I.
A magyar gyűjteményügy régi problémája a három fő gyűjteményi ágazat (múzeum, könyvtár és levéltár) összetartozása és különállása, a differenciáció és az integráció érvényesítése vagy elvetése. Történetileg szemlélve a levéltárak közigazgatási szervek, iratképző intézmények eredményeként jöttek létre, amelyektől típusban a legnagyobb családi levéltárak is alig tértek el. A könyvtárak és a múzeumok esetében a tudatos gyűjtés volt a meghatározó. A könyvtárak esetében a határozott, intézményszerű művelődés, oktatás stb., ahol az oktatási-közművelődési funkcióval felruházott intézménytípus kialakítása újabb célkitűzés volt. Az integrációs törekvések éppen ezért csak tudatos művelődéspolitikai törekvések eredményeként, általában a tudományos kutatás, a közművelődés irányításának kormányzati igénye mellett jelentkezhettek (ritkábban egyházi vagy magán törekvésként). Így történt a legnagyobb, központi közgyűjteményeink esetében, a Klebelsberg-féle „gyűjteményegyetemi”, illetve a Hóman-féle „nemzeti múzeumi” koncepciót kodifikáló jogszabályok esetében a két világháború között, amit azután az elmúlt három évtizedben – a legutóbbi időkig – a differenciációs szemlélet jegyében, a horizontális szervezést elvető, a vertikális, ágazati igazgatást elfogadó koncepció váltott fel. Az utóbbi időben megyei és szakigazgatási területen, bizonyos pragmatikus szempontok következtében a horizontális szervezési irány, az integrációs törekvések jelei mutatkoztak, amit még inkább hangsúlyossá tett a Kulturális Minisztérium legutóbbi átszervezése során a három közgyűjteményi ágazat egy főosztály keretében történt összevonása (KM Képzőművészeti és Közgyűjteményi Főosztálya).
A sokat vitatott és ma sem lezárt kérdés a Felsőoktatási-történeti Munkaközösség munkatervét, célkitűzéseit csak közvetve érinti. Senki sem vitathatja, hogy a felsőoktatás-történet forrásanyagában mindhárom közgyűjteményi ágazat szerepet kap, mindhárom intézményrendszer fontos forrásanyag őrzője. A felsőoktatás-történet mint tudományos diszciplína alapvetően a történettudomány kutatási eredményeinek, metodikájának felhasználásával művelhető. Kétségtelen, hogy minden történettudományi diszciplína legfontosabb forrástípusa a levéltári anyag. Különösen a politikai történet, illetve a „köztörténet” területén tölt be uralkodó szerepet. A történettudomány egyes területeit, így a felsőoktatás-történetet tekintve azonban majdnem egyenrangú forrásanyagot őriznek a könyvtárak. Természetesen, amikor forrásanyagról beszélünk, akkor nem a „szekundér irodalom”, a feldolgozó szakmunkák szemszögéből vizsgáljuk a könyvtárakat, hanem a prímér forrásanyag őrzési helyeként. A felsőoktatás tartalmi kérdéseinek feltárása szempontjából a könyvtárak nyomtatott és kéziratos anyaga (tankönyvek, tantervek, jegyzetek stb.) meghatározó jellegű a felsőoktatási intézményrendszer, illetve az egyes intézmények fejlődésének vizsgálatában nélkülözhetetlen levéltári anyag mellett. Éppen ezért a felsőoktatás-történet forrástípusainak ismertetésekor – különösebb bizonyítás nélkül is – megállapíthatjuk, hogy a muzeális emlékek, illetve a múzeumi gyűjtemények anyaga másodlagos szerepet tölt be az előbb bemutatott két, talán egyenrangúnak mondható gyűjteményi ágazat mellett.
