A török–magyar történelmi-orvosi kapcsolatok múltjából?
Elnök Úr!
Hölgyeim és Uraim!
Köszönetet mondok szíves meghívásukért, a részvétel lehetőségéért azon a Symposiumon, ahol a „Militärmediziniache Akademie Gülhane” megalapításának 90. évfordulójára emlékezve a törökországi modernizáló folyamatával, az európai medicina hatásával foglalkozunk. Külön öröm számomra, hogy ugyanakkor itt köszönthetjük Herr Prof. Dr. Dr. h. c. mult. H. Goerke-t 70. születésnapja alkalmából, aki nemcsak a török orvostörténészek megbecsülését élvezi, hanem a Magyar Orvostörténelmi Társaságnak is tiszteleti tagja. Személy szerint pedig külön köszöntöm Prof. Dr. Arslan Terzioglu urat, akihez több mint másfél évtizedes személyes kapcsolat és igen sok, értékes eszmecsere emléke fűz, aki az egész orvostörténelmi szakterületen széleskörű megbecsülést élvez, akinek külön is köszönöm a meghívást. Teszem mindezt a Semmelweis-Intézet főigazgatójaként, a Magyar Tudományos Akadémia Orvostörténeti Bizottsága és a Magyar Orvostörténelmi Társaság elnökeként, tolmácsolva kollégáim üdvözletét.
A török–magyar történelmi kapcsolatok népeink eredetéig nyúlnak vissza. A magyarság finnugor és török etnikumú népek együtteseként, jelentős iráni elemeket olvasztva magába tűnt fel a népvándorlások hullámán Kelet-Közép-Európában, akiket a történelmi források életformájuk, kultúrájuk alapján „türkökként” jegyzett fel. Török népek között – ekkor még finnugor és török nyelvével – érkezett mai hazájába a IX. század végén.
Új környezetében, a kereszténység felvételével hamar beilleszkedett az európai nemzetek közösségébe a magyarság. Számos európai népelem (germánok, latinok, szlávok) olvadt belé, további török népek (avarak, besenyők, úzok, kunok) maradékaival együtt. Így amikor a török hadak elindultak Közép-Európa irányába, már a harcmezőn találkoztak elődeink. Nem két nép, nem két nemzet szállt szembe egymással, hanem a kereszténység védőpajzsaként a magyarság és az iszlám kardjaként a törökség, világvallások és ezzel eszmerendszerek feszültek egymásnak.
E helyen nem szükséges mérleget vonnom az 1526 és 1686 közötti időszakról, amelyet „Török világ Magyarországon” c. történelmi fejezetként is kezelhetünk (különben e címet adta művének a török megszállást inkább rokonszenvvel tárgyaló Takáts Sándor piarista szerzetes történetíró a század elején). Magyarország geopolitikai és stratégiai helyzete következtében a világhatalmi, de legalábbis az európai ellentétek fő erővonalánál fekszik évszázadok óta. Katonapolitikai kulcspozíciója következtében nem könnyen hagyták el a történelem folyamán az idegen csapatok, inkább csak váltás keretében került erre sor. Anélkül, hogy az osztrák vagy török csapatok magatartását értékelnénk, hasonlítanánk össze, sokkal történetibb, ha azt mondjuk: másfél évszázadnál hosszabb ideig voltunk frontország, sőt harctér! Ez iszonyatos anyagi pusztulással, intézmények összeomlásával és a lakosság abszolút számmal mérhető 50%-os csökkenésével járt.
A magyar történetírás sohasem tagadta, hiszen ez szükségszerű is, az idegen imperiumok hasznos intézkedéseit, részeredményeit bizonyos területeken, de az önálló államiság, a függetlenség természetes törekvése volt mindig a magyarságnak is akár a Habsburg-, akár a Török Birodalomról volt is szó. Őseink így mindkét irányba harcoltak. Úgy vélem, hogy emlékük megbecsülése, gyakran a saját korukban is tapasztalt lovagiasságuk megőrzése mellett, ez ma nem szétválaszthat, hanem éppen összeköthet bennünket.
A törökök magyarországi jelenléte idejéből számos vallási és balneológiai építészeti emlék áll ma is, közöttük Gül Baba türbéje a XVI. századból, amely egyike az iszlám szent helyeinek. A török uralom emléke beivódott a köztudatba, része történelmünknek, irodalmunknak, művészetünknek. De a két nép között sohasem hiányoztak a rokonszenv-megnyilvánulásai sem. Nem véletlen, hogy már a XVII. század végén Thököly Imre fejedelem éppen úgy török földön talált menedéket, mint a XVIII. században Rákóczi Ferenc fejedelem és kísérete, aki török földön is hunyt el. Apródjának, Mikes Kelemennek levelei a korabeli török életnek is művészi feljegyzései.
