A műtétet követő kezelések hatására Antall csakhamar tünetmentessé vált. Optimista, bízik a teljes gyógyulásban. Ereje teljében, hatalmas energiával látja el feladatait. A műtétre csak a parókája, majd a hullámos fürtökben megjelenő új haja emlékeztet. Ez utóbbi talán még inkább zavarja, mint azelőtt a paróka. Azt mondja, aki nem ismeri, esetleg feltételezheti róla, hogy ondoláltatja a haját.
A rövid ideig tartó kegyelmi állapotot követően a miniszterelnök megtudja: a gyógyulásához fűzött remény szertefoszlott. Mindez teljes titokban marad, én is csak jó hónappal később szerzek róla tudomást. A részleteket pedig csak évek múltán, Antall József leveléből ismerhettem meg, amelyet 1991. december 5-én a kezelését végző orvoscsoport tagjaihoz írt:
„Az 1991. november 30-án megtartott konzílium után tudomásul vettem a közlést, az újabb vizsgálatok szerint az alapbetegségem (non-Hodgkin) tünetei újra megjelentek, ez alkalommal a gyomromban. A több hónapos tünetmentesség, amiről a feltett kérdésre (a taxis-blokád évfordulóján Feledy Péternek) kedvezően nyilatkozhattam, véget ért. Teljesen világossá tettétek előttem az állapotomat, a betegségem súlyosságát és annak várható következményeit. Felvilágosítottatok a szükségesnek vélt kezelés módozatairól, arról, hogy annak alkalmazása jobb esélyt adna a gyógyulásra vagy életem meghosszabbítására. Tudomásul vettem tehát azt, hogy ennek elmaradása hátrányos következményekkel jár és az életem megrövidítését jelenti. Ennek ellenére – mindent megfontolva és mérlegelve – ismét úgy döntöttem, hogy nem vetem alá magamat az ajánlott kezelésnek (kemoterápia). A fentiek ismeretében – saját felelősségem tudatában – a lokális sugárkezelést fogadom el egyedüli kezelési módként, annak kockázatával együtt.”
Azon a napon, amikor Antall József megismerte és tudomásul vette a konzílium eredményét, nyilatkozott a televíziónak. Visszanéztem a felvételt. A miniszterelnök nyugodt és kiegyensúlyozott. Hiába vizsgálom az arckifejezését, a rossz hír semmilyen nyomot sem hagyott rajta. Pedig csak néhány órája, hogy orvosai kímélet nélkül közölték vele: mire számíthat. És ilyen súly alatt csinálta végig a költségvetést – miközben tartania kellett a lelket a koalícióban –, az MDF országos gyűlését, ahol erőt és optimizmust kellett sugároznia. Közben pedig Moszkvába, Kijevbe és Brüsszelbe is elutazott, hogy eleget tegyen diplomáciai kötelezettségeinek. És hiába figyelmeztetik orvosai, hogy a kezelés halogatása milyen következményekkel járhat, csak január 2-ától vállalja a lokális sugárkezelést. Ezt a döntését levelében így indokolja:
„Rövid távon most el kell fogadtatni 1991. december 31-ig a költségvetést a parlamenttel, mert ettől függ az ország finanszírozhatósága (IMF stb.), alá kell írnom decemberben a magyar-szovjet, -orosz, -ukrán bilaterális megállapodást, találkoznom kell Jelcinnel és alá kell írnom az Európai Közösséggel a társulási szerződést; le kell bonyolítanom az MDF országos gyűlését, csak néhányat említve a halaszthatatlan feladataimból. Ezért a lokális sugárkezelésnek január 2-tól vethetem csak alá magamat, továbbá ezt a karácsonyt még szeretném viszonylag ép állapotban eltölteni és biztonságot sugározni a világnak és az országnak, megtartva a bizalmat és hitelképességet minden értelemben.”