Szükséges azonban a muzeális anyag fogalmának tisztázása, annak általános boncolása nélkül, legalább saját szakterületünk szempontjából. A művelődésügyi miniszter 2/1965. (I. 8.) MM sz., az 1963. évi 9. sz. tvr. végrehajtására vonatkozó rendelete – ma is hatályos jogszabály – az I. § (1) bek.-ben kimondja: „A Tvr. védelme alatt álló muzeális tárgynak kell tekinteni minden olyan tárgyi, írásos és egyéb emléket, amely régészeti, történeti, természettudományi, irodalmi, képzőművészeti, iparművészeti, zeneművészeti, színháztörténeti, néprajzi, ipartörténeti, gazdasági, műszaki, tudománytörténeti szempontból, illetőleg a gazdasági, társadalmi és kulturális fejlődés szempontjából kiemelkedő jelentőségű.” Anélkül, hogy elemezni kívánnánk e nyilván inkább csak egy adott fejlődési szakaszban, a meglévő múzeumok gyűjtőköre szemszögéből tekintett megfogalmazást, megállapíthatjuk ennek sok vonatkozásban a hiányosságait. Egyebek között – éppen a korábbi szemlélet következtében – hiányzott a három gyűjteményi ágazat koordinálása, a határvonalak meghúzása. Sok vonatkozásban azonos anyagot gyűjtenek, és még többre mondhatják ez alapján a közös gyűjtés lehetőségét. Nem is könnyű az elválasztás, főleg nem néhány „átfedéses” területen. A kifejezetten tárgynak tekinthető muzeális anyagnál, az „opus” jellegű könyvnél és folyóiratnál, valamint a történetivé érett levéltári, egykori irattári anyagnál viszonylag könnyű a meghatározás. De már kétséges a kéziratos anyagnál, amely egyaránt képez tipikus levéltári anyagot a levéltárosok, könyvtári kézirattári anyagot könyvtárosok és történeti dokumentációs (korábban: „adattári”) anyagot a muzeológusok szemében. Nyilvánvaló, hogy ennek valamely gyűjteményi „kisajátítása” nem is lehetséges, ebbe gyakorlati szempontok alapján is bele kell nyugodni. (Még mindig a kisebb probléma, hogy három ágazat gyűjti, mintha sehol, és elvész a kutatás számára.)
Érdemes előre venni a muzeális anyagok közül – már kimondtuk – a múzeumok történeti dokumentációs anyagát, ami igen fontos forrásanyag, hiszen a levéltári és könyvtári anyaggal azonos jellegű és értékű. Éppen ezért itt nincs is szükség elvi jellegű megállapításokra, hiszen a múzeumokban őrzött történeti dokumentációs gyűjtemények, illetve a más intézmények (felsőoktatási intézményekben) muzeális gyűjteményeibe sorolt „nem tárgyi” jellegű kéziratos, nyomtatott stb. anyagok a könyvtári és levéltári forrástípussal azonos jellegű és értékű anyagot képeznek.? Éppen ezért a következőkben – a felsőoktatás-történet szemszögéből elsősorban a múzeumokban őrzött tárgyi anyaggal (háromdimenziós) és a muzeális tárgyakkal foglalkozunk.
II.
A „tárgyi világ” forrásértékének vizsgálata a „történeti muzeológia” és a történettudomány, illetve a történeti segédtudományok feladata. Azoknál a hagyományos „múzeumi tudományoknál”, ahol eleve a tárgyi anyag jelenti a vizsgálati anyagot – mint a régészet, a néprajz vagy a művészettörténet esetében – szükségtelen azok forrásértékéről egyáltalán beszélni. De a történeti tárgyi anyagot, amely a régészeti anyaghoz csatlakozik, időben más, nagyobb dokumentatív értékű forrásanyagokkal (levéltári, könyvtári) együtt kell elbírálni. Azoknak a koroknak a vizsgálatában, ahol az írott forrásanyag rendelkezésre állt, a történészek inkább csak illusztratív, hangulati szerepet tulajdonítanak a korabeli tárgyi emlékeknek, mintegy azonosítva a „kegyeleti” szempontokkal. (Ez részben érthető és indokolt is, hiszen az esetlegesen megmaradt tárgyi anyag, mondjuk II. József gyermekkori ruhája, nem a legalkalmasabb forrásanyaga korai jozefinizmus vizsgálatára.) De a modern történettudomány a „történeti hétköznapok”, az életmódkutatás, a termelés vizsgálata (eszközök), vagy éppen a művelődéstörténet, a tudománytörténet különböző problémáinak feltárásában nem nélkülözheti a tárgyi forrásanyagot sem. Gondoljunk a kísérleti eszközökre, éppen az oktatási szemléltető eszközökre – azok színvonalára mennyire hozzátartoznak egy-egy kérdés megítéléséhez.
