A Magyar Demokrata Fórum és a Szabad Demokraták Szövetsége között 1990. április 29-én megkötött megállapodásra valószínűleg végképp ráragadt a némileg pejoratív paktum elnevezés. Holott a rendszerváltó megállapodás aláírása óta egymással harcban álló két ellenzéki párt által a választások után megkötött kompromisszum a megállapodásos rendszerváltoztatás fontos állomása. A véletlenen múlott, hogy részese lehettem.
Április 24-én délelőtt eredetileg azért mentem az MDF Bem téri székházába, hogy valamilyen adminisztratív ügyet intézzek a képviselői megbízatással kapcsolatban. Antall legközelebbi munkatársa már akkor is az a Rózsa Mariann, aki a legutolsó pillanatig, a miniszterelnök haláláig ott van mellette. Vele beszélgetünk, amikor Antall kilép a szobájából.
– Jó, hogy találkozunk – mondja. – Tölgyessy perceken belül itt lesz, örülnék, ha te is részt vennél a megbeszélésen.
– Meg akarok állapodni a szabaddemokratákkal – jelenti ki, már bent a szobájában. S miután nem szólok közbe, rövid szünet után folytatja:
– Erre mindenképpen szükség van, hogy kormányozni tudjunk. Az elnökséggel is közöltem, hogy csak úgy vállalom a miniszterelnökséget, ha sikerül megállapodnom. Egyértelművé kell tennünk, hogy Magyarországon stabil a politikai helyzet, rendezett körülmények között folyik a kormányalakítás.
– Akkor nem nagykoalíciót kellene kötni? – teszem fel a kérdést.
– Nem erre szól a felhatalmazásom – vágja rá nyomban. – A választmány és az országos gyűlés is úgy döntött, hogy a kisgazdákkal és a kereszténydemokratákkal folytassunk koalíciós tárgyalásokat. S mellesleg én sem akarok a szabaddemokratákkal kormányozni. Nem biztos, hogy garantálni tudnám a kormányüléseken a minisztereim testi épségét – teszi hozzá mosolyogva.
– És arra is gondolni kell – fordítja komolyra a szót –, ha ezek valamelyik minisztériumba befészkelik magukat, a Jóisten se tudja őket kiverni onnan.
– De a legfontosabb az – folytatja –, hogy négy év múlva, ha mi netán elveszítjük a választást, ne az MSZP legyen az egyetlen alternatíva.
– De az alkotmánybírósági döntés után, hogyan tudod megoldani a kétharmados problémát? – teszem fel a kérdést.
– Na, látod, erről szól a megállapodás – válaszolja, s elégedetten néz rám.
– Feladnák a kétharmados pozícióikat? – kérdezem csodálkozva.
– Ha nem is teljesen, de olyan mértékben igen, hogy lehessen kormányozni – feleli.
– S mit kapnak cserébe? – faggatom tovább.
– Azt, hogy Göncz Árpád lesz a köztársasági elnök.
– Göncz Árpád? – kérdezek vissza. – Nem Szabad Gyuri bácsit illetné ez a pozíció? S ellenzéki lesz a legfőbb közjogi méltóság?
Antall kifejti, hogy Göncz jelenleg ugyan az SZDSZ Országos Tanácsának a tagja, de valójában régi kisgazda, Kovács Béla titkára volt. ’56-ban pedig lecsukták, ráadásul neki régi jó embere.
A kisgazdák nem igazán érdekelnek, de az ’56-os múlt fontos szempont. Walesa csak házi őrizetben volt, Havel néhány hónapot töltött börtönben, de Göncz Árpád éveket… Antall közben elmondja, hogy eredetileg az SZDSZ-nek nem is tetszett az ötlet, de ő világossá tette, hogy az ajánlat Göncz személyére vonatkozik, és nem a pozíció átadásáról szól. Tölgyessy először azt mondta, ez nem igazi ajánlat, mert Göncz Árpád sokkal inkább hozzánk tartozik, mint hozzájuk. Aztán jobb híján mégis elfogadták.
Amikor Rózsa Mariann jelenti, hogy Tölgyessy megérkezett, Antall éppen valami anekdotát mesél a régi kisgazdákról. Majd folytatom, ígéri, és a vendége elé siet. – Rég nem láttalak – mondom Tölgyessynek, miközben kezet fogunk. – Valóban – válaszolja kimérten, aztán mintha ott sem lennék, Antallhoz fordul. Átnyújt neki egy gépelt anyagot, mondván, ez lenne az, amit megbeszéltünk. Rendben, válaszolja Antall, s leteszi az asztalra. Elolvasom a címét: Feljegyzés Antall Józsefnek, néhány fontos közjogi kérdés lehetséges megoldásáról.
