A lengyel és a magyar évezredes testvéri barátságot szinte közhely újra es újra megemlíteni. Ha mégis megtesszük, akkor csak azért, hogy az élet minden területén agyunkba véssük, sohasem felejtsük. Történelmünket tanulmányozva megállapíthatjuk, hogy a szerencse és balszerencse nem mindig azonos időben köszöntött reánk és így – ez a tényleges szerencse – volt módunk egymásnak segíteni. De azt is megállapíthatjuk – közeli földrajzi fekvésünk következményeként –; hogy gyakran azonos időben értek bennünket kedvezőtlen hatások, a kül- és katonapolitikai helyzet következményei, amikor nem sokat tehettünk egymásért.
A középkor és a reneszánsz századaiban a krakkóihoz hasonló jelentőségű felsőoktatási intézménye nem volt hazánknak. Középkori egyetemeink (Pécs, Óbuda, Buda) nehezen élték túl alapítóikat, az Anjoukat és Hunyadi Mátyást. De a legsúlyosabb következménnyel éppen a XVI–XVII. században a török hódoltság járt. Pázmány Péter nagyszombati (ma: Trnava – Szlovákia) egyeteme (1635), a későbbi budapesti egyetem első székhelyeként, azonban gyökeret vert és a kontinuitás sohasem szakadt meg. A legsivárabb időkben is nagy szerepet játszott a magyar egyetemi képzésben Krakkó és ma ennek hódolunk, a lengyel-magyar barátság e rendkívüli jelentőségű szakaszában.
A Magyar orvosi kar felállítására csak a XVIII. században került sor, amikor Mária Terézia Gerard van Swietent (1700–1772), udvari orvosát és a Monarchia egészségügyének átszervezőjét bízta meg a nagyszombati egyetem orvosi karának előkészítésével. A kar megszervezését elsősorban a súlyos orvoshiány indokolta, mivel a magyar orvosjelöltek külföldi tanulmányait 1725-ben külön engedélyhez, a kancellária jóváhagyásához és a Helytartótanács útleveléhez kötötték. Ez a rendelkezés a bécsi egyetem jogainak védelme érdekében született, de a magyarországi protestáns ifjak mellett érintette a katolikusokat is. Viszont a nagyszombati orvosi kar megszervezésénél ismét előtérbe került a bécsi egyetem védelme, hiszen a magyar egyetemen szerzett oklevél csak a magyar korona területére volt érvényes, míg a Bécsben kapott diplomával a Monarchia bármely országában működési engedélyt lehetett nyerni. E rendelkezés következtében – és a bécsi első orvosi iskola hírneve miatt – jelentős létszámban végeztek magyarok Bécsben orvosi tanulmányokat, sokszor többen, mint Nagyszombatban vagy később Pesten. E rendelkezést II. József visszavonta, de a XVIII. század végén ismét életbe lépett és maradt Eötvös József második miniszterségéig (1867–1871).
A Nagyszombatba kinevezett első öt orvostanár – Plenck Jakab, Prandt Ádám, Trnka Vencel, Schoretich Mihály és Winterl Jakab – részben már a bécsi egyetem neveltjei voltak, Van Swieten választotta ki őket, s reformjai szellemét valósították meg Magyarországon. Egységes, jól összeszokott csoportot képeztek, a Monarchia szakértelmiségéhez tartoztak, akiket Bécs a szükségnek megfelelően helyezett bárhová. Helyzetük nem volt könnyű, de orvosi tudásuk legjavát, igyekeztek hallgatóiknak átadni és az oktatás feltételeit biztosítani. Nehézségük volt bőven: Nagyszombatban hiányzott a gyakorló kórház, szegényes volt a felszerelés és a város kiesett az ország szellemi vérkeringéséből. Nem csoda, hogy az egyetemet és az orvosi kart 1777-ben Budára áthelyezték, ahol az orvosi kar a Várpalota melletti ún. Stöckl-féle házban kapott helyet, rendelkezésére bocsátották a budai városi kórházat. Az általános helyzetet Townson, a hazánkban járt angol utazó így jellemezte: „…a kórház rossz, bár az jó, hogy az egyetemhez tartozik, de csak nagyon kevés beteget tud felvenni, az egyetem gazdag alapítványokkal rendelkezik, jó a természetrajzi és a fizikai gyűjteménye. A könyvtár szép, nagy termekben helyezkedik el, de kevés új tudományos könyvvel rendelkezik. Használata akadálytalan, mégis úgy találom, kevesen látogatják…”.
Az egyetemet támogató II. Józsefet a budai orvosi kar helyzete nem elégítette ki, sőt a városi kórházban uralkodó állapotok egyenesen felháborították. A gyakorló kórházat a Várpalotában helyeztette el (1783), majd az egész egyetemet 1784-ben Pestre költöztette át. Jelentős rendelkezéseket hozott a magyar orvosi karral kapcsolatban: az orvosi diploma érvényességét a Monarchia egész területére kiterjesztette, a protestánsok is diplomát nyerhettek, a természetrajzi tanszéket az orvosi karra helyeztette át, felállította az állatgyógyászati intézetet.
