I.
Hollandia és Magyarország Európa viszonylag távoli két sarkában helyezkedik el, a németség, a német nyelvű államok nyugati és keleti szomszédságában. Nem kötik nyelvi kapcsolatok, eltérő történelmi tényezők formálták a két nemzetet. Ritkán esett egybe a két nép történetében az emelkedés és hanyatlás hintajátéka. A megélt és megért történelem eltérő karakterűvé faragta a Németalföld és a Kárpát-medence népeit, a lehetőségek és vágyak pszichológiája más lelkületet alakított ki. Nem titkolhatjuk el azt sem, hogy az adás-kapás egyensúlyáról is ritka századokban szólhatunk, a szerencsésebb földrajzi fekvésű Hollandia a gazdasági fejlődés és a történelem élére törve, inkább modellül szolgálhatott szellemében és intézményeiben az élethalálharcát vívó magyarságnak.
A gazdasági hatalmat és külpolitikai jelentőséget hordozó középkori Magyarország, Közép-Európa egyik jelentős állama Mohácsnál (1526) összeomlott – három részre szakadt. Németalföld pedig épp ekkoriban indult el azon a fejlődési úton, amellyel évszázadokra Európa egyik vezető tényezőjévé, az európai szellemiség és tudományosság mintaállamává válhatott. Így nem véletlen, hogy éppen Hollandia felemelkedésének és világtörténelmi jelentőségű szerepvállalásának időszakában a holland–magyar kapcsolatokat igen egyoldalúan és egyértelműen Hollandia javára, nem titkolhatóan általános „magyar deficittel” kell értékelnünk. A holland függetlenségi harcok, az önálló államiság megteremtése után csak Mekkaként vonzhatta a magyar szellemi zarándokokat a XVII–XVIII. században. Azokban az évszázadokban, amikor Hollandia szellemi nagyhatalom volt Nyugat-Európában, Magyarország az állandó háborúskodás, visszafejlődés és „stagnálás” évtizedeit élte. A szétszakított ország – a királyi Magyarország, Erdély és a török kézen lévő területek – lakossága a felére esett a Mohács előtti Magyarországhoz viszonyítva. Szétzúzták intézményeit, nem tarthatott lépést Európának azzal a térségével, amelyhez hagyományai, kulturális öröksége és gazdasági kapcsolatai kötötték. A függetlenségi küzdelmeket követő, ellentmondásokkal teli, de mégis építő évtizedeket teremtő XVIII. században már minden oldalon érvényesül Hollandia jótékony hatása, ha szellemiekről, ha tudományról szólunk.
II.
E két, ma már megközelítően azonos nagyságrendű ország és nép soha nem érzett egymás iránt ellenszenvet, éppen ellenkezőleg, igen sokszor rokonszenvet. Nem mellőzve a tényeket, a felsorolható különbségek mellett találtam hasonlóságokat is. A függetlenségi vágyat, a toleranciát más népekkel szemben, a küzdelmet a jobbért, és ha értelme van, az önpusztításig menő szorgalmat. Romantikus húrokat pengetve, az elszántságban, a vállalkozó kedvben és a lovagiasságban van valami rokonság a tengerész- és lovasnépek között. Így nem véletlen az, hogy a bukott szabadságküzdelmek után Hollandia éppen úgy menedéket nyújtott a magyaroknak, ahogy mélységes humanizmussal fogadta be a trianoni békeszerződés után, az első világháborúban az anyagi összeomlás szélére jutó Magyarország gyermekeinek ezreit. Bár talán csak szimbolikus, „tömegeiben” nem hasonlítható gesztusa volt Magyarországnak, hogy a második világháború alatt a náci Németország fogolytáboraiból hozzánk szökött hollandoknak éppen úgy menedéket nyújtott, ahogy a lengyeleknek, franciáknak és annyi más nemzet fiának.
