A magyar orvostudomány legnagyobb nemzetközi tekintélye, a magyar orvosi múlt kiemelkedő egyénisége: Semmelweis. Neve fogalommá vált, amit szinte csak közhelyként díszít az „anyák megmentője” kísérő „jelző”, hiszen neve már önmagában ezt idézi. Budai szülőháza múzeummá vált, amelynek udvarában hamvai is végső nyugalomhelyet találtak. A születés és elmúlás szimbóluma összefonódott az emberi és tudományos igazságért küzdő hatalmas orvosegyéniség életútjának és életművének bemutatásával. Így vált a szerény tabáni polgárház az orvostudomány és a szenvedő emberért küzdők nemzetközi zarándokhelyévé. Életműve tükrözi leginkább Bécs és Pest összefüggését, a bécsi iskola olyan neveltje volt, aki. nemcsak kapott Bécstől, hanem adott is. Éppen ezért indokolatlan – bármelyik oldalról – kisajátítani Semmelweis életművét, hiszen a felfedezés vitathatatlanul Bécsben történt, indulása és kibontakozása azonban szülővárosához, Budához és Pesthez fűződik.
Bécs és Pest között felváltva végezte egyetemi tanulmányait (1837–44), majd Bécsben avatták orvosdoktorrá.? Még ugyanebben az évben, 1844-ben megszerezte a szülészmesteri és a sebészdoktori oklevelet is. A belgyógyász Skoda és a kórboncnok Rokitansky még csak magánkurzusokon oktatta tanítványait, de hatásuk felmérhetetlen volt. Rokitansky – a francia Bichat nyomán – kórélettani szemlélettel foglalkozott a kórbonctannal. Nem mag annak utólagos, „jóváhagyó” szerepével. Nem kisebb hatással volt Semmelweisre Skoda, a belgyógyászati diagnosztika átalakítója, valamint a bőrbajokat kórbonctani alapon rendszerező Hebra. Felkészültségében, kutatószenvedélyében és metodikájában egyaránt hatottak rá.
Semmelweist belgyógyászati érdeklődése ellenére nem tudta maga mellé venni Skoda, így Klein professzor szülészeti klinikáján jelentkezett a betöltetlen tanársegédi állásra. Kétesztendei várakozás után, 1846-ban kinevezték ideiglenes, majd végleges asszisztensnek. De nem múltak tétlenségben a várakozás évei sem, szorgalmasan látogatta Skoda előadásait és Rokitansky proszektúráját. A belgyógyászati diagnózis helyességére a boncteremben keresték a választ, a bonctani megfigyeléseket pedig igyekeztek már az élő szervezetben ellenőrizni.
A bécsi közkórházat (Allgemeines Krankenhaus) II. József császár alatt építették, szülészeti osztálya már azonnal (1784) megnyílt. Négy évtizeden keresztül alig 1,25 százaléka halt meg az anyáknak De a húszas évektől emelkedni kezdett a gyermekágyi láz következtében elhunytak száma. Ez akkor sem javult, amikor a klinikaként működő szülészeten két osztályt állítottak fel. Az I. osztály élére Klein, a II. osztály élére pedig Bartsch került. De azonnal megváltozott a helyzet, amikor szétválasztották a medikusok és a bábák gyakorlati képzését, a medikusokat az I. a babákat a II. osztályra osztották be. Így 1841–46 között az I. osztályon 20042 szülő nő közül 1989 (9,92 százalék), a II. osztályon pedig 17791 közül 691 (3,38 százalék) halt meg. A legszörnyűbb „járvány” 1841 októbere és 1843 májusa között tombolt: volt olyan hónap (1842. október), amikor a szülő anyák 29,3 százaléka adta életét, mielőtt tényleg megismerhette volna az anyaság örömét.
A halálozás mértéke, a két osztály között mutatkozó különbség természetesen felkeltette a hivatalos körök érdeklődését is. Egymást váltották a hivatali bizottságok, eredményre nem jutottak. A gyermekágyi lázat ragályos betegségnek tartották és járványként kezelték. Néha a zsúfoltságban, máskor a gyógymódban keresnék indokát. A kórházi szülés veszélyeiről és a két osztály közötti különbségről hamar elterjedtek a hírek Bécsben. Alig fordult elő megbetegedés azoknál, akik otthon vagy akár az utcán hozták világra gyermeküket. Azoknak a leányanyáknak viszont, akik az ingyenes ellátás és gyermekük menhelyi elhelyezése miatt kénytelenek voltak a klinikán szülni, nem maradt választásuk.