A Pestre történt áthelyezés után az egyetem élvezhette a gyorsan fejlődő város támogatását, közlekedési szempontból is jobban elérhetővé vált. Az orvosi kart a jezsuiták Újvilág és Hatvani utca sarkán lévő (ma a Semmelweis és a Kossuth Lajos utca) egykori kolostorában helyzeték el, újabb pénzkiutalásokkal kívántak segíteni a helyzeten. Ennek ellenére Bécshez képest szegényesnek tűnt a magyar orvosi kar. Viszont fellendült a hallgatók létszáma, a Nagyszombatban működő tanárok helyett (eltávoztak vagy elhunytak) tehetséges magyarok (Bene Ferenc, Stáhly György és Ignác, Rácz Sámuel stb.) foglalták el. Nevelő munkájuk nyomán már a XIX. században számos kiváló, a pesti egyetemen végzett orvos működött. Időközben jelentős fejlődésen ment át az orvosi kar: önálló tanszékké vált a sebészet, a szemészet, amelynek élén 1817-től Fabini János Teofil (1782–1847), a kor európai jelentőségű magyar szemorvosa állt. Külön kell szólnunk Bene Ferencről (1775–1858), az elméleti orvostan tanáráról, aki az elsők között alkalmazta hazánkban a Jenner-féle himlőoltást. Hozzá hasonló nagyság Bugát Pál (1792–1865), az első magyar orvosi folyóirat, az Orvosi Tár (1831) megalapítója, az orvosi nyelvújítás elindítója, aki Bene Ferenccel együtt 1840-ben létrehozta a Magyar Természetvizsgálók és Orvosok Vándorgyűlését és a Magyar Természettudományi Társulatot.
Az 1848-as márciusi forradalom után a magyar orvosképzés szempontjából a legfontosabb a magyar egyetemről szóló XIX. tc., amely az egyetemet közvetlenül a közoktatásügyi minisztérium felügyelete alá helyezte, kimondta az egyetem önkormányzatát, s azt a kötelezettséget, hogy az egyetemi szervezettel kapcsolatban külön, rendelkezést hoznak. Továbbá eltörölték a bécsi cenzúrához kötött tankönyvek használatát, bevezették a magántanári intézményt. Reformbizottságot alakítottak, amely az új szellemnek megfelelő intézkedésekre dolgozott ki javaslatokat. E tervek között szerepelt a sebészet és az orvostudomány közötti különbség oktatási vonatkozásának felszámolása, a központi egyetemi kórház felépítése, az orvostörténelem, a gyermekgyógyászat, a kór- és gyógyszertan, a törvényszéki és államorvostan tanszékének, valamint a kórápolási intézet felállítása.
Az 1848/49. évi szabadságharc bukása után a pesti egyetemen is az abszolutizmus korának felsőoktatási politikája érvényesült, amely 1849. szeptember 27-én jóváhagyott egyetemi szervezeti szabályzaton alapult. Az ausztriai egyetemek megkapták az autonómiájukat, míg ezt a pesti egyetem esetében felfüggesztették. A bécsi vallás- és közoktatásügyi miniszter 1850. február 15-én kelt rendelete szerint a pesti egyetem tanulmányi ügyekben közvetlenül alája tartozott. Ezzel a pesti egyetemet besorolták az osztrák egyetemek közé, azok jogai nélkül. Az orvosi karral kapcsolatban vitatható rendelet e korból, hogy a Monarchia többi orvosi karaihoz hasonlóan, a pesti egyetemen is eltörölték az orvosok kötelező doktori disszertációját, ami azóta is érvényben van nálunk.
E politika során is értek el vitathatatlanul eredményeket, kiváló tanárokat neveztek ki (például Czermak Jánost, a kiváló élettani kutatót, a gégetükrözés elvének kidolgozóját), akiknek mint magyarul nem tudóknak, az abszolutizmus bukása után később el kellett hagyniuk a magyar egyetemet. Az Októberi Diploma kiadása (1860), az 1861. évi magyar országgyűlés összehívása, a kibontakozó politikai harc és a megszületett provizórium kora még alapvető szervezeti változást nem eredményezett, de a magyar nyelv jogainak visszaállítása az oktatás területén már bizonyos eredménynek számított.