Az sem véletlen, hegy az 1848/49. évi szabadságharc bukása után török földön kaptak menedéket Kossuth Lajos kormányzó elnök es hívei. Több ezer katona és polgári személy érkezett Törökországba, akiket a császári és cári kormány nyomására sem adtak ki. Sokan maradtak végleg török földön, akikről még később fogok szólni, közöttük számos orvos. De a történelem kereke forgandó, szövetségesek és ellenfelek gyakran váltakoznak. A XIX. század vérén egy szövetségi rendszerben találkozhattak újra törökök, magyarok és természetesen németek és osztrákok. Nemcsak a harctereken, hanem a hadifogság körülményei közepette is. Ez megnyilvánult a Vöröskereszt és a Vörös Félhold egymást segítő humanisztikus világban is. De nem kevésbé imponált Törökország az első világháborút követő békerendszerekkel történő szembeszállásával, Kelmál Atatürk modernizációs törekvéseivel, ami példaként került sok magyar gondolkodásába. Nem tagadom, hogy Törökország semlegessége a második világháborúban, bölcs politikai magatartása, a lehetőség kihasználása is jó értelemben vett irigységünk tárgya volt.
A régi ellenségeskedések, a régi barátságok egymásba olvadó érzelmi közösségében, az egykori együttélések emlékével köszöntöm a mai Törökország kedves vendéglátóit, valamint többi külföldi kollégáimat, akiknek hazájához szintén szoros történelmi kötelékek fűznek bennünket.
A török–magyar orvosi kapcsolatok történetéből
A török–magyar orvosi kapcsolatok története nem választható el a két nép általános történetétől, akár a török–magyar együttélés két évszázadáról van szó a XVI–XVII. században, akár pedig a Török Birodalom területén működő magyar orvosokról a későbbi évszázadokban. Bátran mondhatjuk, hogy a török uralom (1526–1686) egészségügyi viszonyai még feltáratlan területét alkotják az orvostörténetnek, szinte a török fürdőkultúra magyarországi emlékeire korlátozódik a legtöbb ismertetés. Természetesen érdemes lenne foglalkoznunk a XVIII. században a két szomszéd, a Habsburg Birodalom és a Török Birodalom egészségügyi problémáival, elsősorban a járványüggyel, amiben a „cordon sanitaire” problémaköre a leginkább ismeretes.
A török–magyar orvosi kapcsolatok igazán új és áttekinthetőbb korszaka a XIX. században kezdődik, innen kezdve szinte napjainkig követhetők az események. Számos visszaemlékezés, a magyar orvosi szaksajtóban közölt ismertetés foglalkozik az egykori Török Birodalom egészségügyi viszonyaival. Néhány feldolgozás is elkészült. Legutóbb Kapronczay Károly orvostörténész foglalkozott a XIX. században török földre került magyar orvosokkal, akinek munkáját figyelembe vettük jelen előadásunk elkészítésénél is. Bízom benne, hogy a jelen találkozásunk e munkálatok folytatására is hatással lesz. Nyilvánvaló, hogy a jelenlegi szűkre szabott időben csak érinthetjük e kapcsolatokat, inkább csak mozaikokat mutathatunk be.
Érdemes megjegyeznünk, hogy az 1825 utáni évek mindkét nemzet életében kiemelkedő fontosságúak. Magyarországon ez az esztendő a nemzeti liberalizmus kibontakozásának ideje, az önálló nemzeti állam megteremtése és a, gazdasági-társadalmi viszonyok modernizálása a fő cél három évszázaddal a középkori magyar államiság összeomlása után. Közjogi kérdések álltak a középpontbon, a szellemi és tudományos élet felvirágoztatása részét képezte a romantika korának. Az abszolutisztikus uralommal szemben szükségszerűen ellenzéki mozgalomról beszélhetünk gróf Széchenyi István, Kossuth Lajos, Deák Ferenc, báró Eötvös József vezetése alatt.
Ha nem is a liberalizmus rendszerében fogant és nem az európai romantika közegéhen bontakozott ki, de a belső válságokkal küzdő hatalmas Török Birodalom is reformokra szorult.
II.Mahmud szultán (1809–39), majd fia, I. Abdülmecid (1839–61) felismerte, hogy Törökország létérdeke a modernizálódás, az európai tudományos eredmények, intézmények adaptálása, a „nyugatosodás” irányába tett első lépések megtétele. A magyar reformkor ellenzéki jellegével szemben az ekkor kibontakozó török reformtörekvések az Udvartól indultak ki és szükségszerűen a Birodalom alapkövénél, a hadseregnél kezdődtek.
