A népi gyógyászat – mint a néprajz és az orvostörténelem határterülete – mindkét szakterületet érinti. A nemzetközi érdeklődés fokozódásával – a néprajz általános fellendülése mellett – a népi gyógyászat iránti érdeklődés is megnőtt. A nemzetközi kongresszusokon egyre több népi gyógyászati vonatkozású kérdés merül fel, egyre többen keresik a népi gyógyászat kutatásának helyét a tudományok rendjében.
A népi gyógyászat vizsgálata mindig is megoszlott a „tárgyi” és a „szellemi” néprajz művelői között. A népi tudás és hiedelemvilág mélyében gyökerező népi gyógyászat egyaránt magába szívta a nép több évezredes tapasztalatait, a gyógyító-orvosló emberek különleges adottságokkal párosult „szaktudását”, az akadémikus medicina megkésett; alászállott ismeretanyagát, amit régi könyvek, kalendáriumok, a „medicina pastoralis” művelői továbbítottak az írástudatlan néphez is.
Természetesen a népi világképbe, annak hiedelemrendszerébe beolvadó ismeret-konglomerátum – bárhonnan eredt is – bizonyos homogenitást eredményezett. Valóságos és tényleges ható „gyógyszerek” és terápiás módszerek váltakoztak a semmit sem érő, vélt gyógyító anyagokkal és jó esetben a pszichoterápia körébe tartozó ráhatásokkal. Téves úton jár – megítélésünk szerint – az a néprajzi kutató vagy népi gyógyászattal foglalkozó orvostörténész, aki minden népi gyógyszerben vagy gyógymódban felfedez valami „tökéletesebbet” az orvostudomány mai eredményeinél, illetve ha az orvostudomány meglevő határait vagy akár kudarcait valamiféle orvosi nihilizmussal értékelve: a népi gyógyászat felértékelésében lát kiutat.
Valóban található számos hatékony gyógyszer és gyógymód a népi gyógyászat gyakorlatában, de amikor ezekre felhívjuk a figyelmet, érdemes lenne statisztikát készíteni a semmit sem érő vagy éppen káros anyagokról és gyógymódokról, amelyek éppen úgy beletartoztak a „népi medicina” tárházába. Az is hiba, ha az akadémikus orvostudomány kijegecesedett szemléletét kérnénk számon a népi gyógyászattól.
Lényegében ma is helytálló Szendrey Zsigmond és Ákos meghatározása a Magyarság néprajza IV. kötetében. „Néprajzunknak a népi orvoslásról szóló fejezete – írták – azt a néphit-tömeget és azokat a népszokásokat gyűjti egybe, amelyek az emberi és állati betegségek gyógyítására vonatkoznak. Egy részük helyes megfigyelésen és eltanuláson alapuló hagyományos tapasztalati művelet; ezeknek föltárása nem annyira a néprajz, mint inkább az orvostörténet keretébe tartozik. A néprajzot inkább azok a mágikus eszközök és varázsló műveletek érdeklik, amelyeket a néplélek teremtett meg a betegek és a természet- s emberfeletti világ közt létrehozott titokzatos kapcsolattal. S itt bizonyos körforgást tapasztalhatunk: az ősnépi eljárás előbb az ősvallások papjainak és tudósainak, majd az egyháznak és a gyógyító barátoknak, aztán a középkori orvosoknak, innen kéziratos recepteken, a csiziókon, kalendáriumokon és könyveken át az udvarházak nagyasszonyainak a kezébe került s végül új vonásokkal, főleg a megnemértés és félreértés útján új misztikus járulékokkal bővülve ismét visszatért a néphez.”
Jelen kötetünkben? összképet és körképet adunk a hazai népi gyógyászati kutatás jelen állásáról, irányzatairól, hangot adva egyaránt a néprajzi és orvostörténeti-orvosi megközelítésnek. Már magában ez is, de főképpen a gyűjtés, kutatás és rendszerezés kezdeti állapota magában hordozza, hogy ugyanazt a tárgyat más és más oldalról közelítik meg és értékelik a kutatók. Kötetünk a helyzetkép értelmében összefoglaló jellegű, ugyanannyira célja az is, hogy a további kutatások érdekében szembesítse az egymásnak ellentmondó nézeteket. Ilyen értelemben tehát vitaanyag is, mely akkor éri el valódi célját, ha vitára késztet.
* * *
A Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár, valamint a Magyar Orvostörténelmi Társaság megalakulása óta gyűjtőköréhez, tudományos kutató tevékenységéhez sorolta a népi orvoslás tárgykörét. Az elmúlt évtizedben két népi orvoslási kiállítás megrendezése, az 1974. évi Nemzetközi Orvostörténelmi Kongresszus (Budapest) külön népi orvoslási szekciója, a Magyar Orvostörténelmi Társaság igen aktív népi orvoslási szakosztálya, illetve az 1975-ben megjelent „Népi gyógyítás Magyarországon – Ethnomedicine in Hungary” c. kötet megjelentetése igazolja ezt.