Vizsgáljuk meg ezután, hogy a felsőoktatás-történeti kutatások szempontjából milyen nagyobb vagy kisebb forrásértékű, illetve csak kegyeleti értékű tárgyi emlékanyagra bukkanhatunk, amelynek gyűjtése és védelme legyen a célunk. Felsőoktatás-történeti forrásértékű anyagnak kell tekintenünk az oktatást szolgáló valamennyi szemléltető, kísérleti eszközt, amelyek néha szuverén értékű forrásanyagot jelenthetnek az oktatás, a képzés metodikájának, színvonalának megítélésében. Magától értetődik, hogy a természettudományi, illetve az orvostudományi, műszaki, mezőgazdasági stb. képzésben jóval nagyobb szerepe van a tárgyi forrásanyagnak, mint a társadalomtudományi felsőoktatásban. Gondoljunk a preparátumokra, anatómiai viaszkészítményekre (a XVIII. századtól magas művészi színvonalon), modellekre, kutatási eszközökre (mikroszkóp stb.). Noha másodlagos forrásértéke van az intézethez vagy az oktatást végző személyekhez, hallgatókhoz kötődő emlékanyagnak, ikonográfiai szempontból ezek is lehetnek forrásértékűek. Mindenesetre nevelési, hagyományőrző, hangulati szerepük alig vitatható, védelmük történeti és művészeti szempontból is mindenképpen indokolt. E kategóriába sorolhatjuk az intézményi emlékanyagot (egyetemi jelvények, dékáni, rektori láncok, pedumok stb.), a személyi jellegű anyaghoz a professzorokról készült festményeket, rajzokat, metszeteket, szobrokat, plaketteket, a professzorok személyi tárgyait. Megjegyezzük, hogy a muzeális értékű fotóanyagot a múzeumi utasítások a történeti dokumentációs anyagba sorolják. Természetesen ez az anyag is lehet forrásértékű egy-egy intézmény helyének, súlyának, korabeli rangjának elbírálásában, esetleg érintheti anyagi ellátottságát és bizonyos fokig társadalomtörténeti jelentőségű jelzéseket is adhat a korról. Végül a felsőoktatási intézmények muzeális tárgyi anyagába sorolhatók azok a „semleges” anyagok, amelyek bárhol lehetnének, de valamilyen családi döntés, rendelkezés, hagyományozás következtében az egyetemek tulajdonába kerültek (dísztárgyak, bútorok stb.).
A felsőoktatási intézmények muzeális értékű anyagának, illetve a múzeumokban található felsőoktatás-történeti vonatkozású emlékeknek a felderítésére – mintegy kísérletként, reprezentatív szándékkal is – felmérést végeztünk. A Semmelweis Orvostörténeti Múzeum? körlevelet küldött a jelentősebb múzeumoknak (országos, szak-, megyei múzeumoknak) és az orvostudományi egyetemeknek, valamint a Felsőoktatási Pedagógiai Kutatóközpont közreműködésével több más, nagyobb múlttal rendelkező felsőoktatási intézménynek. A kiküldött, több mint ötven kérdőívre 24 válasz – 14 pozitív és 10 nemleges – érkezett, néhány esetben pedig más forrásból tájékozódtunk. Mindezek eredményeként valami szerény eredményt felmutathatunk vázlatos felmérésben. Hangsúlyoznunk kell azonban azt, hogy e felmérés nem helyettesítheti a tényleges és részletekbe menő nyilvántartás felállítását, ahol a tárgyak leírókarton-másolatait őriznék fényképekkel ellátva. Ezt azonban mellékesen nem tudják elvégezni az intézmények, erre célhitelt kellene biztosítani és megfelelő munkatársakat ezzel megbízni. Több intézmény egyébként is nehezményezte a tájékozódó kérdésekkel való terhelését, illetve egyszerűen mellőzte a választ vagy csak formálisan tette meg. Nem egy esetben – nem a múzeumokról (ott is előfordul) van szó – nincsenek maguk sem tisztában a tulajdonukban lévő muzeális értékű eszközök, emlékek jellegével és létével.
Összegezve: a magyar felsőoktatás-történet muzeális jellegű anyagának átfogó feltárása és országos nyilvántartásának elkészítése, a védettségre vonatkozó intézkedések megtétele alapvető követelmény. E feladat megoldása csak megfelelő előkészítéssel és pénzügyi támogatással, a múzeumi szakemberek és az adott szakterületek képviselőinek együttműködésével valósítható meg. Az országos nyilvántartásnak – hasonlóan a másik két gyűjteményi ágazathoz – ki kellene terjednie a jelenleg is működő felsőoktatási intézményeken kívül a megszűnt jelentősebb állami és egyházi főiskolákra is. Fel kellene deríteni a már múzeumokba került és más szempontok szerint beosztott, a felsőoktatás-történet számára „elveszettnek” tűnő kísérleti stb. eszközöket és emlékanyagokat is, valamint szorgalmazni kell a még magántulajdonban lévő anyagok védettségét is.