És a miniszterelnök – anélkül, hogy tudtunk volna nyomasztó gondjairól – mindezt becsülettel végigcsinálja. Miközben tisztában van vele, hogy amire egész életében készült, amit megkésve bár, de megkezdhetett, nem fogja tudni befejezni. Mégsincs benne keserűség, csak szomorúság.
„Boldog lettem volna, ha a teljes választási ciklust kitöltve, elvégezve az átalakulás nehéz feladatát, az ország szuverenitásának visszaszerzése után végrehajthatom az európai integrációhoz való kapcsolódását, folytatva a széles körű nemzetközi beágyazottságunkat és a NATO-val való biztonsági együttműködést, rendbe tehetem saját munkásságom befejezetlen részét, leírhatom és megörökíthetem mindazt, amit reám hagyott apám és magam megéltem. Még valamit megkísérlek elvégezni, legalábbis irányítani az elvégzését.
Bízom abban, hogy még ad az Úristen annyi időt, hogy rendben átadjam a dolgokat, irányt szabhassak és barátaim átvehessék a feladataimat. Örülni fogok, ha emlékem tovább él barátaimban, tanítványaim emlékezetében és nemzedékek hosszú sorában, a családomban és mindazokban, akik szerettek, és akiket én is szerettem.”
Magam elé képzelem a jelenetet: Antall lassan, megfontoltan diktál, Rózsa Mariann gyorsírással jegyzi le a szavait. Ennél a résznél a miniszterelnök valószínűleg elérzékenyült. Ezt még legbizalmasabb munkatársa előtt is igyekszik leplezni. Személyes érzelmeiről tehát pályafutására tér át. Röviden érinti történészi, művelődéstörténeti és orvostörténeti munkásságát, és kijelenti, hogy egyetlen olyan sort sem írt le, amit restellnie kellene. Aztán így folytatja:
„Közéleti pályámat, amire tulajdonképpen 16 éves korom óta készültem, majd megítéli a történelem. Ennek rövid összegzését talán majd még megörökítem és lesznek olyan híveim, akik segítenek az igaz kép kialakításában. Valójában sohasem akartam törődött öregemberként élni, gyermekként katonai pályára szántak és annak is készültem. Szívesebben halnék meg katonaként vagy egy jól sikerült merénylet áldozataként (ami másokat nem érint), mint egy ilyen nyomorult betegségben.”
Végül újra közvetlenül a levél címzettjeihez, az orvosaihoz fordul:
„Kérem továbbra is a teljes őszinteséget, mert pontosan kell tudnom, hogy mire számíthatok, mert nem rólam van szó, hanem Magyarországról, miniszterelnöki felelősségemről, valamint az MDF és a nemzeti centrumpártok működőképes koalíciójáról. Körülöttünk minden instabillá válhat, történelmi veszélyek és lehetőségek víziója jelenik meg előttünk.
Kedves Barátaim! Örök hálával tartozom Nektek, mert meghosszabbítottátok az életemet 1990/91-ben. Nemcsak a betegséget gyógyítottátok, hanem az embert is. Tiltakoztatok az ellen, hogy nem vállalom a jobb esélyt adó, de a munkám folytatását korlátozó, majd lehetetlenné tevő kezelést. Meg akartatok mindent tenni az ember gyógyítása érdekében, de nekem a miniszterelnöki teendők ellátása a feladatom, erre esküdtem fel, mint egy katona. Ez elé nem helyezhetem a magam személyes érdekét. Ha nem lesz más esélyem, akkor talán – a dolgok előkészítése mellett – a halálom is szolgálatot tehet az emberi érzések, a nemzeti elkötelezettség és a nemzeti egység érdekében. Elszánt, kemény, munkabíró embernek, a halált a haza érdekében bármikor vállaló embernek nevelt nagyapám, apám, anyám és a Piarista Gimnázium. Ha észre fogom venni, hogy a betegségtudatom rossz hatással van a döntési képességemre, fogom tudni a kötelességemet.”
