1993. év

(A tervezet és különösen a vitatott pontjainak ismertetését követően többen hozzászólnak a vitában.)

Akkor rátérünk a vitatott anyagnak a tárgyalására. Mielőtt azonban a minisztereknek, illetve államtitkároknak megadom a szót, az általános szokásainktól eltérően ugye megengedik, hogy – a megtett hozzászólásokkal nem a végén foglalom össze a véleményemet, hanem az általam megismert, legalábbis azon példány alapján, amit nekem előzetesen átadtak – egy-két megjegyzést tegyek, hasonlóan az itt eddig is már felmerült vitával kapcsolatban. Kezdem mindjárt a kormányzati részével, a Felsőoktatási Tanács és a Tudománypolitikai és, mondjuk, Felsőoktatáspolitikai Kormánybizottság funkciójával. Az egyiknek, akár tanácsadó, de ha főleg tanácsadást meghaladó szerepkört is szánunk, akkor az más, mint egy kormány-, döntés-előkészítő kormányzati kabinet. Márpedig jelen pillanatban a kormányzatban, beleértve a Gazdasági Kabinetet, amelyik – lehet mondani – a legnagyobb súlyú kormányzati kabinet, ennek ellenére az is csak döntés-előkészítő kabinet, amelyik nem hozhat olyan irányú határozatokat, amelyeket a Kormányon kívül hoznak. A Felsőoktatási Tanácsnál, ha nem tanácsadó testület, hanem bizonyos döntési köröket is akarunk adni neki, akkor ennek más a funkciója. Ha az integrációs irányba akarunk menni, akkor célszerű, hogy ez a művelődési és közoktatásügyi miniszter elnöklete alatt működjék, ahogy korábban is volt, de a működése a társminiszterek bevonásával történjék, továbbá ez a Felsőoktatási Tanács kifejezetten a művelődési miniszterhez kapcsolódjék. A Tudománypolitikai és Felsőoktatás-politikai Kabinet vagy Bizottság továbbra is azt az elvi, eszmei irányító, döntés-előkészítő szerepet töltse be, amit eddig. Ez az egyik, amit szerettem volna leszögezni. a másik, kissé eklektikusan haladva, ahogy itt felmerültek a különböző kérdések. Kérem, hogy amit elmondok, az ne valamilyen miniszterelnöki zárszónak tűnjék, hanem a vitát elősegítő, és még nyilvánvalóan módosítható, vitatható kérdésnek, amivel az érvelést kívánom inkább elősegíteni. Amik felmerültek a Tanács feladatainál, tehát hogy létszám stb., kik vegyenek benne részt, amit Kosáry elnök úr is felvetett, ezt én a vitára javaslom, és ebben nem kívánnék előzetesen állást foglalni. Mindenesetre ezeket a kérdéseket is kiemelkedően fontosnak tartom, és fontosnak tartom különösen azt, hogy működőképes létszámú legyen minden. Ami már nem működőképes létszámú, és túlságosan széles körű, az nem töltheti be a funkcióját. A következő kérdés az eltérő tárcafelügyelet, ami összefügg a funkcionális integráció kérdésével. Jól tudjuk, hogy az egyetemek szétválasztása valamikor a tárcák igényei miatt és szerint történt meg. A műegyetem szerencsére elég erős volt, és annyi volt a Rákosi-érában az ipari tárca, hogy nem tudták szétosztani a műegyetemet, ezért maradt a művelődésügyi alatt, és csatolták a műegyetemet egyidőben a művelődésügyhöz. De egyébként ezzel összefüggő kérdés az, hogy a tárcafelügyelet egyetemek esetében ma a művelődésügyre, a népjólétire és a földművelésügyire vonatkozik. Én mindenképpen egyetértenék azzal, hogy ki kell jelölni valamilyen dátumot és világos tendenciát, vagyis a jövőképet meg kell rajzolni, hogy milyen irányba fogunk menni. Tehát elvileg az elképzelhető, hogy kimondjuk, hogy külön