A miniszterelnök úgy gondolta, ha sikerül az ellenzékkel egyetértésben demokratikus elkötelezettségű elnököket találni a rádió és a televízió élére, azok majd végre fogják hajtani a két monopolmédiumban a szükséges átalakításokat. A két tiszteletre méltó értelmiségi azonban alkalmatlannak bizonyult erre a feladatra. Amikor ez nyilvánvalóvá vált, Antall az MDF-SZDSZ megállapodás alapján a parlamentben túlnyomó többséggel elfogadott törvényben biztosított jogával élve, megpróbált alelnököket kinevezni, majd végül leváltani az alkalmatlan médiaelnököket. Erre irányuló javaslatait azonban a köztársasági elnök nem írta alá, akkor sem, amikor az Alkotmánybíróság a vitában több, egymást követő döntésében is a miniszterelnöknek adott igazat.
Az Alkotmánybíróság első döntése után Antall személyes hangú levélben próbálta a vitát lezárni, egyben kapcsolatát rendezni az elnökkel. A levélről azt követően szereztem tudomást, amikor Haraszti Miklós interpellációt nyújtott be a miniszterelnökhöz A Magyar Rádió és a Magyar Televízió kormányfelügyelet és kézi vezérlés alá vonásának kísérletéről címmel. Válaszában Antall – a koalíciós képviselők hangos tetszésnyilvánításától kísérve – kijelenti: „semmiféle kézivezérlésről nincs szó, messze kinőttem már abból a korból”.
* * *
Antall kérésére Rózsa Mariann behozta a levelet. Nem adok másolatot, mondta a miniszterelnök, de itt elolvashatod. Magánlevél ugyan, jegyezte meg, de Árpád úgyis odaadja majd a sajátjainak. Adhatja nyugodtan, tette hozzá és elmosolyodott, tőlük biztosan nem fog kiszivárogni. Leült az íróasztalához, én pedig olvasni kezdtem a levelet.
„Tisztelt Elnök Úr, Kedves Árpád!
Úgy gondolom, hogy az Alkotmánybíróság döntéshozatala időszakában nem lett volna ildomos akár hivatalosan, akár magánemberként megszólalnom. Hivatalosan most is csak akkor fogom tenni, ha megkérdeznek és nem tudom elkerülni. de abban biztos lehetsz, hogy a köztársasági elnöki tisztség (méltóság) tekintélyének a megőrzése és érvényesítése a célom.
Az 1989. évi kerekasztal-tárgyalásokon részben nem akarták még a köztársasági elnöki intézmény helyreállítását, részben egy teljesen formális funkció volt az ellenzéki pártok célja. Az alkotmányjogi bizottságban a honvédség főparancsnokának tisztét is magam vittem keresztül.
Ez pontosan így volt, idézem fel a két évvel ezelőtti időszakot, amikor ott ültünk egymás mellett, és nem is értettem pontosan, hogy miért erősködik Antall ebben a kérdésben.
Az SZDSZ a miniszterelnökhöz akarta telepíteni ezt is, de facto ugyanis a miniszterelnök gyakorolta már az átmeneti időben, miután korábban az MSZMP főtitkára volt a néphadsereg főparancsnoka, de alkotmányjogi elemként közjogi érzékem, az európai és magyar hagyományok azt diktálták nekem – lévén korábban a király és a kormányzó a legfőbb hadúr, amely azonos alkotmányjogi értelemben a főparancsnokkal -, hogy ragaszkodjam a megvalósult konstrukcióhoz. De sohasem hittem, hogy ezt valaki félreértelmezheti és az Alkotmányból nem fakadó de facto szerepkörrel kívánja felruházni.”
Ez fontos és tapintatos mondat, gondolkodom el egy pillanatra, mert az alkotmánybíróság határozatából az is következik, hogy az elnök a honvédség parancsnokának nem szolgálati elöljárója, ahogyan – nyilván a szabaddemokraták javaslatára – Göncz a taxisblokád idején főparancsnoki hatáskörét értelmezte.
Tovább olvasom a levelet: Antall részletesen leírja, hogyan került sor Göncz Árpád megválasztására. Kezdve attól, hogy még a választások előtt Mécs Imrének felvetette Göncz személyét, „mint egy adott politikai szituáció lehetséges jelöltjét”, akit szívesen támogatna. Aztán részletesen beszél az MDF–SZDSZ-megállapodásról, mondván, hogy: „pártod ajánlatában nem voltál az elsők között”. Egészen addig, hogy Göncz egyhangú megválasztását a koalíciónál egyértelműen bevetett személyes befolyásával érte el, amihez hozzáfűzte: „Hiszen akkor már a kormánypárti és ellenzéki feszültségek, a paktummal szembeni ellenérzések más megoldást sugalltak. Ezt azonban a magam részéről elfogadhatatlannak tartottam, és személyes felelősségemet kötöttem hozzá.” Remélem, mindennek a felidézése nem sérti majd Göncz hiúságát, villan át az agyamon, de ezt az érzést a következő mondatok tompítják: „Félreértések elkerülése végett ezt nem azért rögzítem, mert ezért bármit vártam volna, vagy várnék. Eszem ágában sincs úgy beállítani, mintha „nekem köszönhetnéd a köztársasági elnökséget. Ez egy olyan politikai megoldás volt, amire kettőnk egyénisége, személyes barátsága jó alapnak tűnt, és a nemzeti érdeket szolgálta.” Még egyszer át kell futnom ezt a részt, hogy megnyugtassam magamat: Nem, ezek mind tények, ezen nincs miért megsértődni. Aztán folytatom az olvasást.