Ez az az örökség, amely arra kötelez bennünket, hogy nagyobb igyekezettel fogjunk a teendők elvégzéséhez, a magyar–holland történelmi kapcsolatok vizsgálatához. Nem harci cselekmények, nem az egymás ellen vagy az egymás mellett vívott csaták hőseinek megbékítő vagy lelkesítő küzdelme a kutatás tárgya. Éppen ellenkezőleg! A virágzó Hollandia hatása azokban a századokban, amikor hiányoztak vagy hiányosan működtek azok az intézmények, amelyek a magyar értelmiség, a magyar vezető elit kiképzésére voltak hivatottak – ez a vizsgálat iránya! A vallási ellentétek, a katolicizmus és a protestantizmus különböző irányzatainak küzdelme, az európai vallásháborúk természetesen nem hagyták közömbösen Magyarországot sem. Bár a vallásellentéteket nálunk mindig elhalványították a magyarságon belül a nemzeti összetartozás közös élményei a külső hatalmakkal szemben. De az is kétségtelen, hogy éppen a magyar–holland kapcsolatokban igen fontos szerepet játszottak a vallási tényezők. A magyar kálvinizmus nyugati, nyugat-európai támogatásában, szellemi vonzásában Svájc (Genf) és Skócia (Anglia) mellett, de azoknál is erősebb hatást, éppen Hollandia gyakorolt. A másik oldalon, ez éppen az orvostörténelem területén jelentkezik, a Hollandiában hátrányos helyzetben lévő katolikusok kiemelkedő képviselője, Van Swieten (1700–1772) a Habsburg-birodalomban és ezen keresztül Magyarországon fejthet ki rendkívüli jelentőségű tudományos és felsőoktatási tevékenységet.
III.
Az a meghatározó jelentőségű szellemi hatás, amelyet a gazdasági és művelődési virágkorát élő Hollandia gyakorolt Magyarországra, a XVII. században és a XVIII. század nyolcvanas éveiig érvényesült. A középkori magyar egyetemek nem tudtak gyökeret verni, egy-egy nagy uralkodóhoz (Nagy Lajos, Mátyás király) kötődve nem válhattak a kontinuitás szolgálóivá. A tanulni vágyó magyar ifjúság útja a Mohácsot követő századokban még sokáig külföldre, külföldi egyetemekre vezetett. Itália, Németország, Svájc, Anglia, korábban Lengyelország egyetemei gyakorolták a legnagyobb vonzást. De a XVII–XVIII. században Hollandia egyetemei a legfontosabbak közé emelkedtek. Természetesen a holland egyetemeken végzett lelkészek, tudósok, orvosok nagy része visszatért hazájába, de közülük nem egy új hazát talált Hollandiában vagy más európai országban, a nagy hírű intézmények diplomájával a zsebében. A kutatásnak arra is kell irányulnia, hogy mit hoztak magukkal ezekről az egyetemekről, mit kezdtek vele magyar földön. De az sem érdektelen, hogy mi lett azokkal, akik hosszabb időt töltöttek külföldön vagy végleg ottmaradtak.
A magyar szellemi élet, a különböző értelmiségi foglalkozásúak bizonyos értelemben nyertek is azzal, hogy a tehetséges és vállalkozó szellemű ifjak külföldi egyetemekre mentek. A magyar középfokú oktatás mellett a különböző felsőfokúnak is minősíthető intézmények (kollégiumok stb.) a filozófiai, teológiai és jogi képzést szolgálták. A viharos történelmi időknek megfelelően változó színvonalon és eredménnyel. Ezek közé tartoztak a királyi Magyarország és Erdély intézetei. De a természettudományok, az orvosi ismeretek már háttérbe szorultak, alárendelt helyzetbe kerültek. Egy-egy kiváló ember körül „magániskolaként” működtek, illetve egy-egy nagy tudós vagy szakember működése idején virágzásnak indultak, de igen gyenge intézményes alapokon. Fordulópontot a magyar felsőoktatásban vitathatatlanul az 1635-ben megalapított nagyszombati egyetem jelentett, amely bölcsészeti, teológiai és jogi karral kezdte meg működését. A jezsuita alapítású egyetem – Pázmány Péter hatalmas érdemeivel – azonban nem válhatott a protestáns diákok főiskolájává. Orvosi kart csak 1769-ben kapott az egyetem, Van Swieten reformtörekvései keretében. Ez az 1770/71. tanévben meg is kezdte működését, majd 1777-ben Budára került a Királyi Egyetem többi karával együtt, végül pedig 1784-ben Pestre, történeti és jogelődjeként a mai Eötvös Loránd Tudományegyetemnek és a többi önállóvá vált egyetemnek, így a Semmelweis Orvostudományi Egyetemnek is.
