

(A cikk a VERITAS-nak a Magyar Napló Kiadó által a Batthyány Alapítvány anyagi támogatásával kiadott, Dévavári Zoltán és Kajdi József szerzők által készített „MI EZT VALLJUK” napirendhez és napirenden kívül: Antall József miniszterelnök kormányüléseken elhangzott érdemi hozzászólásai c. I. kötet 299-301. oldalán megjelent szövege)