Semmelweis naponta látta örülni és meghalni az anyákat, anélkül, hogy segíteni tudott volna rajtuk. Későbbi írásaiban maga mondja el a felfedezés történetét, szörnyű lelkiállapotát. „Minden kérdésessé és megfejthetetlenné vált előttem, csak a halottak nagy száma volt kétségbevonhatatlan valóság”.
Rokitansky tanítványa volt. Maga is boncolásban kereste a választ. Minden reggel felboncolta a hullákat, a kórkép mindig ugyanaz: vivőér-, nyirokedény-, hashártya-, szívburok- és agykéreggyulladás. Skoda kizárásos módszere alapján sorra vette azokat a feltevéseket, amelyek alapján járványnak (epidémia) tekintették a gyermekágyi lázat. Lehetetlennek tartotta, hiszen akkor mindkét osztályon egyaránt pusztítana. A városban semmiféle járványos betegség sem volt tapasztalható. Az évszakoknak semmiféle hatása nem volt észlelhető. A többi kiváltó ok – szeméremérzet, bánásmód, gyógymód stb. – még képtelenebbnek tűnt előtte. Mi lehet a helyi ok Klein klinikáján? – ez volt a kérdés!
Néhány hónapi működés után Semmelweisnek – mivel visszatért elődje, Breit doktor – meg kellett válnia az állásától. Angolul kezdett tanulni, hogy Dublinba utazzék tanulmányútra, ahol ritkábban pusztított a gyermekágyi láz. Közben egy bizottság – a durva vizsgálati módra hivatkozva – csökkentette a hallgatók számát, különösen a külföldieket. Ennek hatására valóban csökkent a halottak száma. Breit ugyanis nem tartozott a szorgalmas boncolók közé, kevesebb volt a boncteremből odasiető medikus: csökkent a fertőzési veszély. Breitet azonban meghívták Tübingenbe egyetemi tanárnak, ezért Semmelweis visszakapta az állását. Mielőtt elfoglalta volna, a sok gond és tépelődés után Velencébe utazott, hogy felüdülést keressen barátaival.
Velencéből visszatérve újult erővel fogott a munkához. A halottak száma újra rohamosan emelkedett, 1847 áprilisában már ismét 18 százalék volt. A vajúdó asszonyok halálát részben maga Semmelweis okozta, amikor a boncteremből egyenesen betegeihez sietett. Ugyancsak visszatérése után értesült arról, hogy távollétében meghalt barátja, a törvényszéki bonctan tanára, Kolletschka, mert boncolásakor egyik tanítványa megsértette Kolletschka ujját. A boncolási jegyzőkönyv tanulmányozása során döbbent rá, hogy a gennyvérűségben (pyaemia) elhunyt orvostanár és a gyermekágyi lázban elhunyt anyák kórképe azonos. „Éjjel-nappal üldözött – írta – Kolletschka betegségének képe, s egyre növekvőbb határozottsággal kellett elismernem, hogy az a betegség, amelyben Kolletschka meghalt és az a betegség, melyben annyi száz gyermekágyast láttam elpusztulni, egy és ugyanaz.”
Semmelweis felismerte, hogy az előidéző okok mindkét esetben azonosak: „a hullarészek voltak, melyek bekerültek a véredényrendszerbe”. A közvetítők nem lehettek mások, mint a vizsgáló orvosok és a medikusok, akik állandóan érintkezésben voltak a hullákkal. A szappanos kézmosás – ezt a szag is elárulta – nem távolította el a kézhez tapadó hullarészeket. A bábanövendékek nemigen kerültek kapcsolatba hullákkal, így magyarázható meg a két osztály említett halálozási arányszáma. Most már olyan fertőtlenítő szerre (dezinficiens) volt szükség, amely elpusztította a „hullamérget”. Többféle vegyszer kipróbálása után a klórmész mellett döntött. 1847 májusának második felében tért rá a klóros kézmosás alkalmazásra. Kötelezte az orvosokat, a medikusokat és az ápoló személyzetet egyaránt.