törvény fog e két más tárca alá tartozó felsőoktatási ágazatról dönteni, de egyrészt dátumot kell, és valamilyen elvi megfogalmazást is kell ehhez adni. Most minden egyetemnél egyértelműen érvényesül, és senki nem vitatja a felsőoktatási képzésben betöltött szerepét egy egyetemnek vagy a tudományos kutatásban betöltött szerepét, hiszen ez az a két funkció, amit minden egyetem ellát. A harmadik funkció az részben összekapcsolja szükségszerűen a tangazdaságokkal, ez vonatkozik a mezőgazdaságra. Ez így volt, ami azonban nem azt jelenti, hogy a mezőgazdasági az tulajdonképpen a magyar állami gazdasági rendszert egészíti ki, hanem valóban gyakorló gazdasági intézményekről van szó, ami más funkciót jelent, ezért külön megvizsgálandó. A legnehezebb az egészségügy területe, ahol valóban bekapcsolódott az egészségügy a szakellátástól kezdve az egész kórházi ellátásba, és ennek máról holnapra való felborítása az egészségügyet megzavarná. Jól tudjuk, hogy ez egy hosszú, sok évtizedes probléma és vitapont volt a Vallási és Közoktatásügyi Minisztérium és a Belügyminisztérium, illetve átmenetileg a Népjóléti Minisztérium között az elmúlt évtizedekben. Tehát itt a legkényesebb a helyzet, de itt is meg kell találni az integráció lehetőségét. Tanulmányozandó e tekintetben a külföldi példák esete, hogy hogyan lehet ezt a kérdést megoldani, és hogyan tudták ezeket a problémákat a klasszikus tudományegyetemek fenntartása esetén is megoldani a klinikai hálózat bekapcsolásával. Ez az egészségügy reformjával is összefüggő kérdés, a biztosítási rendszerrel és egyebekkel. Itt jelentkezik a kettős miniszteri társ- vagy főfelügyeleti kérdés lehetősége, a fenntartó tárca szerepe. Tudjuk, hogy megváltozik a jogviszony, de ennek ellenére a két miniszter viszonya e vonatkozásban érvényesül. Az egyetemi társulásoknál rendkívül ügyelni kell az átmeneti időben, hogy kizárólag személyi vagy kutatási programok alapján külföldi pénzek megszerzése érdekében átmeneti társulásokból ne vonjunk le szervezeti konzekvenciákat. Egy állatorvosi tanszék tanszékvezető professzorának, egy közgazdász adjunktusnak és egy műegyetemi analitikus kémikusnak az átmeneti szellemi házassága nem lehet indok egy egyetemi univerzitás és egy egyetemi kapcsolatrendszer felépítésére. Ez átmeneti teammunka, amit nem szokás institucionalizálni. További kérdés, az Akadémiával való szoros együttműködés nyilván biztosítja az akadémiai törvénnyel való együttes tárgyalást. Itt majd a vita során alakulhatnak ki különböző szempontok. Nagyon fontosnak tartanám a magyar kutatás szempontjából az akadémiai kutatás, az akadémia horizontálisan senki által kétségbe nem vont funkciója mellett a vertikális kutatóintézeti hálózat harmonizálását az egyetemi, az egyre erősebb egyetemi intézetekkel. Annak megvizsgálását, hogy ahol például tudományos súlyú közgyűjtemények állnak rendelkezésre, lásd például a Természettudományi Múzeum, mit jelentett mindig a természettudományi kar mellett, és ez a biológiai és egyéb kutatással hogy függött össze. Tehát a harmadik, az akadémiai kutató intézeté, és a negyedik a termelés által létrehozott, különösen amerikai típusú, főleg az alkalmazott tudományokban, de az alapkutatásokban is érvényesülő kutatóintézeti hálózat összhangja. Tehát ezek azok a kérdések, amelyeket meg kell vizsgálni ahhoz, hogy