Bár egyre ritkábban, mégis gyakran találkozunk a nehéz terhet húzó hatalmas testű igáslovakkal. Ki hinné, hogy ősük öt ujjon járó, róka nagyságú emlős volt? Ujjai egyre fogytak, termete pedig egyre növekedett. Ma a ló tulajdonképpen a megmaradt egyetlen ujján cipeli saját terhét.
De közben bizony évmilliók teltek el.
A ló egyike az ember legrégebbi háziállatainak. Valószínűleg nem egyszerre és nem egy helyen szelídítették meg, hanem több részén az óvilágnak, és nem is egyféle vadlófajtából. Közép-Ázsiában, a mongolok földjén már Kr. e. 5000 évvel befogták és megszelídítették a nagyfejű, alacsony termetű és hallatlanul szívós, ún. Przewalski-vadlovat, a takit. Jóval formásabb és mutatósabb vadló volt a tarpán, amelyet ugyancsak nagyon régen, talán Kr. e. 4000 évvel szelídítettek meg a mai Szovjetunió déli részein fekvő sztyeppen élő nomád népek. A híres orosz utazó, Przewalski által a XIX. század végén felfedezett vadló, a taki még ma is él, egyes állatkertekben megtalálható. A tarpán azonban kipusztult, 1879-ben lőtték le az utolsó példányt a dél-orosz síkságon. Kegyetlenül irtották századokon át a tarpánokat, hiszen gyakran elcsábították az orosz parasztok háziló-méneseit. A szabad életforma még a félig szabadon élő méneseknek is vonzóbb lehetett, ezért választották olyan gyakran a tarpán társaságát az ember helyett.
Élt azonban Európában az ide vetődött és gyakran nagyobb ménesekben legelésző keleti vadlovak mellett két nyugati, ha úgy tetszik, európai vadlófajta is. Az egyik a hatalmas termetű, nagy csontozatú, „robusztus” vadló, amelyik a nehéz hidegvérű lovak őse. Ezek húzzák a nehéz „stráfkocsikat”, ezek voltak régen a nehéztüzérség leghasználhatóbb lovai. Ezzel szemben éppen alacsony termetével üt el tőle a pónik ősét alkotó észak-európai vadló, amelyiknek egyenes ági leszármazottja – a pesti Állatkertben is látható, sőt meglovagolható – shetlandi törpeló. Bozontos sörénye szinte még ma is felidézi a régi időket, amikor a hideg Északon, kitéve a tengeri szélnek, legelészhetett a mostoha körülmények között is megélő törpe vadló.
Érdekességként megjegyezhetjük, és a környezet, a táplálkozás jelentősége szempontjából igazán figyelemre méltó azoknak a kutatóknak az álláspontja, akik szinte azonos fajta, különböző körülmények között élő „tájtípusoknak” tekintik a hatalmas testű európai vadlovat, az észak-európai törpelovat, sőt még a Belső-Ázsia sivatagos területein „elcsenevészesedett” takit is. Erre mutatna az utóbbinak aránytalanul nagy feje és erős csontozata, valamint mindháromnak sokban hasonló – csak nagyított és kicsinyített – megjelenése, külseje. Egyiket kisebbé és vékonyabbá tette volna a sivatag, az északi kies táj, a másikat pedig „eltömegesítette” volna a buja európai legelő és erdő növényzete. Ez sem lehetetlen, erre majd megfelelnek egyszer az ásatásokkal foglalkozó tudósok.
A ló és az ember találkozása szinte új fordulatot adott a fejlődésnek. Évezredeken át a ló volt a legjobban használható háziállata. Lovagolta, kocsiba fogta, málhát rakott rá, ette húsát, itta tejét, és pusztulása után még bőrét is felhasználhatta. Vele volt a vadászaton, a nyáj őrzésében, a harcmezőn és a verítékeztető földművelés mindennapjaiban egyaránt. Vele pompázott ünnepnapjain, vele szórakoztatta a királyokat és a népeket. Tulajdonképpen csak a gép megjelenése szorította ki, tette „másodrendű polgárrá” a mezőgazdaságban és a gazdasági életben. De egyelőre még számos területen nélkülözhetetlen, így temetése, a siratóénekek hangoztatása még korai. A sportban viszont egyre népszerűbbé válik, egyre többen válnak híveivé az ősi és az új lovas-számoknak.
Belső-Ázsiából terjedt el a ló Kínába, valamint a távol-keleti országokba. De a népvándorlás hullámai Európába is elsodorták az alacsony termetű, nem szép, de hallatlanul szívós állatokat. A tarpán megszelídített példányai pedig már az Kr. e. III. évezredben megjelentek a régi Örményországban, majd a következő évezredben Babilóniában. Innen már csak egy ugrás volt Egyiptom, ahol az Kr. e. 1800 körül kezdték használni a lovat. Igazi paradicsoma, de nem a jólétben, hanem az edzésben, Arábia lett az időszámításunk körüli évtizedektől kezdve. Így tehát a legnemesebb lovakat Európa délkeleti felében, majd pedig a Földközi-tenger mentén tenyésztették. Az emberi történelem virágzása nem is választható el a ló históriájától.
