Amikor Antall Józsefre emlékezem, két nap jut elsőként az eszembe.
Az első a horvátországi felszabadító harcok alatt, amikor hazánk szerb megszállás alatt volt, szörnyű pusztításoknak kitéve a Jugoszláv Hadsereg - amely a negyedik legerősebb katonai szervezet volt Európában -, valamint sok úgynevezett PARA csapat (csetnikek és más nagy- szerb gondolkodású fegyveres alakulat) által. Azokban a napokban nem sok megértést kapott Horvátország, és még kevesebb segítséget.
Abban az időben én Horvátország külügyminisztere voltam. Egy nap Tudjman elnök magához hívatott, és felkért, mint személyes küldöttje utazzam Budapestre, és kérjem Antall miniszterelnök úr segítségét Horvátország nevében. A Nyugat embargót rendelt el Horvátországgal szemben, nem volt sem pénzünk, sem fegyverünk. Az ország ki volt téve a jól felszerelt szerb hadsereg támadásainak, bűncselekményeinek. Horvátország problémáit nem sokan értették meg Nyugat-Európában.
Mikor Budapesten a kormányfő hivatalába érkeztem, Antall miniszterelnök úr személyesen jött üdvözlésemre a folyosóra. Egy markáns arckifejezésű államfő, politikus, humanista tudós állt előttem, akivel a protokollt mellőzve lehetett beszélgetni. Éreztem, tudása, műveltsége és emberismerete segített neki rögtön megérteni, miről is van szó. Jómagam, mint a szomszédos és baráti Horvátország küldötte állok előtte, aki országa segítségét kéri a szerbek és segítőik által okozott szörnyű állapotok enyhítésére. Rögtön megmutatkozott humanista életfelfogása és igyekezete, hogy politikája saját nemzetének, de közép-európai szomszédainak is hasznára legyen.
Hosszú és érdekes megbeszélést folytattunk, amelynek során a néhai miniszterelnök arra kért, első kézből tájékoztassam a horvátországi helyzetről. Meglepődve tapasztaltam, jól ismeri Horvátország történelmét, mind a magyar-horvát kapcsolatok eseményeit együttélésünk 800 éve során, mind pedig az akkori helyzetet, a szerb agresszió gyökereit. Minden lehetséges segítségre ígéretet tett, amelyet késóbb teljesített is. A beszélgetés végén két különnyomatot adott át a nemzetközi kérdésekkel foglalkozó legutóbbi tanulmányából, amelyből egyet Tudjman elnöknek, egyet pedig nekem szánt. Megbeszélésünk igen tartalmas és kellemes volt.
A beszélgetést követő hetekben még néhányszor Tudjman elnök úr utasítására Budapestre kellett utaznom, hogy Antall miniszterelnök urat tájékoztassam egyrészt a hazámban zajló eseményekről, másrészt hogy elmondhassam, segítséget várunk Magyarországtól. Kéréseink minden alkalommal a lehetőségekhez mérten teljesítésre kerültek. Azt hiszem, nem szükséges külön kiemelnem, hogy a magyar segítség azokban az időben milyen erkölcsi támogatást is jelentett, s meggyőző erővel hatott ránk Zágrábban: vannak Horvátországnak igaz barátai.
(Antall-emlékkonferencia, 2003. december 13.)