A hazai egyetemi oktatás kiszélesedése óriási jelentőségű volt, a vallási türelem kibontakozásával (jozefinizmus), a XIX. század nemzeti liberalizmusának későbbi szellemével a vallási különbségek jelentősége megszűnt vagy lecsökkent. De a XVIII. század utolsó harmadáig a protestánsok, különösen pedig a kálvinisták egyetemi képzésében döntő jelentőségű volt a holland egyetemek szerepe: Franeker, Groningen, Utrecht, Leyden, Amszterdam, Harderwijk számos magyar hallgatónak adott otthont. Az a kiemelkedő szellemi folyamat, amely a reneszánsz és humanizmus, valamint a reformáció kibontakozásával indul meg Európában, meghatározza a tudományos haladást, a tudományok, különösképpen a természettudományok egész rendszerét. Ezekben a századokban válik a modern kor tudománya a technikai fejlődés és a természettudományos haladás, ezen belül az „alkalmazott tudományok” alapjává. Természetesen ennek a filozófiában és az eszmék irányában is meghatározó szerepe van, ezekben az évtizedekben, évszázadokban alakul ki az európai gondolkodás, eszmerendszer, amely majd a felvilágosodáson keresztül a XIX. század politikai liberalizmusán vezet a XX. századhoz.
Hollandia az európai tudományos haladásban igen nagy szerepet játszott, a modern természettudományok fejlődésében úttörő jelentőségű volt az újkor hajnalán kibontakozó szellemi központok, egyetemek teljesítménye. Nem ok nélkül vonzotta a magyar tehetségeket, új világot nyitva előttük.
IV.
A magyar tudományos élet kiemelkedő egyénisége, Apáczai Csere János (1625–1659) kolozsvári és gyulafehérvári tanulmányai után került Hollandiába, 1648 és 1651 között a franekeri, a leydeni, majd az utrechti egyetem hallgatója volt, végül pedig az újonnan alapított harderwijki egyetem első teológiai doktora lett. Tanulmányai végeztével feleségül vette egy jómódú utrechti család leányát, Aletta van der Maetot. Apáczai Csere Hollandiában Descartes hatása alá került, de megismerkedett Alsted, Comenius, Copernicus, Ramus tanításaival, aminek összegzéseként még Utrechtben megalkotta „Magyar Encyclopedia” (1653) című művét. Tulajdonképpen tankönyvnek tekinthető, amely tudományos igénnyel foglalta korszerű rendszerbe a szükséges ismereteket. Külön érdeme az Encyclopediának, hogy jó kétharmad része foglalkozik a természettudományokkal és az orvosi ismeretekkel, nyíltan Copernicus tanításai szellemében. 1653-ban tért vissza Erdélybe, és a gyulafehérvári kollégium tanára lett. Vele a puritanizmus modern, sőt radikális iránya kapott képviseletet a protestantizmus legkeletibb országában, országrészében, Erdélyben. (Később el kellett hagynia a helyét, miután az ortodox kálvinizmus képviselője, Basire (Angliából menekült Erdélybe) támadást indított ellene. Irodalmi működése, művelődési és pedagógiai programja modern, a Hollandiában megismert eszmék és intézmények példáján alapult, azokat kívánta magyar földön megvalósítani, alkalmazni a magyar hagyományokhoz. De azt sem hallgathatjuk el, hogy az orvosi ismeretei egyértelműen kompilációk, nem tekinthetők önálló eredményeknek. De nagy érdeme az orvosi nyelv megmagyarosítása, egyes orvosi kifejezések lefordítására tett kísérlete (javallás, „lehöllés” – lehelés, tenyésztés, életér stb.).