A kiegyezés után (1867) Eötvös József második vallás- és közoktatásügyi minisztersége (1867–1871) döntő változást hozott a magyar orvosképzésben. Igaz, a reformok előkészítése időt vett igénybe, de addig is az orvosi kart megfelelő felszerelések biztosításával kívánták segíteni. Így e korban született a kémiai tanszék, a gyakorlati szülészetet minden medikusnak kötelező tantárggyá tették. A pesti egyetem átszervezéséről szóló törvényjavaslat beterjesztésével egy időben történt a második magyar, a kolozsvári egyetem felállítását elrendelő intézkedés is. (1870) Már 1870 őszén meg akarták indítani a Báthory István által alapított egykori egyetem (1879) maradványaként hol megszüntetett, hol kiegészített intézmények egyesítését, a Lyceum, a Jogakadémia ás az Orvos-sebészi Tanintézet összevonását egyetemmé. Felállítása és tényleges működése csak Trefort Ágoston alatt, 1872-ben következett be, bár már Eötvös József négy egyetem megszervezését tervezte.
Az orvosi karral kapcsolatos tervek megvalósításában jelentős szerepet játszott a minisztériumban az egyetemi ügyek irányítója, Markusovszky Lajos, a magyar orvosi múlt kiemelkedő szervező egyénisége. Még Eötvös József vette maga mellé, aki személyében képviselte a magyar felsőoktatási politika folytonosságát a dualizmus első felében. Markusovszky előtt világosan állt Trefort Ágoston programja: a közgazdaságtan, a közművelődés és a közegészségügy egysége, a fejlődésben játszott harmonikus szerepe. Az orvosi karon az új tanszékek sora jöhetett létre, felépültek a bölcsészettudományi és az orvosi karokon az egységes elméleti intézetek, az 1880-as években a pesti klinikai telep, az orvosi kar új épülete, iskolateremtő professzorokat neveztek ki, akik a pesti orvosi iskola szellemében nevelték az új orvos-generációt.
Az orvosképzés területén jelentős az 1876. évi új tanulmányi rend, mely végleg eltörölte a sebészképzést, egységes orvosképzést teremtett Budapesten és Kolozsvárott egyaránt. A két magyar orvosi karon szerzett okleveleket már nem érték káros megkülönböztetések, egységes érvénnyel rendelkeztek a Monarchia egész területén. A kolozsvári egyetem orvosi kara semmivel sem volt rosszabb a budapestinél, hiszen a Pesten hírnevet szerzett tanárok előbb – hosszabb-rövidebb ideig – Kolozsvárott is működtek (pld. Fodor József, Hőgyes Endre, Schulek Vilmos stb.), bár tudományos fénykoruk a magyar fővároshoz kötődik. Viszont a két magyar orvosi kar védelmére született meg 1886-ban az az adminisztratív intézkedés, amely rendeletileg tiltotta meg a magyar orvosjelöltek külföldi tanulmányait, de továbbképzési célra jelentős egyetemi és állami ösztöndíjak létesültek.
Eötvös eredetileg, mint már említettük, négy egyetem felállítását kívánó tervét csak az első világháború előtt, a századforduló éveiben tudták megvalósítani, bár már a XIX. század utolsó évtizedében, a magyar orvostársadalom részéről számtalan javaslat született a harmadik, illetve a negyedik orvosi kar megszervezésére. Az 1912-ben született törvény értelmében megszervezték Debrecenben a harmadik egyetemet, de orvosi karán – az első világháborúval kapcsolatos gazdasági nehézségek miatt – csak 1918. október 23-án nyílt meg. A debreceni orvosi karon számos kiváló tanszékvezető és kutató működött, akik közül többen a budapesti orvosi karra nyertek később kinevezést.
Közvetlenül az első világháború kitörése előtt rendelték el a negyedik, a pozsonyi tudományegyetem megszervezését, természetesen orvosi karral együtt. Igaz, az orvosi kar csak az első világháború végén kezdte el működését a pozsonyi kórházakban létesített ideiglenes tanszékeken, majd a háborús összeomlás és a területi elcsatolások miatt a kar – az egyetemmel együtt – Pécsre került, hasonlóan Szegeden kapott menedéket a kolozsvári egyetem. Ez utóbbi 1940-ben újból visszaköltözött Kolozsvárra és jogilag ekkor alakult meg a szegedi Tudományegyetem.
A modern magyar orvosképzés egységes szemlélete korlátozott anyagi lehetőségek ellenére – az első világháború kitöréséig töretlenül formálódott, magas tudományos színvonala európai hírnévre tett szert. Talán nem túlzás, ha megállapítjuk, hogy a magyar orvosképzés kitűnő hagyománya az elméleti diszciplínák és klinikai szakmák egysége, a magasan meghatározott követelményrendszer, amit számos külföldre került magyar orvos egyéni sikere is bizonyít. Az orvostudomány és az egészségügy hazai fejlődési irányára is érvényesek Eötvös József szavai, akit az Orvosok és Természetvizsgálók 1863. évi Vándorgyűlésén mondott: „…Meg vagyok győződve, hogy ez ország természettudósai a tudomány általános értékeit éppen az által mozdíthatják elő leginkább, ha feladatukat e hazai szempontból fogják fel… a czél, mely felé törekednünk kell, el fog éretni: mert valamint e hon felvirágzása, úgy e hon tudományos ismerete is nem egyesek, hanem csak a nemzet műve lehet.”