Az eredmény azonnal megmutatkozott: júniusban 2,38 százalék, júliusban 1,20 százalék és augusztusban 1.89 százalék volt a halottak száma. „1847 októberében egy, a méh evesedő velős rákjában szenvedő vajúdót” vettek fel az osztályra. Tizenkét szobatársa közül tizenegy meghalt. Semmelweis rádöbbent, hogy nemcsak a hullarészek, hanem az élő szervezetből származó „bomlott szerves anyagok” is gyermekágyi lázat okozhatnak. Most már az egyes betegek vizsgálata között is elrendelte a kézmosásokat. A következő hónapban pedig egy gennyes térdízületi gyulladásban – a „térdízület evesedő szújában” – szenvedő beteg fertőzte meg társait. Szobatársai majdnem mind meghaltak. Így vált világossá, hogy nemcsak a kéz közvetítése, hanem a gennyes anyagokkal telített szoba „athmosphaericus levegője” is képes a gyermekágyi lázat előidézni. Pontosan végezték most már a klóros kézmosásokat, megkövetelte az előírások megtartását. 1848-ban a halálozás arányszáma 1,27 százalék volt az I. osztályon és 1,33 százalék a II. osztályon. Márciusban és augusztusban – pedig nem éppen nyugalmas idők voltak – senki sem halt meg gyermekágyi lázban.
Kártyavárként omlott össze mindaz, amit eddig a gyermekágyi láz előidézőjeként felhoztak. Megtörtént a kórok és a védekezés felismerése, ami nem más, mint a fertőzés megelőzése: az aszepszis. Megszületett a Semmelweis-doktrína! Egyszerű igazságát azonban nem fogadta hozsánna. Nemcsak féltékeny és maradi főnöke, Klein utasította vissza, hanem kollégái, a hallgatók, az ápoló személyzet is elsősorban zaklatást látott a klóros kézmosás elrendelésében. De visszautasították a szülészet nemzetközi tekintélyei: Simpson Edinburghban, Scanzoni Würtzburgban, Dubols Párizsban, Kiwisch Prágában. Egyedül a kieli Michaelis professzor ismerte el igazát, mégpedig drámai módon, öngyilkosságba menekült a tudat elől, hogy ő maga volt a „gyilkos”, aki közvetítette a „hullamérget”.
Nem könnyű végigkísérni a semmelweisi gondolkodás fejlődését, nem véletlenül jutottak ellentétes álláspontra a kortársak, de még inkább az utókor „ítészei”. Egyes külföldi szerzők, elsősorban Podach, regényesnek vélik Semmelweis felfedezésében Kolletschka halálnak szerepét. Semmelweis nem is egyszer hivatkozik ennek jelentőségére. Nem vonja senki sem késégbe, hogy milyen fontos szerepe volt a bécsi iskola kutató metodikájának, orvosi gondolkodásának a felfedezéshez vezető úton. De a végső felismeréshez a világító szikrát, az asszociációhoz és az absztrakcióhoz az utolsó lökést éppen egy ilyen eset adhatta.
Semmelweis gondolkodásmódja, általános műveltsége azért is vált kérdésessé életrajzírói körében, mert írásai annyira tárgyiasak (legföljebb emlékezőek), hogy még képeiben, hasonlataiban sem tűnnek elő általános műveltségének jelei. Könyvtára maradványai igazolják szakirodalmi olvasottságát, kritikai, megjegyzéseit éppúgy, mint a latin és német klasszikusok műveinek beszerzését. Egyénisége kortársaihoz viszonyítva inkább a modern szaktudóséhoz hasonló, akinek érdeklődése és kutató szenvedélye egy meghatározott kérdésre irányul. Egész gondolkodását meghatározta a gyermekágyi láz okának felderítése, majd a megelőzésen alapuló védekezés módjának elterjesztése. Ez végül arra vezetett, hogy még a tanításait igazoló újabb tudományos eredményeket sem vette észre, felfedezésével személyisége eljutott a fejlődés csúcspontjára.