Mielőtt azonban a XVIII. századi Magyarországnak, e sokat és sokszor félreértett kornak a tárgyalásához érkezünk, utaljunk a XVII. században Hollandiában tanuló és végző magyar orvosokra. Mutatóban néhány nevet ezek közül. Martinus Carceus (de Karczag-Újszállás), aki De la Boe Sylvius munkatársaként hosszabb ideig élt Hollandiában. Leydenben végzett Dimjén Pál (1655–1720) orvos és unitárius pap, a kolozsvári unitárius gimnázium tanára. Utrechtben és Franekerben tanult Enyedi Sámuel (1630–1720), nagyváradi rektor (igazgató) és alvinci prédikátor. Erdély híres orvosa lett Fejérvári István ugyancsak Leydenben folytatta tanulmányait. Huszthi Szabó István (1671–1704) Leydenben, egy ideig Lipcsében tanult, majd Halléban működött. Később II. Apafi Mihály (1676–1713) erdélyi fejedelem orvosa, majd 1700-tól debreceni kollégiumi tanár és városi fizikus (orvos). Leindenben és Utrechtben tanult Kováts György, akinek Hollandiában könyve is jelent meg. Apafi Mihály erdélyi fejedelem orvosa volt az egykori leydeni diák, Köpeczi János is, aki később Sárospatakon lett tanár.
Ha e sort folytatjuk, még sokféle magyar és magyarországi diákra akadunk. Franekerben végzett Németh István orvos, Harderwijkben Seuler Lukács (1661–1735), aki előbb Hollandiában orvosi praxist folytatott, majd visszatérve Magyarországra városbíró lett. Érdekes karriert járt be Sinapius (Senff) Mihály Lajos, aki ugyancsak Harderwijkben végzett, jelentős filozófusként és orvosként volt ismert. A híres litván Radziwill hercegi család udvari orvosaként halt meg. Az idősebb és ifjabb Spilenberger (Spillenberg) Dávid is leydeni diák volt, akik lőcsei városi fizikusként (orvos) írták be nevüket a Szepesség történetébe, tárgyi és művészeti emlékeik díszei a magyar múzeumoknak, egyike a híres magyar érzelmű cipszer családoknak. Franekerben végzett Szoboszlai N. Sámuel, Viszánik Mihály is. Teutsch András, aki Utrechtben adta ki orvosi disszertációját (1669–1730), az erdélyi szászok grófja, Nagyszeben polgármestere lett. Tarczali Pál Leydenben diákoskodott, orvos, majd Sárospatakon tanár lett. Végül említsük meg Vízaknai Bereczk Györgyöt (1668–1720), aki Franekerben és Leydenben végzett, majd Kolozsvár városi főorvosa lett. Nincs módunkban további életrajzi adatokat, ismertetéseket adni, de nem mulaszthatjuk el felhívni a figyelmet a magyar orvostörténet-írás megalapítójára, máig legtöbbet forgatott életrajzírójára, Weszprémi (Csanády) Istvánra (1723–1799), aki nemcsak az utrechti egyetemen szerezte orvosdoktori oklevelét (1756), hanem „Magyarország és Erdély orvosainak rövid életrajza” c. latin nyelvű munkájával (Lipcse, 1774–1787) négy kötetben feldolgozta saját koráig a magyar orvosok életútját és irodalmi működését is. Külön is kitért a hollandiai tanulmányokat folytatókra, idézem:
„Azt gondolom, hozzátartozik hazánk tudományos életéhez, hogy a leydeni levéltár akadémiai naplójából ezekre a jegyzetlapokra kiírjam és kíváncsi polgártársaim kielégítésére nyilvánosságra hozzam ezeken a Felfalusiakéin (ti. id. és ifjabb Felfalusi József – A. J. megj.) kívül több honfitársunk nevét is, akik a múlt század (ti. a XVII. század – A. J. megj.) közepe óta egészen a mi időnkig a híres leydeni egyetemet látogatták tanulmányaik tökéletesítése végett.”
