A Magyar Numizmatikai Társulat választmányi tagsággal tisztelt meg az elmúlt ciklusban, amit nyilván nem érdemeltem meg szakmai munkásságom alapján. Méltányolták a „medicina in nummis” tárgykörben kifejtett támogató jellegű tevékenységemet, a Magyar Orvostörténelmi Társaság orvosi numizmatikai szakosztálya felállításának szorgalmazását, néhány kiadvány megjelentetésének elősegítését, valamint több numizmatikai kiállítás megrendezésének lehetővé tételét. A Faludy-féle éremgyűjteménynek az intézet által történt megvásárlása, a legnagyobb élő magyar numizmatikusnak múzeumi alkalmazása, tehát Huszár Lajos professzornak körünkben való munkálkodása is erősítette a kapcsolatot. Később pedig intézetünk tudományos főmunkatársa, dr. Rádóczy Gyula a Társulat főtitkára lett, ami már véglegessé tette a „szilárd mag” kialakulását a Semmelweis Múzeumban. A Magyar Orvostörténelmi Társaság főtitkáraként (1972–82), majd elnökeként természetesen csak az adott témakörben járhattam el. Nagyobb reményt fűztem magam is az Országos Múzeumi Tanács főtitkáraként (1980–) kialakítható „cselekvési térhez”, amint lehetett, itt is igyekeztem a numizmatika oktatása érdekében is szót emelni, megtenni. A jó szándékot hangsúlyozhatom tehát, mint egyedüli érdemet. Ezért is némi szorongással fejtem ki nézeteimet az adott tárgykörben, nézzék tehát el egy jó indulatú dilettáns megjegyzéseit. Mentségem az, hogy a legutóbbi választmányi ülésen (és utána) a numizmatika válságáról, a Társulat szomorú kilátásairól esett szó.
Hogyan látom ezt? Kezdem a numizmatikával, mint tudományos igényű szakterülettel. Úgy gondolom, hogy a probléma éppen abból ered, hogy a numizmatika a tudományok rendjében anakronisztikus fogalom és nem tekinthető mai értelemben vett tudományos diszciplínának. A nehézséget az okozza, hogy olyan nagy hagyományú tudományos igényű ismeretanyagot foglal magába, ami már nem kezelhető együttesen. A numizmatika a reneszánsz korában alakult „gyűjteményi (bizonyos értelemben múzeumi) kategória” a tárgyként jelentkező pénz- és éremanyag összefogására, ami túlélte a tudományok XVIII. századi újjárendeződését. (Közjogi példával élve olyan, mint a modern brit miniszteriális rendszerben tovább élő középkori-reneszánsz tisztségek és hivatalok: a „kincstár kancellárja” stb.) Mindaz, amit a numizmatika gyűjteményi téren magába foglal, az a tudományok korszerű rendjében differenciáltan és más csoportosításban szerepel. Így a régi pénzanyag a régészet részeként, ókori és középkori pénztörténet lehet. A művészi igényű és értékű éremanyag (éremművészet) a művészettörténet része (a szobrászat határán). Más vonatkozásban – túllépve a történeti periodizációt – a gazdaságtörténet (banktörténet) szakágaként jelentkezik funkciójában, mint pénztörténet stb. Más vonatkozásban – jó esetben – a történeti segédtudományok ugyancsak mesterséges fogalomkörébe utalhatók a nem régészeti, művészettörténeti stb. vonatkozású anyagok (kitüntetések stb.), bizonyos jogi, jogbiztosító ismérvekkel, összefüggésekkel (a heraldika, szfragisztika stb. mellett). Ebből viszont az következik, hogy oktatni az egyetemi szakok rendjében e szerint kell – és részben most is így történik –, tehát a régészet, a művészettörténet és a történelem szak keretében. A tudományos kutatásban és az oktatásban a korszerű tudományos rendben kell érvényesülnie.
Joggal merül fel a kérdés, hogy akkor szükség van-e a Társulatra és a numizmatika együttes fogalomkörének fenntartására? Erre a fentiek ellenére – igennel felelek. Egyrészt a numizmatika hagyományos szervezetei az egész világon megmaradtak, másrészt éppen a gyűjteményi (múzeumi), intézményi szempontok mint sajátosan alkalmazott tudományos kategóriát fenntarthatóvá teszik. De tudományos művelése nem e gyűjtői, hanem a lenti korszerű tudományos rendben történik. Ma is ezt látjuk, „átfogó numizmatikus” – hagyományos szinten – már nem fejthet ki egyenlő értékű tevékenységet az ókori pénzektől, a XIX. századi éremművészeten keresztül a papírpénzek gazdaságtörténeti elemzéséig. Ezért elképzelhetőnek tartom azt is, hogy gyűjteményi (múzeumi) szempontok, tehát praktikus célok érdekében – posztgraduális jelleggel – a különböző szakok (régészet, művészettörténet, történelem) keretében oktatott numizmatikai tárgyakat együttesen is lehessen hallgatni, arról „bizonyítványt” szerezni. (Ez hasznos lenne a múzeumoknak, a műkereskedelemnek és a gyűjtőknek.) Ehhez azonban arra van szükség, hogy az adott egyetemi szakon belül – összehangoltan – magas színvonalú képzésre kerüljön sor, jó tantervvel.