az egyetemi, az akadémiai, a közgyűjteményi kutatás bizonyos területe szűkebb értelemben és a termelés által, főleg egy privatizáció után, magánvállalatokon, alapítványokon vagy egyebeken keresztül működtethető-e amerikai típusúként, vagyis a nyugat-európai típusú kutatóintézetek harmóniája hogy csinálható meg, a párhuzamosságok hogy kerülhetők el. A funkcionális integrálódás fogalmával és ezzel az egyetemi társulásnál teljesen egyetértek, de ezt figyelembe véve, ennek lehet egy határideje. Nagyon óvatosan kell, különösen az orvosi területen, ezt végrehajtani. és még itt felmerül egy kérdés, hogy nem szabad az egyetemeket egy kaptafára ráhúzni. Más a helyzete egy vidéki, kisebb létszámú egyetemnek vagy kisebb karnak, mint egy nagyobb fővárosinak. Elég, ha utalok arra, hogy például Münchenben is egymás mellett működik a tudományegyetem, a régi tudományegyetem és a műegyetem, és mind a udományegyetemnek, mind a műegyetemnek van orvosi kara, sőt gyógyszerészi kara is. Ebből következik, hogy elképzelhető, hogy ahol a létszám olyan arányú, és olyan nagyságrendű egyetemről van szó, ott egyik helyen esetleg marad, sőt kiegészül, a másik helyen pedig integrálódik. Tehát megfontolás tárgyává tenném azt is, mondjuk, például a Semmelweis Orvostudományi Egyetem vonatkozásában, amelyik önmagában akkora, mint az egész tudományegyetem, hogy ott még mit célszerű esetleg tenni a klinikai hálózattal. De ez nem biztos, hogy igaz Debrecen esetében. Tehát ezeket egyenként meg kell vizsgálni és tárgyalni, és akkor is összhangba kell hozni a miniszteri felügyelettel. A másik dolog, a magyar gazdaság és termelés átalakulása az elkövetkező években. A magyar egyetemi és főiskolai rendszer kialakulása egy XIX. századi posztindusztriális korszak szovjet típusú egyetemi, főiskolai rendszere felé vitte el az elmúlt években a termeléssel együtt az országot. Így alakulhatott ki az egykarú veszprémi vegyipari egyetem, így lett az erdőmérnöki karból faipari és erdőmérnöki stb., amiben néhol a mezőgazdasági, az agrárértelmiség túltermelése, a régi gazdatisztképző célzatú akadémiák és egyebek jöttek létre. Nem sorolom fel. Ezek mellett át kell tekinteni, és ez már felsőoktatás-politika és egész kormányzati politika, hogy az átalakult új struktúrának megfelelően, amiben lecsökkennek az igények, ott le kell csökkenteni az egyetemi igényt is. Nem hordozhatjuk magunkkal egy csökkenő vegyipar esetében – Pungor Ernő nincs itt – például az összes ilyen egyetemet, aminek a súlya vagy létszámigénye csökkent. Átmenetileg lehet külföldi hallgatókkal korrigálni, lehet kutatóbázis odatelepítésével csökkenteni. Sok mindennel lehet, de ezt nagyon alaposan át kell gondolni. És ezeket a felsőoktatási intézeteket, ahol egy irányba, tévesen, ferdén, történetietlenül tolódott el, ezeket át kell alakítani új igényű karokkal, és esetleg olcsóbb karokkal. Lehet kevésbé experimentális szakmákkal vagy kevésbé nagy beruházásokat igénylő, de olyan karokkal kiegészíteni, és valódi egyetemmé tenni. Vonatkozik ez az egykarú egyetemek általában való fenntartásának a megszüntetésére vagy összekapcsolására mással, lásd Állatorvosi Egyetem. A másik a területi elv érvényesítése, amely regionális szempontból szükséges. Ezt hangsúlyozza is a törvényjavaslat, és ezt fontosnak tartom. A menetrendekről beszéltem, ami