Weszprémi István műve új kiadásban újra megjelent négy kötetben 1960–70 között az Országos Orvostörténeti Könyvtár (Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár) kiadásában két nyelven. Az idézett szöveg? után szorgosan „kigyűjtve” megtaláljuk a hallgatók névsorát,? majd megjegyzi Weszprémi:
„Legyen szabad közben ide iktatnunk azoknak a magyar nemzetiségű diákoknak a névsorát is, akik az évek során beírták nevüket az utrechti egyetem albumába, mégpedig 1636 óta, amikor az egyetemet felállították, és megerősítették új kiváltságlevéllel. Nevezettek a rendek nagylelkű bőkezűségéből ott végezték tanulmányaikat vagy pedig a hittudományban, bölcseletben, jog-és orvostudományban elnyerték a legmagasabb fokozatot és kiváltságot”.? Ezt követően alapos jegyzékét találjuk a végzetteknek.?
Szép számmal találunk doktori disszertációkat a fentieknek megfelelően a könyvtárakban, de legalábbis a bibliográfiákban. Franekerben (Fogarasi Sámuel, Cseh [Csuzi] János, Herczegh János, Buzinkay György, Szathmári Paksy Pál, Milesz József stb.), Groningenben (Chernak László stb.), Harderwijkben (Gyöngyösi Pál stb.), Leydenben (Schwab Keresztély, Raymann János Ádám [I.], Maléter János, Mylius János, Diószegi István, Perliczy János Dániel, Mátyus István, Weszprémi [Csanády] István, Domby Sámuel, Pétsi Péter stb.), hogy csak néhány egyetemet és néhány kiemelt személyt említsünk annak bizonyítására, hogy mennyi teendő vár még a kutatókra. Már láttuk azt is, hogy nemcsak kálvinisták, hanem unitáriusok is tanultak a holland egyetemeken. Ezek sorában az orvosokon kívül még említsünk meg olyan jeles tudósokat is, mint Szent-Ábrahámi Lombard Mihályt (1683–1758) és Ágh Istvánt (1709–1786), akik a kolozsvári unitárius kollégium tanárai lettek, és kéziratos tankönyveik, matematikai és csillagászati stb. munkáik maradtak fenn. Nemcsak a copernicusi elmélet úttörői és továbbvivői voltak Erdélyben, hanem Ágh István mint unitárius püspök is jelentős működést fejtett ki. Talán az is természetes, hogy a nyomdászat terén a világhírű és egyetemes művelődéstörténeti jelentőségű holland nyomdászat sem maradt hatás nélkül. Számos mű jelent meg az említett szerzőkről Hollandiában. A legismertebbeken kívül érdemes még megemlíteni például Miskolczi Csulyak Ferencet, aki 1713-tól irányította a kolozsvári nyomdát, amelyet feldúltak a császári csapatok. Tótfalusi Kis Miklós mellett tanult és Leydenben intézte a bibliafordítás ügyeit. Külön meg kell még említeni Szathmári Pap Sándort (1679–1745), aki Hollandiából visszatérve lendítette fel a kolozsvári nyomdát.
V.