Sokszor használt kifejezés a „profi” és „amatőr” numizmatikus. Az előbbin, leegyszerűsítve régész, művészettörténész vagy történész képzettségű, múzeumban dolgozó és numizmatikai gyűjteményben feldolgozó szakembert, az utóbbin gyűjtőt értenek. A valóságban ez nem ilyen egyszerű! A képzés egyáltalán nem érvényesült olyan egyenletesen és folyamatosan a bölcsészettudományi karokon (esetleg a közgazdaságtudományi karokon), hogy valóban – más szakokhoz hasonlóan – megalapozottsággal kerültek volna ki szakemberek. Bizonyos mértékig az ún. profik egy-egy jó vagy kiváló mester mellett a gyűjteményi munkában, igaz közgyűjteményben sajátították el a numizmatika meglehetősen „eklektikus” vagy „komplex” tudományát. A céhbeliség tehát nem olyan egyértelmű, főleg pedig nem feltétlenül és mindig jelent automatikusan nagyobb szaktudást mint az autodidakta, gyakran ugyancsak jó mesterektől, hihetetlen szenvedéllyel szerzett gyűjtői ismeret. A megítélés csak egyéni lehet és mércéje a tudományos publikáció, annak a tudományos szakismereteket, a metodikát tükröző vértezettsége. (Bár a „profi” tudósok között is akad kevésbé publikáló, „passzív tudású” nagy szakember.) Ezért fontosnak tartanám ezt a megkülönböztetést és értelmezést a „numizmatikai retorikából” kiiktatni.
Úgy gondolom, hogy a numizmatika jelenlegi egyesületi és testületi rendjét alaposan át kellene gondolni. Nyilvánvaló, hogy igen fontos a MTA Numizmatikai Albizottsága (valahova tartoznia kell, tehát a Régészeti Bizottsághoz, de ettől még lehet „Komplex” Albizottság, van rá sok példa). A Magyar Numizmatikai Társulat régen a numizmatikusok egységes szervezete volt, hivatásos (ebből élő múzeumi tisztviselők, egyetemi oktatók stb.) numizmatikusok és gyűjtők közös szervezete. Jelenleg ettől elvált az üzleti tevékenységet folytató Magyar Éremgyűjtők Egyesülete, illetve azok a gyűjtők, akik a Társulatnak is tagjai, ott csak szakmai tevékenységet fejthetnek ki. Személyes véleményem szerint hiba volt a külön organizáció megteremtése, mert – éppen a tudományok korszerű rendjébe történő illeszkedési nehézségek és a numizmatika gyűjtői jellegű fogalomkörének megfelelően – így „identitás”-válsággal küzd a Társulat. Ha magukra maradnának az ún. „profik” a Társulatban, megszüntethetnék a tevékenységüket, illetve pontosan annyi lenne, amennyit a MTA Numizmatikai Albizottság jelent. Nem szólva az anyagi bázis összeszűküléséről, illetve szerény költségvetési egységgé zsugorodása miatt, állandóan igényli az Egyesület és más szervek támogatását a Társulat, ha eredményt akar. Tudom, hogy nem valószínű, hogy a MTA hozzájárulna a két organizáció újraegyesítéséhez, bár éppen a tudományos érvelés (lásd fentebb a tudományok rendjében elfoglalt helyét) miatt erre a MTA-nak kellene „reádöbbenni”.
Ha ez nem is hajtható most végre, de szoros személyi kapcsolatokat kell teremteni, egyelőre „personal-unió”-val helyettesíteni a „reáluniót”. Továbbá a munkamegosztás jó megtervezésével, a feladatkörök tisztázásával kellene ezt elősegíteni. A Társulatnak olyan organizációs, szakmai kérdésekben mindenütt társrendezőként kellene szerepelnie, ahol ez az Egyesületnek is érdeke. Megfontolandó lenne, hogy a Társulat tagjainál meg kellene szorítani a tagságot: csak egyetemi vagy főiskolai végzettségűek lehessenek a tagjai automatikusan, mint a többi tudományos társaságnak. Azok esetében, akik ezzel nem rendelkeznek, a választmány adjon felmentést a szakismeret, a tevékenység elbírálása esetén. Ha két organizáció van, akkor ilyen jellegű különbségtételre van szükség. A Társulat legyen alaptanfolyamok, továbbképzések szervezője, keresse a módját bizonyos értékű igazolások, bizonyítványok kiadásának, a jog megszerzésének. Tehát töltse be az Albizottság, mint a legfelső testület és az Egyesület, mint a legszélesebb bázis között az összekötő kapocs szerepét. A gyűjtőknek legyen lehetősége képzettséget szerezni a Társulaton keresztül, mintegy a „profi” és „amatőr” egyébként is helytelen kategorizálás áthidalására.
E hevenyészett gondolatokat „A numizmatika helyzete Magyarországon” c. témakörhöz szedtem össze, írtam le. Még csak „mea culpa”-t mormolnom sem illendő, annyira nem érzem kész írásműnek e négy oldalt.?
Budapest, 1987. április 10.