A hadsereg reformja, francia és porosz katonai szakértők meghívása, műszaki tanácsadók szerződtetése mellett helyet kaptak az orvosok is. Francia, német, osztrák orvosok jelentek meg a Török Birodalomban és ezzel megkezdődött az európai medicina hatása. Természetesen az európai medicina a nagy iszlám hagyományokra is támaszkodhatott, nem elhanyagolhatóak a higiénés előírások sem. Utalnunk kell az iszlám vallású országokban, elsősorban Törökországban a sebesültek ellátása terén érvényesülő hagyományokra, ami nem egyszer megelőzte az európaiakat.
Az 1830-as esztendőt követően a török–magyar orvosi kapcsolatokban az alábbi szakaszokat jelölhetjük meg:
- Az 1830–1849. közötti időszak jellemzője, hogy szerződéssel kerülnek magyar orvosok a Török Birodalomba, másokkal, elsősorban osztrákokkal együtt.
- Az 1848–1849. évi szabadságharc és 1867 között hivatalosan szerződéssel igen kevesen kerülhetnek oda, ellenben ekkor kapnak a legnagyobb szerepet azok a magyar orvosok, akik menekültként érkeztek török földre.
- Az 1867-es kiegyezést követő időben, az Osztrák-Magyar Monarchia éveiben is több magyar orvos működik a Török Birodalomban, de egyre fontosabb szerepet kapnak az állalmi és hivatalos kapcsolatok, elsősorban a Vöröskereszt és Vörös Félhold Társaság keretében nyújtanak segítséget.
- Végül pedig az új Törökország, ahol számos magyar orvos telepedett le, talán a legismertebb nevet Péterfi Tibor szerzett a 30-as és negyvenes években.
Milyen volt a magyar orvosképzés, milyen múltja volt a medicinának Magyarországon, ami az 1830-as évektől lehetővé tette orvosok szerződtetését? Igen röviden állapítsuk meg, hogy a középkori egyetemalapítási és szervezési kísérletek megbuktak, nem tudtak gyökeret verni. Alig vagy egyáltalán nem élték túl az alapító uralkodókat: Nagy Lajos 1367-ben Pécsett, Zsigmond a XV. század elején Óbudán, Mátyás király (Corvin) 1467-ben Pozsonyban, majd Budán alapított orvosi karral is rendelkező egyetemet. A magyar diákok százai azonban külföldön tanultak, Itáliától Angliáig, Franciaországtól Lengyelországig, de legnagyobb számban Bécsben és a különböző német egyetemeken. (Az egyetemek elsorvadásának politikai, társadalmi okairól e helyen nem szólhatunk.) Így a máig folyamatosan működő orvosi kart 1769-ben alapította Mária Terézia az 1635-ben Pázmány Péter által megalapított nagyszombati Egyetemen, amelyet később Budára (1777), illetve Pestre (1784) helyeztek. Noha a Van Swieten reformjai szellemében felállított Egyetem jó képzést nyújtott, változatlanul látogatták a bécsi és egyéb külföldi egyetemeket a magyar medikusok.
Ezért az 1830-as években a Török Birodalomba szerződött magyar orvosok is részben Bécsben végeztek, amit még az is elősegített, hogy csak Bécsben működött a török követség, amely a szerződéseket kötötte, szervezte az alkalmazásokat. A legtöbb orvos a Habsburg Birodalomtól került ki, általában öt évre szerződtek és kötelezettséget vállaltak, hogy a Birodalom bármelyik részében szolgálatot teljesítenek és katonai fegyelem alatt állnak, általában magasabb katonai parancsnokságok mellett és kórházakban működtek. Ezek között – az adataink szerint – kb. 20 magyar születésű vagy Magyarországról származó orvost találunk.
Bár a nagyszombati orvosi kar megalapítása (1769) óta két nagy orvosnemzedék is megformálódott Magyarországon, igazi jelentős orvosi iskolát az a kör jelentett, amely Balassa János, Markusovszky Lajos, Lumniczer Sándor, Semmelweis Ignác, Korányi Sándor és mások körül alakult ki az 1840-es években. E számos szakmát összefogó kör a legmodernebb tudományos színvonalon állt, mestereik között a második bécsi iskola nagyjai (Rokitansky, Skoda, Hebra stb.) találhatók. Szoros kapcsolatban álltak a magyar reformkor liberális politikusaival, majd pedig az 1848/49. évi szabadságharcban is részt vettek mint katonaorvosok. Természetesen kapcsolatuk a háború időszakában nem szakadt meg a bécsi reformerekkel, a bécsi Légió tagjaival, akik később Magyarországon küzdöttek a honvédseregek oldalán a császári és cári csapatok ellen.