A magyar orvostörténet, az orvostudomány hazai történetének fejlődése szempontjából természetesen a modern holland orvostudomány kiemelkedő alakja, a klinikai oktatás úttörője, Herman Boerhaave (1668–1738) leydeni egyetemi tanár hatása a legfontosabb. Nem térhetünk most ki orvosi elméleti munkásságára, a newtonizmus hatására, az emberi test egyensúlya és a gyógymódok kapcsolatára stb. A kiemelkedő leydeni egyetemnek számos magyar hallgatója volt Boerhaave tanítványa, akiken keresztül közvetlenül is érvényesült a hatása. Említsük meg Raymann János Ádámot (1690–1770), a híres eperjesi orvost, Sáros vármegye főorvosát. De a legnagyobb hatást természetesen mégsem a felsorolt leydeni hallgatókon, a Hollandiát megjárt protestáns diákokon keresztül fejtette ki Boerhaave Magyarországon, hanem Gerard van Swieten (1700–1772) közvetítésével, aki 1774-ben költözött Bécsbe Mária Terézia udvari orvosaként. A kiváló képességű orvos, Boerhaave tanítványa – éppen katolikus vallása miatt – nem lehetett az utóda. Nehéz lenne működését összegezni, de hamarosan az orvosi kar igazgatója, a birodalom polgári és katonai egészségügyi főnöke stb. lett. Az 1365-ben alapított bécsi egyetem orvosi karát 1749–56 között teljesen átszervezte, bevezette a betegágy mellett folyó klinikai oktatást. Alapítója lett az „első bécsi orvosi iskolának”.
De Van Swietennek igen sokat köszönhet a birodalmon belül Magyarország is. A szabályozott magyarországi egészségügy, a korszerű egészségügyi igazgatás megteremtése az ő nevéhez fűződik. Világosan felismerte, hogy szükség van a nagyszombati egyetem orvosi karának felállítására, amelyre azután 1769-ben sor is került. Bár az első tanári kar tagjai nem tekinthetők a magyar kultúra és tudomány elkötelezett tagjainak, sokkal inkább a birodalom hűséges alattvalói voltak. De részesei voltak annak a korszerű értelmiségi elitnek, amely a felvilágosult abszolutizmus időszakában, az első bécsi iskola tanítványaiként került a birodalom különböző egyetemi katedrái élére. Egységes csapatot alkottak, Van Swieten orvosi reformtörekvéseinek voltak a letéteményesei. Nem érdektelen megjegyeznünk, hogy a protestáns Perliczy János Dániel (1705–1778) utrechti diák, Nógrád megyei főorvos 1751-ben tervezetet nyújtott be az uralkodónak orvosi-sebészeti főiskola létesítésére, ami nyilván hozzájárult a későbbi egyetemi kar létesítéséhez. Részletes vizsgálatot érdemelne Hatvani István (1718–1786) munkássága és hollandiai időszaka, aki teológiát és orvostudományt hallgatott Hollandiában, Musschenbroek tanítványaként fizikát, Newton, Wolf és a holland fizikusok követője volt. Pataki Sámuel (1692–1766) Kolozsvár neves orvosa, a Teleki család háziorvosa, számos munkát írt latin nyelven. Tehát a XVIII. században Magyarországon az egészségügy és az orvostudomány felemelkedésének vagyunk a tanúi. Érdekes módon mind a protestáns orvosok külföldi kiképzésében, mind pedig a megalakult egyetemi orvosi karon, a katolikus Van Swieten reformtörekvései révén a holland orvostudomány rendkívül jelentős befolyását érzékelhetjük.
