Ritkán esik olyan közel egymáshoz két évforduló, mint Semmelweis halálának centenáriuma (1965) és születésének 150 esztendős jubileuma (1968). A két évfordulóval kerített esztendők bő termést hoztak életrajzának feldolgozásában, életművének értékelésében. Számos újat mondó résztanulmány, összegező és helyreigazító igényű cikk és esszé mellett, egy nagy apparátussal végzett vizsgálatot ismertető könyv a betegségéről, egy forrástanulmányokon nyugvó monográfia és most Benedek könyve jelzi a hazai irodalom nagyobb igényű alkotásait. Mind a három eltérő jellegű, más szempontú, ezért mindegyikre szükség volt. A különböző felfogásból fakadó vitákból a tudománynak csak haszna származik, hiszen megalapozott kutatásra, körültekintő állásfoglalásra sarkallja a szakembereket. Kivéve azt, ha a viták személyeskedő harccá fajulnak, amelyet ugyan mindenki elítél – Semmelweis korszakában.
Jól ragadja meg a csomópontokat Benedek István, amikor végigkíséri hősét a küzdelem életútján. Diagnózisa feltárja a kor szövődményeit is, meghatározza a történelmi és tudománytörténeti faktorok szerepét. Elénk varázsolja a reformkori Pest-Budát és a Birodalom minden anyagi és szellemi kincsét magába szívó császárvárost, Bécset.
A gyermekágyi láz pusztító démona megrázóan, de a tudományos kutatás fényében, az összefüggések szakszerű leírásával tűnik elénk. Meghatározza a módszeres kutatás és a spontán asszociáció egységét Semmelweis felfedezésében. Művében a '48-as intermezzo, amely mindig alkalmas színpadot nyújtott Semmelweis drámájának „túldramatizálására”, beleolvad a tanai elfogadtatásáért vívott külön harcának történetébe. Nem fogadta itthon lovas bandérium, de teret kapott a küzdelemhez, kórtermet a gyógyításához, egyetemi katedrát és sajtót tanai hirdetéséhez.
A könyv minden sorában érezzük az írói szándékot az életmű megtisztítására, a romantikus máz eltávolítására. Mégis az igazi különbség az ítéletben – néhány inkább félreértett és túlexponált neuralgikus pontot (Holmes stb.) kivéve –, a betegség és halál körülményeinek vázolásában ismerhető fel, amely nyilvánvaló ellentétben áll több, már idézett mű szerzőjével. Az orvostörténész egyre határozottan ölti magára az elmeorvos köpenyét, egyre inkább saját betegségéről készít kórleírást, róla „kéri be” a boncolási jegyzőkönyvet. Elveti a seblázból eredő delíriummal azonosított elmezavar diagnózisát (és a szerzők egész koncepcióját). Három szakaszt különböztet meg Semmelweis betegségében: pszichopátia (1861 előtt); krónikus idegrendszeri elfajulás, valószínűleg paralízis (1861–65); végül halála előtt, a bécsi elmegyógyintézetben fellépett akut infekciós elmezavar. Egyszer talán még előbukkannak újabb adatok, amelyek elősegítik a vita eldöntését. De ez semmi esetre sem a recenzens feladata…
Semmelweis és korának új összefoglalása már tartalmazza a legújabb kutatások eredményeit is, az utolsó esztendők krónikáját, amelyek szükségszerűen kimaradtak a korábban lezárt anyagú munkákból. Sajnáljuk, hogy a Semmelweis-idézetek lelőhelyét nem jelölte meg. Gazdag képanyaga szerves egységet alkot a tudományos alapokon nyugvó, társadalmi mívességű ismeretterjesztő mű szövegével, gondolatvilágával.