A második szakasz, amikor igen sok orvos került török földre rövidebb-hosszabb időre, az éppen az 1848/49. évi szabadságharc bukása után volt. A Habsburg Birodalomból változatlanul sok orvost szerződtetett Törökország, főleg a krími háború (1853) után. De – éppen az ott lévő erős emigráció miatt – ezek közé magyarokat nem engedtek ki a neoabszolutizmus (1849–67) időszakában. E magyar emigrációnak igen nagy a forrásanyaga, eddigi adatainkat sem ismertethetjük, csak néhány szót erről. Amikor a közel 400.000 főből álló császári és cári orosz csapatok legyőzték a 160.000 főből álló honvédsereget a menekültekkel számos orvos került oda. Csak a honvédség 840 tiszti állományú orvosa közül is 41 fő. A menekültek nagy része hamarosan tovább ment, de igen sokan maradtak a Török Birodalomban. Velük együtt igen sok, a magyar oldalon harcolt lengyel, olasz és német tiszt (a 62 német tiszt közül 12 orvos volt).
A Kossuth-kormányzat sztambuli követe, a későbbi közös külügyminiszter, gróf Andrássy Gyula 1849. szeptember 18-án a kiadatási veszélyre hívta fel a menekültek figyelmét, sokan ekkor áttértek muzulmán hitre és török nevet vettek fel. Most azonban néhány honvédorvosról szólok, akik közül Gaál Gusztáv (1816–1862), Rokitansky, Skoda tanítványa, 1848/49-ben törzsorvos, a tábori kórházak felügyelője Veli bej néven lett török katonaorvos (vezérorvos), részt vett a krími háborúban és tanárként is működött Isztambulban. Hammerschmidt Károly (1800–1874) Bem József mellett harcolt, e honvéd törzsorvos hasonló karriert futott be Abdullah efendiként a török hadseregben, vele együtt fivérei is. Robay János törzsorvos Ahmed pasaként Bagdadban hunyt el 1855-ben a török hadsereg kötelékében, Schneider Antal (1816–1897) Hussein bejként szolgált, jelen volt (a magyar szabadságharcban is parancsnoka), Bem tábornok halálos ágyánál. Neves orvos volt még Mustárdy János (1789–1858) is, aki időst kora ellenére Jussuf efendiként vált a török hadsereg orvosává. De megemlíthetjük Kálazdy Móricot (1819–1875) is, aki Wattman tanítványaként, Lumniczer kitűnő minősítésével vált ismert sebésszé, kórház-parancsnokká a török hadseregben. Az emlékiratok tanúsága szerint ő tanította török nyelvre Kossuthot a törökországi emigráció időszakában. Talán ennyi is elég mutatóban a sok magyar és magyarországi német családból származó orvosok közül.
Még említsük meg a később, politikai magatartásuk miatt börtönre ítélt és Törökországba emigrált orvosak közül Oroszhegyi Józsát (1822–1870), akinek felesége török volt. Törökországi beszámolói igen értékes forrásai a kornak, a magyar orvosi szaksajtóban láttak napvilágot. Hasonlóan fontos források Tarczay Kálmán és Regéczy Nagy Imre levelei, akik az 1878. évi boszniai okkupáció idején jártak a balkáni török tartományokban és adnak hiteles beszámolót tapasztalataikról, a lakosság egészségügyi viszonyairól. Ezzel azonban már egy másik korszakba léptünk, az 1867-es kiegyezést követő időszakra utaltunk.
Az 1870-es évektől kezdve – a külföldi szolgálatot engedélyező levéltári iratok tanúsága szerint – kb. 70 magyar orvos távozott hosszabb-rövidebb időre a Török Birodalomba, legtöbbjük 2–3 éves szerződéssel. (Sokkal nagyobb volt a vasútépítő mérnökök és műszaki szakemberek száma.) A Magyar Vöröskereszt 1881-ben történt hivatalos megalakulása után szoros kapcsolatot épített ki a török Vörös Félhold Társasággal. Ebben az időszakban 31 magyar orvos török kitüntetéséről tudunk, akik közvetlenül a helyszínen vagy közvetve nyújtottak segítséget. Számos egyetemi tanár és neves kórházi igazgató szerepel közöttük (Babarczi Schwartzer Ottó, Farkas László, Puky Ákos, Kuzmik Pál, Dollinger Gyula, Kresz Géza stb.). A Vörös Félhold egészségügyi szoltatában való közreműködésre Farkas László ment Sztambulba 1891-ben, majd 1897-ben, 1912/13-ban tábori kórházat szerveztek és küldtek Budapestről Törökországba. Több magyar orvos-tábornok gyűjtött tapasztalatokat e háborúkban, illetve több neves orvos nyújtott segítséget (Dollinger, Réczey Imre, Janny Gyula, Szundy Károly, Mutschenbacher Tivadar stb.).