Ezzel a korral nem foglalkozunk részleteiben, csak felhívjuk a figyelmet Kosáry Domokos művelődéstörténeti szintézisére,? amely eligazítást ad minden vonatkozásban. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy éppen a holland hatás, a hollandiai kapcsolatok kutatása nem lenne fontos, és részleteiben aligha beszélhetünk még teljes ismeretekről. Elindult a magyar tudományosság azon a hosszú úton, amely a XIX. században már önálló utakat is jelez. Az orvostudomány terén a nagyszombati kar és a külföldön végzett kiváló orvosok együttes hatásaként kibontakozik a modern magyar orvostudomány és egészségügy első nagy iskolája, a Balassa János, Markusovszky Lajos, Semmelweis Ignác, Korányi Frigyes, Lumniczer Sándor és mások nevével fémjelzett „pesti orvosi iskola”, ahol már háttérbe szorultak a vallási szempontok, és a nemzeti liberalizmus eszmerendszerében katolikusok, protestánsok együttműködése érvényesül. Ekkorra már a második bécsi iskolának (Rokitansky, Skoda) volt elsőrendű hatása, jelentősen csökkent a Hollandiában tanulók száma. Ez a kor már nem a holland–magyar kapcsolatok virágkora. Az érdeklődés azonban nem szűnt meg, hiszen más tudományszakokban, elsősorban a református teológusok külföldi képzésében és tanulmányútjain továbbra is nagy szerepet játszottak a holland egyetemek. A két világháború között, talán éppen az első világháborúban semleges Hollandia már említett emberbaráti segítségnyújtása révén is, fokozódott a kölcsönös érdeklődés. Darányi Gyula érdekes cikket közölt „A hollandiai egészségügyi viszonyokról”.? De az is kétségtelen, hogy a medicina területén már nem találkozunk olyan arányú érdeklődéssel, mint korábban. Nyugodtan mondhatjuk, hogy a tudomány nemzetközi világában kialakult természetes „erőviszonyoknak” megfelelően, az eredmények kölcsönös ismeretében és tiszteletben tartásában mutatkozott ez meg.
Mit tehetünk ma? Folytathatjuk elődeink munkáját, meg kell keresnünk azokat a területeket, ahol az együttműködés, a kölcsönös kapcsolatok léteznek. Ezek közé tartoznak a múzeumi gyűjtemények is. Számos holland művészeti és iparművészeti termék található nagy országos gyűjteményeinkben és a területi múzeumokban is. Így a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár több olyan orvosi-gyógyszerészi vonatkozású művészeti alkotással rendelkezik, amely holland szempontból sem érdektelen. A gyógyszerészet területén a delfti kerámiaedények nemcsak eredetiben kerültek Magyarországra, hanem hatásuk felismerhető a magyar kerámiákon, így habán fűszertartókon is, sőt közvetítői voltak a kínai hatásnak is. A numizmatikai gyűjteményben holland érmeket találunk, a könyvtár ritkaságai között pedig kiemelkedő holland orvosi munkák jelzik kapcsolataink értelmét. Ahhoz, hogy jól sáfárkodjunk közös örökségünkkel, további elmélyült kutatásokra, ezek lehetőségének megteremtésére is szükség van. Érdemes lenne általában felmérni a holland gyűjteményekben lévő magyar, illetve a magyar gyűjteményekben lévő holland műtárgyakat, dokumentációs anyagot. Ez mindkét nemzet számára nyereséget jelentene. A természettudományok és az orvostudomány területén természetesen azokat az időszakokat kell elsősorban vizsgálnunk, amikor közvetlen kapcsolatokról szólhatunk.
Érdemes a nagy országok vonzásában élő kisebb nemzeteknek egymás múltját és művelődési eredményeit megismerni, az eltérések és hasonlóságok gyakran csalóka világában új szintézisre találni. Ez volt a célja az inkább csak mozaikok és szilánkok összegyűjtésére vállalkozó, rendszert aligha teremtő értekezésnek. Örüljünk annak, hogy van egy másik, velünk azonos nagyságrendű nemzet, amely sohasem háborúk, sohasem egymás megszállása vagy abban való részvétel révén élhet emlékezetünkben, hanem amellyel a gályarab-szabadító De Ruyter admirálistól a második világháborúig a humanizmus és a tudományok szolgálata, azok elmélyült vizsgálata köthet össze.