„Meggyőződésem az, hogy a mai magyar Alkotmányban megfogalmazott köztársasági elnöki jogkör rendkívül alkalmas arra, hogy pártok felett álló, a napi politikai harcokban részt nem vevő, a nemzet egyetemességét kifejező államfő legyen. A köztársasági elnök azonban nem politizálhat a kormány helyett, nem mutathat kifelé sem olyan külpolitikai vagy belpolitikai szerepkört, ami a parlamentáris köztársaság vagy az alkotmányos monarchia rendszerével ellentétes. Igen nagy lehetőséged van a Magyar Köztársaság elnökeként a kormánnyal összhangban ellátni bizonyos diplomáciai feladatokat, de a felelősség mindenben a kormányé. Előttem egy pillanatig sem volt kétséges a köztársasági elnök és a miniszterelnök jogköre. Annál kevésbé, mert a jelenlegi alkotmányt lényegében Tölgyessy Péterrel ketten alkottuk meg, mások segítő részvételével. Éppen ezért tartottam rendkívül szerencsétlennek, hogy Téged olyan magatartásra, kijelentésekre (például jogkörbővítés) inspiráltak, ami vitathatatlanul pártpolitikai érdekeken alapult. Az SZDSZ számos stratégiai és taktikai hibája között elkövette azt, hogy előbb egy hatalom nélküli, kedves »vicces« köztársasági elnöki tisztet (T.G.M.) akart megalkotni, bonapartizmussal (T.P.) rémisztgetve a népet, majd pedig egy kormányt, parlamentet kiegyenlítő prezidenciális köztársasági rendszert akart becsempészni a közéletbe. Az elmúlt évtizedek megfosztottak Téged az 1944-45-ben elindult politikai pályád folytatásától, és a Te aktív egyéniséged miatt nehezen viselted és viseled talán a kormányzati állásfoglalásoktól való távolmaradás kényszerét, amit emberileg megértek, de alkotmányjogilag és a politikai felelősség következtében megoldhatatlannak tartok. Nem hiszem, hogy bárki előtt komolyan kellene azt kifejezésre juttatni, hogy semmiféle „diktatórikus” ambíciók nem fűtenek. Minden lehetőséged meg van arra, hogy kimaradjál a népszerűtlen intézkedésekből, és éppen olyan népszerű, a politikai erkölcs magaslatán álló tekintélyes államfő légy, mint Weizsäcker, Herzog, vagy az alkotmányos monarchák némelyike. Én ebben csak segítségedre lennék, mert annyiban vagyok »tekintélyelvű«, hogy a magyar államfő közjogi méltóságát rendkívül fontosnak tartom. Ezt mind a királypárti, mind a köztársasági hagyományok megkövetelik. Kettőnk tevékenységének jogszokás-teremtő szerepe is van és lehet. Ez is közös felelősségünk.”
Nagyszerű levél, állapítom meg magamban, amikor a végére érek, emberileg hiteles, közjogilag meggyőző. A miniszterelnök, miközben olvastam, diktált valamit Rózsa Mariannak, most éppen egy telefonban van. Megvárom, amíg befejezi. Felállok és leteszem az asztalra a levelet. Remélem, Árpi bácsira is olyan hatással lesz, mint amilyennel rám volt, mondom Antallnak. Majd meglátjuk, feleli a miniszterelnök. Mindenesetre igazad van, jegyzem meg búcsúzóul, ezt a levelet a szabaddemokraták nem fogják kiszivárogtatni.
* * *
A miniszterelnök haláláig folytatta az egyre reménytelenebb harcot. Nem önmaga igazáért, nem is csupán a médiaegyensúly megteremtéséért, hanem mindenekelőtt az alkotmányosság helyreállításáért. Miközben tudta, hogy a közvélemény nem érti meg az ő szempontjait, a köztársasági elnökkel folytatott vitáját pártpolitikai küzdelemnek, rosszabb esetben személyes presztízsharcnak tekinti, olyan harcnak, amelyben a többség a köztársasági elnöknek ad igazat, s amely jelentősen rontja az ő megítélését.
Antall mindezt pontosan tudta, de nem engedhetett, mert tisztában volt a felelősségével is. „Kettőnk tevékenységének jogszokásteremtő ereje is van és lehet. Ez is közös felelősségünk” – írta Göncz Árpádhoz intézett levelében. A felelősség valóban közös volt, a köztársasági elnök azonban a ráeső részt nem vállalta. Antall Józsefnek ezért a teljes felelősséget – annak minden hátrányos következményével együtt – egyedül kellett vállalnia.
A miniszterelnök a médiaháborút elveszítette, de az 1989–90 folyamán létrejött demokratikus Magyarország közjogi struktúrájának megőrzéséért folytatott harcot megnyerte. Sikerült megakadályoznia, hogy az ellenzéki pártok – elsősorban a szabaddemokraták – hatalmi ambícióik szolgálatában, alkotmányellenes eszközökkel, a sajtó és a véleményformáló értelmiség túlnyomó részének aktív támogatásával kiterjesszék a köztársasági elnök hatáskörét, és ezzel maradandó károsodást okozzanak a konszenzussal kialakított, parlamentáris közjogi berendezkedésben.
