Még a rendszerváltozás küszöbének lázas, izgalmas hónapjaiban, az MDF hőskorában, a „daliás idők” -ben sem törekedtem a külügyminiszteri tisztség elnyerésére. A történészi pályát tekintettem hivatásomnak, hiányzott belőlem a nyilvános szereplés kedvelése és az ehhez szükséges alkat. A kijelölt miniszterelnök e kiemelten bizalmi poszt betöltésére 1990 április közepén kért föl. Döntése nem az egykori középiskolai tanítványnak, és nem is hozzá igen közel álló unokahúga férjének szólt, hanem a modernkori történelem és a nemzetközi kapcsolatok tanárának, az angolul beszélő országok jó ismerőjének, nem utolsó sorban pedig a Kárpát-medencét bejáró, a határontúli magyarok ügye iránt elkötelezett, az ott feltűnő politikusokkal több esetben régóta baráti kapcsolatban álló kisebbségvédőnek. Ebből azonban nem az következett, amit egykori ellenfeleink előszeretettel sugalltak, hogy a miniszterelnök külpolitikája mintegy kézivezérelt volt, hogy én csak végrehajtója voltam a kormányfő utasításainak. Antall József hihetetlen munkabírással dolgozott, belpolitikai kötelezettségei mellett a külpolitikai eseményeket és folyamatokat is kiemelt figyelemmel kísérte. Az elvek és a teendők tekintetében nem volt szükségem irányításra, utasításra, hiszen 15 éves korom óta szoros kapcsolatban álltam Antallal, szándékaink benne voltak a kormányprogramban és gondolatvilágunkban. Ami egyeztetést igényelt, az jobbára a kiépített kormányzati, „K” telefonon történt, zömmel késő esti, éjszakai beszélgetésekben, illetve a közös külföldi utak során.
A miniszterelnök kormánya tagjaival hivatalosan, levél formájában is érintkezett. (Szokta volt mondani, hogy Magyarországon III. Béla király bevezette az írásbeliséget, és ezt nem helyettesíti a szóbeliség, a telefon.) A levelek általában „Tisztelt Miniszter Úr” megszólítással, önöző formában születtek meg. Stílusuk alapján megállapítható, hogy ezeket a kormányfő általában maga fogalmazta meg és diktálta le, vagy szóbeli utasítási alapján készítette el belső munkatársa. A tisztázatot (körlevelek esetében is) személyesen írta alá, nem használt aláírási pecsétet. Velem (is) folytatott levelezése szakkérdéseket ritkán érintett, inkább a kormányzati munkáról, ritkábban a belpolitikáról szólt. E levelek fölidézése is igazolja, hogy miközben a kormányfő a napi operatív ügyekbe nem szólt bele, és minden minisztere szuverén módon vezette tárcáját, figyelme mégis mi mindenre kiterjedt, milyen nagy súlyt helyezett a kormányzati munka jó megszervezésére.