Semmelweis felfedezése és életműve nemcsak a szülészetet és a nőgyógyászatot érintette, hanem kihatással volt a sebészet, sőt az egész orvosi gondolkodás fejlődésére. Csak Pasteur és Koch munkássága, a bakteriológia korszaka szolgáltatott neki végül igazságot, amikor a kórok felismerése után már a kórokozókat is megismerték. De ez már nem volt Semmelweis világa, egy régebbi iskola tagjaként jutott el a helyes felismerésre, amihez az utódok megadták a betetőzést. Sokáig folyt a vita s szakirodalomban Semmelweis elsőbbségéről, az amerikai Holmes és az angol Lister eredményeiről. Minden tudományos felfedezésnek van előzménye, számos hasonlóság fedezhető fel az ajánlott módszerekben. De az alapvető kérdésben – a gyermekágyi láz és a szepszis azonosságának felismerésében – nem merülhet fel kétség a prioritásban, ez kizárólagosan Semmelweis nevéhez fűződik, amit a megelőzésen alapuló aszepszis a szülészet gyakorlatává tett.
Bécsben élte át a szabadságharcot, későbbi életrajzírói nemegyszer csináltak belőle lelkes forradalmárt, majdnem hogy szabadságharcost. Ez pedig nem igaz. Rokonszenvét megmaradt leveleinek egyike, családja és barátai magatartása igazolja. A márciusi forradalom napjaiban – a kortársi visszaemlékezés szerint – Semmelweis Hebrával és Hyrtl-lel együtt tagja lehetett a császári hozzájárulással megalakult Nemzeti Gárdának. Ha azonban Semmelweis a második bécsi forradalom (október) idején aktív szerepet játszott volna, könnyű dolga lett volna vele szemben Rosasnak és Kleinnek, a reakció megtestesítőinek, amikor „elzúgtak” a forradalmak. Ekkor folytatta küzdelmét a felfedezés elismertetéséért, saját egyetemi állásáért, ekkor folyt a bécsi iskola progresszív erőinek harca a konzervatív erőkkel szemben. Orvosi hivatása, felfedezésének láza kötötte le Semmelweist, aki ekkor nemcsak a császárvárost, hanem a politikai és tudományos haladásért küzdő fővárost is láthatta Bécsben. Sem hősnek, sem hűtlennek nem tarthatjuk…
Tanársegédi megbízatása 1849. március 20-án azonban lejárt. 1850. február 9-én egyetemi magántanárságért folyamodott, hullákon és fantomokon történő demonstrációval. Ugyanez év március 15-én – Rokitansky elnöklete alatt – végre előadást tartott a bécsi orvosegyesületben, amit még két vitaülés követett. Október 10-én megkapta a magántanári minősítést, de csak a fantomokon történő demonstráció lehetőségével. Bár ebbe egyszer már belenyugodni látszott, váratlanul elhagyta Bécset és hazatért Pestre.?
* * *
Semmelweis megkezdte itthoni működését, 1851 májusában átvette a Rókus Kórház szülészeti osztályát mint tiszteletbeli főorvos. Hat esztendő alatt 0,85 százalékra szorította le a gyermekágyi lázban elhaltak számát. Orvosi praxisa mellett szoros kapcsolatot tartott fenn barátaival, a tudományos kérdéseket és politikai terveket egyaránt tárgyaló Balassa-kör tagjaival. Hihetetlen energiával folytatta a fertőzési veszélyek megszüntetéséért a harcot.
Az Orvosi Hetilapban (1858) fejtette ki a gyermekágyi lázról szóló tanításait Semmelweis, majd 1860 végén (1861-es dátummal) megjelent a könyve „Die Aetiologie der Begriff und die Prophylaxis des Kindbettfiebers” címen. Hamarosan német nyelvű nyílt levelei tették még ismertebbé nevét, Spaeth, Siebold és Scanzoni voltak a fő ellenfelei. Az utolsó esztendők a haragos indulatok és a melankólia váltakozásai közepette teltek el. Folytatta elméleti munkásságát. Némi vigaszt jelentett számára a szentpétervári orvosegyesület elismerése. Ilyen körülmények között bontakozott ki Semmelweis betegsége, amikor 1865. július közepén az elmezavar jelei mutatkoztak rajta.
Bécsbe szállították, ahol szepszisben halt meg az elmegyógyintézetben. Semmelweis betegsége és halála az utóbbi esztendőkben olyan széles körben került vitára, annyit foglalkozott vele a napi sajtó, hogy néha már a Semmelweis-kutatás fő kérdésének is tűnhetett az olvasó előtt. A lényeg pedig nem ez, hanem a Semmelweis-doktrína hatása az orvosi gondolkodásra és mély humanizmusa, amely nélkül nincs orvostudomány és nincs jó orvos.