Nem véletlen, hogy az ókori Kelet hatalmas kultúrát hozó világa egybeesett a lótartással, míg a ló nélkül fejlődött nagy amerikai kultúrák szükségszerűen még saját földrészükön is bizonyos fokú belső elszigetelődésbe kerültek. Bezzeg az óvilágban! A perzsák nagyszerű lovaik nélkül nem válhattak volna az ókori világ félelmetes hódítóivá. A versenyeket is rendező görögök – akik lovagoltak, és kocsiba is fogták paripáikat – sem vállalkozhattak volna nélkülük olyan hódításokra, mint Nagy Sándor tette, akinek híres „Ökörfejű” (Bukefalosz) lova ugyancsak valami szívós takiivadék lehetett.
De ennél is nagyobb szerepet játszott az ókori Rómában. A hadseregben ugyan sohasem szorította ki a zárt rendben felvonuló gyalogságot, mégis jelentős szerepet játszott gyorsaságával. Gyors kétkerekű kocsijaik járták a hatalmas birodalom jól kiépített hadi útjait. Róma és Aquincum között – váltott lovakkal – két hét sem kellett a posta megérkezéséig. De vágtató lovaik szinte félelmetessé tették a városi közlekedést is Itáliában. Nem is beszélve a kocsiversenyekről, amelyek gyakran véres összeütközésekre vezettek a „szurkolók” között.
A verseny, a sport azonban egy időre háttérbe szorult, amikor Róma hanyatlása után megjelentek a népvándorlás hullámain az első lovas nomád népek. Attila hunjai félelmetes hírnevet szereztek a keleti lovaknak. Az európai népek szemében szinte összenőttek lovaikkal. Ezek a mongol–török népek bizony csaknem egész életüket lovon töltötték. Ez volt életelemük, ez volt minden gazdaságuk és gazdagságuk forrása. Hatalmas távolságokat vágtattak be rövid idő alatt. Az európai ember számára elképzelhetetlenül gyorsan jelentek meg és tűntek el lovaikon. Egymást követték a hunok, az avarok, a magyarok, a besenyők, a kunok és a legfélelmetesebb ellenség: a mongol-tatárjárás. Persze lehet, hogy csak azért tűnik nekünk ez a legfélelmetesebbnek, mert a többi előttünk volt, illetve magunk voltunk részesei, mi tettük…
A kalandozások évszázadában őseink bejárták egész Európát. Hol Bizáncot zaklatták, hol az Atlanti-óceánig portyáztak kisebb csapatokba verődve. Nyilaikat „rettegte” Európa. A tatárjárás idején a félelmetes ellenféllel szemben lényegében már európai harcmodorban küzdő, ősi fortélyait felejtő sereg állt szemben, és vesztett Mohinál. A középkor századaiban a nehéz európai lovak szolgáltak mindenütt. A nehéz páncélt csak ezek tudták elviselni. Ez azután lelassította a vágtát, elfeledtette az ősi taktikát. Csak akkor elevenedett fel újra a könnyűlovasság harcmodora, és nőtt meg újra jelentősége, amikor megjelent Európa kapujában és hazánkban a török. A török lovassággal szemben újra szükség volt a könnyen mozgó, portyázásra is alkalmas lovasságra. Így fejlődött ki a balkáni népeknél és a magyarságnál a huszárság intézménye, amely azután mint a legmagyarabb fegyvernem vonult be a köztudatba. Mindenesetre biztos az, hogy a magyar huszárság lett a könnyűlovasság példaképe a XVII–XVIII. században, és ezért vált olyan keresetté nemcsak a magyar ló, hanem a magyar huszár is. A függetlenségét vesztett Magyarország fiai ontották egymás vérét Mária Terézia és Nagy Frigyes seregeiben, sőt magyarok alkották a francia Bercsényi-huszárok nagy részét is. De magyarok képezték ki Amerika első hivatásos lovas katonáit Washington és Lincoln seregeiben egyaránt.
A ló azonban nemcsak a lovagi tornákon, a csatatereken állta meg a helyét, hanem fokozatosan a mezőgazdaság legfontosabb igaerejévé, vontatójószágává is vált. Szántásra és boronálásra éppen úgy felhasználták már századokkal azelőtt, mint a kocsik vontatására.
De az ősi sportok, a lovas vadászatok sem múltak el nyomtalanul. Új korszakot jelentett a lótenyésztés és a lovas sportok történetében az angol lóversenyek elterjedése. Hazánkban Széchenyi István nevéhez fűződik a megjelenése. A világ legjobb telivérfajtájából, az arab telivérből és a hazai fajtákból tenyésztették ki gondos válogatással és edzéssel a világ leggyorsabb lovát, az angol telivért. Jelentősége azonban nemcsak a versenypályán nagy, hanem az egész lótenyésztés szempontjából. Igen erős izomzatú, edzett lófajta, amivel érdemes keresztezni még a gazdasági lovakat is. Az ősi magyar lónak más fajtákkal, közöttük az arabbal történt évszázados nemesítése után lényegében az angol telivérrel történt végső keresztezése után jött létre a legkeresettebb kiviteli cikkünk, a magyar félvér. De még említsük meg az ügetőversenyeket, ahol ugyancsak gondos tenyésztéssel sikerült kitenyészteni az amerikai ügetőlovat.