Még két nevet kívánok említeni, akik ugyan nem voltak orvosok, de közvetve mégis itt is megemlítendők. A nagy magyar államférfi, gróf Széchenyi István ifjabbik fia, Széchenyi Ödön (1839–1922) 1874-ben megszervezte a török tűzoltó szolgálatot, amely akkor a tüzérséghez tartozott és tábornokként, pasaként haláláig Törökországban, Isztambulban élt. A tűzoltóság adott keretet részben a mentőszolgálatnak is, amely külön orvosi részleggel rendelkezett és ennek keretében részesült a magyar mentőszolgálat megteremtője, Kresz Géza és Kovách Aladár is a Medzsidje-rend kitüntetésében. A másik személy, Abdul Karim Julius Germanus (1884–1979), aki később muzulmán hitre tért és a budapesti egyetem tanára volt. Prof. Germanus a magyar Vörös Félhold képviselőjeként vett részt 1915-ben a Dardanelláknál lefolyt ütközetben és megsebesült. Könyveiben, tanulmányaiban igen sokat foglalkozott a régi és az új Törökországgal.
Elérkeztünk az utolsó fejezethez, amely szinte már összeköt a mával. Mustafa Kemal Atatürk Törökországra igen nagy hatást tett a két háború között a magyar politikusokra, írókra. Számos mű látott napvilágot magyar nyelven is. Igen sok szakember fordult meg Magyarországról Törökországban, közöttük számos orvos. Most azonban csak egy orvost kívánunk név szerint megemlíteni, Péterfi Tibort (1883–1953), akinek életútját ugyancsak a politikai változások határozták meg. 1905-ben szerzett orvosi diplomát a ma Romániához tartozó kolozsvári Ferenc József Egyetemen, ahol a neves magyar orvos és zoológus, Apáthy István (1863–1922) tanársegédje lett. (Apáthy kontinuitás tana ellentétben állt Ramón y Cajal neuron-tanával, de számos téren gyarapította tudásunkat.)
Péterfi 1908–14 között a budapesti Egyetem Anatómiai Intézetében dolgozott, 1916-ban habilitálták magántanárrá a zsigerek bonctana és szövettana tárgykörben. 1918-ban nevezték. ki a pozsonyi Egyetem professzorává, de Észak-Magyarország Csehszlovákiához csatolása után a pozsonyi magyar Egyetem elmenekült (ma Pécsett működik). A baloldali érzelmű, azonban nem marxista Apáthy hatással volt a fiatal Péterfire, aki részt vett az 1918/19. évi forradalmi mozgalmakban, szolgált a Közoktatásügyi Népbizottságon. Ezért 1919 után emigrált. A forradalmi események után Prágába, Jénába, majd Berlinbe ment. Magyarul megjelent könyvei, tanulmányai után németül publikált (Handbuch der biologischen Arbeitsmethoden, Jena, 1923. c. műben tőle van: „Die mikrochirurgische Methode” c. rész). A neves hisztológust a hitleri Németország elhagyása után meghívták Isztambulba, ahol egyetemi tanárként működött, majd 1946-ban visszatért Budapestre, ahol haláláig volt professzor. Mikromanipulátort és egyéb eszközöket szerkesztett mikroszkóp alatti műtétek végzéséhez, továbbá leírta a tixotrópia jelenségét, a protoplazma látens elváltozásait, az idegrostocskák képződései mechanizmusát.
Azt hiszem, hogy a mozaikokban bemutatott anyag is elér meggyőző volt a kapcsolatok értékéről. Mindnyájunkat megragad a török nemzet életereje, megújulási képessége. A modern világgal való találkozás, a hagyományok megőrzése és a nyugati tudományos és technikai eredmények adaptálása, a nagy kihívásra adott válasz sehol sem jelentkezik olyan élességgel, mint Ázsia két végén, Japánban és Törökországban. Az előbbihez aligha kell kommentár, de nem kétséges a Törökország előtt álló nagy fejlődés lehetősége a jövőben, amely még tartogathat meglepetéseket a világnak.
Ehhez mi sok szerencsét kívánunk, köszönöm a figyelmüket.
Antall József