megfontolandó olyan esetekben, ahol a művelődési tárcának rendelkezésre áll a lehetősége, hiszen önmaga csinálja olyan területeken, mint például művészetek. Itt érdemes megtenni a művészetek integrálódását. Miután hazánkban már mindent integrálunk az egyetemeken, kivéve az egyetemi jogállású művészeti főiskoláknál nem végezzük el ezt, ahol pedig nagyon sok olyan összefüggés van, amit célszerű lenne egy országban egy művészetpolitikai koncepció szerint alakítani, és ezt is elvégezni. Végezetül, amit így elöljáróban el akartam még mondani, költségvetési szempontból nem csak abban kell gondolkodnunk, és nem csak sírnunk, hogy kevés a pénz, mert valóban minderre kevés fog maradni. Ha arról beszélünk, hogy a tudomány, felsőoktatás és oktatás stratégiai cél, amit mi vallunk, de sajnos ezt nem tudjuk úgy vallani, hogy erre mindig több és több pénzt kell biztosítani. Egyik az, hogy bár igyekszünk több pénzt biztosítani, de a másik, hogy a rendelkezésre álló összeg jobb felhasználását is el kell érnünk, integrálódással, szervezeti összevonásokkal. Elnézést kérek az Akadémia jelen lévő képviselőitől, de ez vonatkozik arra is, hogy az Akadémián belül is kell bizonyos személyi és egyéb dolgokat megtenni, amit mi csak kívülről mondunk, nem sértve ezzel az Akadémia önkormányzatát. Azok a tudományos kutatók, ha meghaladták azt a teljesítőképességet és tevékenységi kört, és az igazi érdemük az, hogy már nem nyúlnak a tudományhoz évtizedek óta, ennek vonják le a konzekvenciáit, és ne termeljük ki azt a szellemi proletariátust, amelyik 23 éves korában bekerül egy akadémiai intézetbe, és 35 éves koráig semmit se csinál. Ugyanakkor a tényleges tudományos kutatást, a tényleges munkát igénylő kutatást pedig valóban támogassuk. Ezt az elmúlt évtizedekre, a felnövelt kutatóintézetekre vonatkoztatom most elsősorban. Néprajzosokból például nagy rakás van az Ortutay-féle műintézetben, ugyanakkor megyei múzeumi szervezetekben a magyar életforma-átalakulásoknál esetleg egyetlen néprajzos sem működik. Nem kívánom részletezni tovább. Ez is hozzátartozik. ugyanígy az egyetemeknél a párhuzamosságoknak a megszüntetése, ahol a párhuzamosság nem a tanszabadságot szolgálja. Jól tudjuk, hogy a régi egyetemi rendszerben mit jelentett két jogtörténeti intézet vagy két hasonló intézet versenye. De van ennek egy olyan oldala is, hogy számos olyan szakterület volt az elmúlt évtizedekben, gondolok a gyógyszerészképzés és a TTK? összefüggéseire vagy akár a bölcsészkarra, ahol teljesen azonos tárgyakat hallgathatnának a hallgatók, tehát a keresztbejárást lehetne biztosítani, és a fölösleges párhuzamosságokat megszüntetni, amiben óriási az anyagi megtakarítási lehetőség. Ugyanez vonatkozik más egyetemekre is. Elnézést, hogy most ezt részletesebben elmondtam, de ezt most nem miniszterelnökként kívántam elmondani, hanem csak a Kormány egyik tagjaként, és kifejezetten gondolatébresztőként. Köszönöm, és akkor átadnám a szót a miniszter uraknak, legfontosabb a pénzügyminiszter.

(A cikk a VERITAS-nak a Magyar Napló Kiadó által a Batthyány Alapítvány anyagi támogatásával kiadott, Dévavári Zoltán és Kajdi József szerzők által készített „MI EZT VALLJUK” napirendhez és napirenden kívül: Antall József miniszterelnök kormányüléseken elhangzott érdemi hozzászólásai c. I. kötet 419-423. oldalán megjelent szövege)