Idézett kötetünk előszavában már kifejtettük álláspontunkat a népi orvoslás értékéről, értékelési problémáiról. A népi orvoslás, mint az orvostörténelem és a néprajz határterülete, interdiszciplináris terrénuma, számos megoldatlan kérdést vet fel és ezért kutatási területet, forrásfeltáró, gyűjtő, illetve értékelő lehetőséget nyújt a vele foglalkozóknak. A nemzetközi méretű érdeklődés és fellendülés módot nyújt az összehasonlító módszerek megismerése mellett az adott tudományág elméleti, sőt tudománybölcseleti kérdéseinek a megvilágítására is. A népi orvoslás kutatási metodikája, szintetizálási igényei a társadalomtudományok, elsősorban a történelem és néprajz fejlődésének különböző irányait, szemléleti változásait foglalja magába. Egymás mellett jelentkeznek a legszolidabb szándékú leíró módszereket követő szerzők munkái és a legmodernebb, vagy olykor inkább divatos irányzatok adaptációs kísérletei. Megtaláljuk a korszerű társadalomszemlélettel rendelkező írások mellett az elavult vagy éppen utópisztikus, a XXI. század vélt világára kacsingató munkákat, nem egyszer az egyéni érzésvilág publikációs vetületeit, egzotikus világokkal folytatott kacérkodásuk szellemi koreográfiáját.
Meddőnek véljük azokat a vitákat, amelyeket a népi orvoslás hazai kutatóinak egy része szinte presztízs-kérdésként folytat a népi tudásanyag eredetéről. Nyilvánvalónak érezzük, hogy a népi tudás és hiedelemvilág mélyében gyökerező népi orvoslás magába szívta a sok évezredes népi tapasztalatokat, a gyógyító-orvosló emberek különleges adottságai révén keletkező reális és pszichoterapikus tudástöbbletet, illetve az akadémikus medicina korábbi ismeretanyagának – régi könyvek, kalendáriumok, a „medicina pastoralis” művelőinek közvetítésével – „alászállott” tudományát. Fölösleges a prioritás felvetése, még inkább valamiféle szuverén tudáskincsnek a hirdetése. Nem férhet kétség ahhoz, hogy különbséget kell tenni a természeti népek és a civilizáció különböző fokozatait elért népek orvoslási tudásanyagának értékelésében, hiszen az „eredeti” és az „alászállott” tudáskincs arányában nem mellőzhető ez a tényező sem földrajzi, sem társadalomtörténeti, sem művelődéstörténeti vonatkozásban. A népi orvoslás kutatásának fontossága nem szorul argumentációra, hiszen létjogosultsága kétségtelen tudománytörténeti, orvostörténelmi, néprajzi, művelődéstörténeti, szociológiai stb. szempontból éppen úgy, mint – bár másodlagosan – a mai gyógyszerkincs bővítésében, egyes gyógyszer-alapanyagok stb. újra felfedezésében. De nem utolsó sorban az emberekben a laikus orvoslás, az öngyógyítás, a kuruzslás stb. iránt meglévő, nem éppen örvendetes vonzalma miatt sem, mert ettől a népi orvoslást, mint a történelem és társadalomfejlődés egy adott szakaszában hasznos tevékenységi kört, élesen meg kell különböztetni.
A most útjára bocsátott kötetünkben? helyet adtunk a népi orvoslás kutatásának időszerű elvi kérdéseit és metodikai problémáit tárgyaló cikkek mellett az etnobotanika, az etnoterápia legkülönbözőbb kérdéseit tárgyaló dolgozatoknak, illetve a népi orvosláshoz kapcsolódó más művelődéstörténeti, tudománytörténeti tanulmányoknak és adattári közleményeknek. A közölt anyag nagy része magyar vonatkozású, illetve magyar népi kutatási anyagra épül. Kivételt jelent a magyarsággal nyelvrokonságban álló obi őslakosság népgyógyászati vonatkozásait tárgyaló tanulmány az adott terület közelében élő és dolgozó orvostörténész kutatótól, illetve a Dél-Amerikában több esztendőt eltöltött magyar etnográfus tanulmánya a perui indiánok népi orvoslásáról. Igen fontosnak véljük a Semmelweis Orvostörténeti Múzeumban végzett felmérő és összegző munka publikálását a magyar múzeumokban őrzött népi gyógyászati eszközökről. Úgy gondoljuk, hogy a kutatómunkát nagymértékben segíti elő a népi orvoslás tárgyi és dokumentációs anyagának felmérése, a gyűjtési és bibliográfiai adatok összegzése és közkinccsé tétele. Igen nagy munkát végeztek eddig is a népi orvoslás kutatói, a Magyar Orvostörténelmi Társaságba tömörült orvosok, gyógyszerészek, néprajzosok egyaránt. Lehet, hogy az adott diszciplína kutatása még nem nyújt megnyugtató képet: természettudományi és társadalomtudományi módszerek, orvostörténelmi és néprajzi szempontok, szakkutatók és lelkes rajongók különbözősége árnyalja a képet. Azt azonban aligha tagadhatja bárki, hogy az elmúlt évtizedben elég sok történt e területen is: a magyar kutatók kapcsolatba kerülhettek a külföldi kutatókkal, kutatási munkaközösségeikkel, szervezeteikkel és megismerhették folyóirataikat.
A munkához és az egyéni vélemények kifejtéséhez igyekeztünk a tőlünk telhető segítséget megadni, s a szerzők egyéni álláspontját tiszteletben tartva a legkülönbözőbb dolgozatoknak, egyetértésünk és azonosulásunk nélkül is, helyet adni.
Ez úton is köszönetet mondunk a tanulmányok, közlemények szerzőinek, lektorainak, illetve a kötet anyagának összeállításában részt vett népi orvoslási szakosztály vezetőinek és tagjainak egyaránt. Bízunk benne, hogy a kötet megjelentetésével mind az orvostörténészek, mind az etnográfusok egyetértenek és az érdemi elemzés, kritika sarkallja állásfoglalásunkat, nem pedig kicsinyes, személyeskedő indulatok, amelyeknek nem egyszer lehettünk tanúi hangos véleménynyilvánítások, háttérbe húzódó, lejárató megjegyzések vagy éppen a gőgös „agyonhallgatás” és „észre nem vevés” pózának keretében.
